Raoul Wallenberg a magyar holokauszt történetének kiemelkedő alakja. Bátorsága, szervezőképessége és embersége sok ezer magyar zsidó életét mentette meg. Eltűnése és halála a mai napig foglalkoztatja a történészeket és a laikus érdeklődőket.
Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban. Építésznek tanult, majd dúsgazdag családja vállalkozásaiban dolgozott. Apja halála után nevelését apai nagyapja, Gustav Wallenberg vette át, aki képviselő és hajózási vállalkozó volt, később törökországi nagykövet. A család a hagyományok szerint Raoult is bankárnak szánta, ő azonban inkább az építészet és a kereskedelem iránt érdeklődött. A kisfiút nagyapja korán hozzászoktatta az önállósághoz, és arra törekedett, hogy nemzetközi szellemben nevelkedjen. Ezért minden nyáron külföldre küldték, hogy nyelveket tanulhasson. Járt Angliában, Franciaországban, Németországban is, méghozzá teljesen egyedül, kísérő nélkül. Tizenkét éves korában nagyapja magához hívta Konstantinápolyba, ekkor a kisfiú Belgrádban az éppen akkor folyó tüntetéseket is végignézte.
1944 tavaszán az európai zsidóság maradékának megsegítésére létrehozott amerikai kormányszerv, a Háborús Menekültügyi Hivatal felkérte a semleges Svédországot, hogy - mint Budapesttel diplomáciai kapcsolatban álló ország - tegyen lépéseket a magyar zsidók megóvására. A svéd kormány Wallenberget jelölte a feladatra. A 32 éves fiatalember számára ez testhezálló munka volt. Családjában sokan teljesítettek diplomáciai szolgálatot. 1936-ban fél évet Palesztinában töltött, menekült német zsidók itt beszéltek neki a zsidóüldözésről és Hitler rendszerének valódi arcáról.1941-ben egy Svédországban élő magyar zsidóval közösen alakított kereskedelmi vállalatot, és 1944 előtt többször is járt Magyarországon.
A svéd külügyminisztériummal kötött megállapodás szerint Wallenberg a mentés terén teljesen szabad kezet kap, akár megvesztegetés útján is megkísérelheti az életmentést. Hallgatólagosan hozzájárulnak ahhoz, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar kormánnyal és a németekkel szemben álló bizalmi emberekkel, akiknek a névsorát a stockholmi angol és amerikai követségen adták át neki. Engedélyt kapott arra is, hogy szükség esetén a követségen biztosíthasson menedéket az üldözötteknek és kiadhasson a mentességhez szükséges okmányokat is. Hivatalosan is kérhet audienciát Horthytól, hogy az ő közbenjárását is elnyerhessék, valamint az akkori miniszterelnökkel, Sztójayval is kapcsolatba kellett lépnie, hogy lehetőség szerint hatást gyakoroljanak rá. A megállapodás alapján a király Wallenberget követségi titkárnak nevezte ki.
Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, aznap, amikor a vidéki deportáltakat szállító utolsó szerelvény átgördült a határon. Követségi titkári minőségben átvette a mentési ügyeket. Hamarosan jól működő kapcsolati hálózatot alakított ki, amelybe éppúgy beletartoztak a semleges országok diplomáciai testületei és a zsidó vezetők, mint a magyar és a német hatóságok egyes tagjai. Az igazi megmérettetés a nyilas korszakban következett el, Wallenberg ekkor vált a diplomáciai embermentés egyik vezéralakjává. Munkatársaival együtt több száz fős apparátust irányított a mentőmunka során. Sok ezer védődokumentumot adott ki, élelmezte a svéd védetteket, később részt vett a nagy gettó ellátásában is. Személyes biztonságát kockáztatva, állandó életveszélyben mentette az embereket az óbudai téglagyárból és a Bécs felé vezető úton a novemberi halálmenetekből éppúgy, mint decemberben a józsefvárosi pályaudvarról. "A helyzet izgalmas és kalandos" - írta - "munkával való túlterheltségem szinte embertelen. Banditák lesnek áldozataikra, verik, kínozzák, agyonlövik őket. Egyedül saját személyzetem tagjai közül negyven esetben vittek el és bántalmaztak embereket. Mindent összevetve azonban jó kedvünk van, és élvezzük a harcot." Wallenberg nagyszabású mentőakciói nemcsak a nyilasokat, hanem a németeket is felbőszítették. A berlini svéd követ december közepén felháborodottan kérte ki magának a Birodalmi Külügyminisztériumban, hogy értesülései szerint Eichmann megfogadta: "lelövi Wallenberget, azt a zsidó kutyát". A válaszban a németek nem tagadták le a kijelentést, csak bagatellizálni próbálták.
1945 januárjában Wallenberg a frontvonalon keresztül a szovjet parancsnokságra indult, hogy a további mentőakciókról tárgyaljon. A szovjetek kémgyanús személyként kísérőjével együtt elfogták, Moszkvába hurcolták, és bebörtönözték. 1947-ben, moszkvai börtönében halt meg szívroham következtében.
A Memento70 összefogás emléket állít az embermentőknek.
