1944. július 16-án a szentesi gettó lakosait vasúton Szegedre szállították a Cserzy Mihály utcai téglagyárba felállított gyűjtőtáborba. A mintegy 2000 fő elhelyezésére alkalmas táborban kb. 8-9000 embert zsúfoltak össze. A téglagyár foglyait június 24-én, 27-én és 28-án három transzporttal szállították el. Az első vonat Auschwitzba érkezett meg, a másik két vonatot a Bécshez közeli Strasshoffba irányították, ahonnan a foglyokat különböző ausztriai táborokba szállították.

Ez lett a szentesi zsidók történetének a vége. Honnan is indult ez a történet?

A XVIII. század második felében tűntek fel először zsidó kereskedők a városban. Letelepedésük is ebben az időszakban indult meg, az első temető 1790-ben létesült. Már 1809-ben egy pici közösség élt itt, akkor még csak 11-en, de innentől kezdve folyamatosan nőtt a szentesi zsidók lélekszáma. 1817-ben alakult meg a hitközség és a szentegylet. 1818-ban a Sarkadi Sámuel-féle házban létesítették az első imaházukat, és akkor került ide legelőször rabbi.

A városban 1828-ban már 76 zsidó élt és dolgozott. Legtöbben Pest vármegyéből és Közép-Magyarország területéről érkeztek. A fejlődésnek köszönhetően, Szentesen lett a XIX. század felétől a második legnagyobb közösség a megyében. A zsidó közösség 1868–1870-ben Knabe Ignác mérnök tervei alapján impozáns zsinagógát épített.

A XIX. század végére a szentesi zsidó közösség lélekszáma elérte az 1023 főt, a város lakosságának 3,5 %-át tették ki. Többségükben kereskedők, iparosok, vendéglősök, de szép számmal akadtak közöttük értelmiségi foglalkozásúak is, elsősorban ügyvédek és orvosok. Egyleteket alapítottak, iskolát működtettek, az 1870-es évek elejére felépítették a környék legszebb és legnagyobb zsinagógáját.

Magyarország egyik legnevesebb orvosdinasztiája, a Purjeszek is Szentesen és környékén születtek, innen indultak. Purjesz Zsigmond, aki 1846-ban született Szentesen, később a kolozsvári egyetem tanszékvezetője lett. Testvére Purjesz Ignác, fülorvos volt. De Purjesz Gyula is orvos lett Gyulán.

A századforduló után az arányuk rohamosan csökkent: sokan elvándoroltak, de a többségük asszimilálódott, kikeresztelkedett, nevüket magyarosították. Ennek számos előnye és hátránya is származott. A Városi Szemle 1913-as kiadásában Pikler Gyula így ír erről a folyamatról: „Míg egyrészt a tömeg nagyságával és a mind nagyobb munkamegosztással nem egyenletesen nő, hanem hatványozódik a teljesítő- és termelőképesség és egyúttal a fogyasztóknak nagyobb tömege kifizetődővé és lehetővé teszi oly testi és szellemi szükségleteknek is oly árban való termelését, amilyenről kisebb alakulatoknál szó sem lehet, amely termelés közvetve a vidéknek is javára válik, addig másrészt a perifériát még is gyengíti a fővárosba való vándorlás, tovább redukálja annak anyagi, szellemi életét.”

Az 1941-es népszámláláskor már csak 510-en vallották magukat izraelita vallásúnak. A zsidó közösség tagjai, vezetői kezdettől fogva részt vettek a város közéletében. táborokba való telepítése, fizikai megsemmisítése.

Az Anschlusst, Ausztria német megszállását követően Szentesre is megérkeztek az első menekültek, így dr. Károlyi Mór európai hírű bécsi fogorvos, szentesi születésű földbirtokos és háztulajdonos, valamint özv. Engel Jánosné született Pollák Julianna, a műszaki szakközépiskola névadójának, Pollák Antalnak a leszármazottja. Az idők változását jelezte, hogy a város vezetése nem fogadta vissza őket a közéletébe, bár visszatelepedésüket sem akadályozták meg.

Egy 1944. március 29-én kelt rendelet megszüntette a zsidók közszolgálati, köztestületi, ügyvédi működését; március 31-től pedig minden 6. életévét betöltött zsidó köteles volt viselni a hatágú sárga csillagot. A rendeleteket a helyi hatóságok mindenütt, így Szentesen is végrehajtották: a hivatásuk gyakorlásától eltiltott kereskedők, iparosok üzleteit, ingatlanait zár alá vették, a készleteket felleltározták. A legismertebb zsidó személyiségeket - dr. Czukkermann Andort, Grünstein Jenőt, Gunst Sándort, Havas Józsefet, Kálmán Gézát, Lusztig Zsigmondot, Plager Ferencet és Willisch Istvánt - 1944. április 5. és május 10. között a szentesi rendőrség letartóztatta és internálta.

Az 1944. április 28-án kelt 1610/1944. ME. sz. rendelet a helyi önkormányzatok vezetőinek "lehetőséget teremtett" a gettók felállítására. Megjegyzendő, hogy alig volt az országban vezető tisztviselő, aki ezt a "lehetőséget" nem végrehajtandó parancsként értelmezte volna. Szentesen 1944. május 6-án döntött a város vezetése a helyi zsidók kitelepítéséről, vagyis gettóba zárásáról. A helyi gettó a zsidó templom (ma könyvtár) mögötti részt, a Vecseri utca páros oldalát, a Nagyvölgy sort és e két utca között az Apponyi tér házait foglalta magába.

Szentesen született a magyar szobrászat egyik kiválósága, a tragikusan fiatalon, 33 évesen elpusztított Örkényi Strasszer István is.

Már gyermekkorában feltűnik a tehetsége, így tanárai biztatására tovább dolgozik. Strasszer István a nyolc osztályos gimnázium alsó négy osztályát végzi el, majd kereskedőnek tanul. Ám közben – alig 18 évesen – Attila szobrával megnyeri a szentesi múzeum akkori igazgatója, a Csallány Gábor által meghirdetett pályázatot. Indulását támogatják a város akkori vezető személyiségei: Sima László hirlapíró, Csallány Gábor, dr. Bugyi Antal országgyűlési képviselő, dr. Lakos István városi főjegyző, dr. Csergő Károly alispán.

A Képzőművészeti Akadémiára kerül, ahol Sidló Ferenc tanítványa lesz. Már a tanulmányai során megtalálja egyéni hangját, amelyben korának legjobb művészi és szellemi áramlatai összegezve és letisztultan jelentkezik. Így vall erről: "…az igazi alkotóművész önmaga teremti meg kifejezési formáit." A 40-es években erőteljesebb formákkal dolgozik. Az ősi, keleti és afrikai szobrászat hagyományaihoz fordul. Ebből az időből nagyerejű az "Ülő anya gyermekével" című munkája. Az ülő anya – mint valami ősanya – robosztus formáival védelmet nyújt az ölébe hajló gyermeknek. Az anyaság egyébként is visszatérő témája, s mintegy a háború által fenyegetett örök emberi értékek szimbólumának érezzük ezeket a megjelenítéseket.

Ezt követően a művészt körülvevő világ fokozódó értékzavara disszonáns formákban, portréinak deformáltságában is kifejezésre jut. Mégis a klasszikus szobrászat formavilágának eszközeivel mintázza meg Mózes alakját. A szobor modellje Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház színpadáról származása miatt leparancsolt színész – korábban a férfiideál megtestesítője. A Goldmark teremben Madách Mózeseként látta őt a szobrász, utóbb a másfélszeres életnagyságú szobor is a Goldmark terem előcsarnokában volt látható. Ma a Zsidó Múzeum őrzi.

Örkényi Strasszer István jelen volt a magyar művészeti életben, 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság tavaszi szalonjának kitüntetettje, 1940-ben a Műcsarnok mutatja be szobrait. Márffy Ödönnel és Bernáth Auréllal szabadiskolát szervez, itt ő tanítja a formázást.

De a magyar ég egyre "tajtékosabb", jelzik ezt a zsidótörvények is, melyek a zsidó vagy zsidó származású művészeket kiparancsolják a művészeti életből, és másodrendű állampolgárokká degradálják őket. 1939-ben már ő is „csak” az OMIKE rendezvényein tűnhet fel, itt december 16-án nyílik meg a kiállítása.

Örkényi Strasszer Istvánt is eléri a végzet, hiába az alkotó lét, hiába minden, munkaszolgálatra hívják be. Aztán a művész sorsa tragikus véget ér. Újvidékről 1944. október 11-én a déli órákban érkeznek a munkaszolgálatosokkal zsúfolt tehervagonok Kiskunhalasra. Itt SS-egyenruhás, de magyarul jól beszélő katonák felrántják az egyik vagon ajtaját, kézigránátot dobnak be. A menekülőket gépfegyverek terítik a földre.

A halasi tömegsírban 196 holttestet találtak, közülük az egyik Örkényi Strasszer Istváné volt.

Sorsa beteljesedett, mint annyi társáé. Annak a tragikus művésznemzedéknek, amelyet az irodalomban elsősorban Radnóti Miklós, a festészetben Ámos Imre neve fémjelez, a szobrászatban Örkényi Strasszer István az egyik legjobb képviselője.

A Memento70 összefogás a szentesi zsidóságra, a magyarságukra büszke emberekre és az áldozatokra kíván emlékezni.