A Madách Színház újjászervezett társulata 1944. június 16-án Kádár Lajos és Solymosi István Ártatlanok című antiszemita színművét adta elő. A sajtóban megjelent hírekből kiderül, hogy a szerzőpáros már 1941-ben megírta, s a Falu Színpad vidéken nagy sikerrel játszotta a demagóg darabot. Budapesti bemutatóját azonban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megakadályozta. A német megszállás után Dövényi Nagy Lajos, a „kitűnő jobboldali író", a Tarnopolból indult című „rohamregény" szerzője dolgozta át a pesti színpadra a „vértelen Tiszaeszlár-drámát", a „magyar Jud Süsst".
A művet a Madách Színház egész nyáron műsorán tartotta; ötvenedik előadására 1944. július 29-én került sor. A Weiss Manfréd-gyár munkásai, a Polgármesteri Hivatal dolgozói és az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt tagjai szervezetten is megtekintették az előadást, melyet az egykori debreceni színházigazgató, Kardoss Géza rendezett, de az utolsó próbákat Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház kormánybiztosa, a Színművészeti Kamara elnöke vezette. Ez volt Budapesten az egyetlen nyíltan uszító propaganda-színjáték, melyet szélsőjobboldali, nyilas színészek közreműködésével mutattak be. Az előadást a „nagy sikerre való tekintettel" 1944 októberében ismét játszották.
Az Ártatlanok írói felsorakoztatták az összes antiszemita szólamot - ez derül ki a műnek a Magyar Színpad című műsorújságban közölt tartalmi összefoglalásából. A faluhelyen játszódó cselekmény középpontjában a falusi kocsmáros és uzsorás, illetve annak kikeresztelkedett fia áll. A fiú ügyvéd lett, s képviselő aka
r lenni, ehhez szeretné megszerezni a parasztok támogatását. Egy antiszemita írnok szerencsére résen van, s terhelő adatokat gyűjt a fiúról és az apáról, így a végén a csendőrök letartóztathatják őket. A darabban felléptettek rabbit, zsidóságát tagadó, zsidózó bérlőt, a zsidók ármánykodásába belepusztuló parasztembert. Szerepelt benne váltóval való zsarolás, fenyegetés, szerelmi ármány. Az előadás a legszélsőségesebb nézeteket összesítő, nyílt uszítás volt.
A legdöbbenetesebb a darabban, annak bemutatásában és folyamatos színre tűzésében a legszörnyűbb az volt, hogy ekkor már a vidéki, falusi, kisvárosi zsidóság egyszerűen nem létezett Magyarországon. Nem létezett, mert a vidéki zsidóságot megsemmisítették, egyedül Budapesten maradtak még zsidók.
A hazai kulturális életben már ekkor régesrég megtörtént az árjásítás, megvalósult a Bosnyák Zoltán nyilas propagandista által megálmodott világ.
Mit írt Bosnyák?
„Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy méltatlanul visszaélt jóhiszeműségünkkel és azt a politikai jogegyenlőséget, amelyet megadtunk neki, arra használta fel, hogy fölibénk kerüljön, úrrá legyen felettünk és előjogokat szerezzen magának. Vádoljuk azzal hogy az idegen uralom alá került területeken a válságos órákban túlnyomó többségben hátat fordított a magyarságnak, megtagadott vele minden közösséget, egyedül és kizárólag csak a maga faji érdekeit nézte. . . . . Nem kisebbek a zsidóság bűnei szellemi életünkben sem. A korszellem, haladás és modernség nevében egész kultúréletünket alantas, az ösztönéletre spekuláló gondolatokkal telítette.”
Az is igaz, hogy a deportálások leállítása ellenére folyamatos nyomás nehezedett a kormányra, hogy a zsidókérdés megoldását igenis fejezze be.
Edmund Veesenmayer távirata Ribbentropnak, a német külügyminiszternek.
"Legutóbbi, három nappal ezelőtt folytatott tárgyalásunkon ismételten nyomatékosan követeltem Sztójaytól, haladéktalanul folytassa a zsidók deportálását a birodalomba, és figyelmeztettem, hogy ellenkező esetben nem számíthat a birodalmi kormány nagyvonalú előzékenységére (július 11-i, 2085. sz. távirati rendelkezés). Sztójay a jelenlegi kormányválságra utalt, amelynek mielőbb véget akar vetni, és ígérte, hogy újból kéri majd a kormányzót, járuljon hozzá a zsidóakció újrafelvételéhez. Reméli, néhány napon belül befejeződik az 1941. január 1-i határnappal kikeresztelkedett zsidók kiválogatása. Azt válaszoltam, további halogatást nem tűrünk, és azt javasoltam, hogy legelőbb is azonnal vigyenek 50 ezer zsidót néhány fővároson kívüli táborba, és onnan szállítsák azokat a birodalomba. Szükség van erre azért is, mert egyrészt a budapesti zsidók ismét elszemtelenednek, másrészt a zsidók kitelepítésének leállítása nagyon ártott a magyar kormány tekintélyének. Sztójay időközben megbetegedett, és üzent, hogy legkorábban holnap tájékoztathat. Megállapításom szerint ezért nem kereste fel eddig a kormányzót sem.
Endre és Baky államtitkárok ügyében félreérthetetlenül közöltem Sztójayval, a birodalmi kormány semmi esetre sem járul hozzá felmentésükhöz, vagy hogy rangjuktól megfosszák őket. Sztójay azt válaszolta, a kormányzó ragaszkodik ahhoz, hogy Baky és Endre, akik eddig a zsidókérdésben, illetve a Belügyminisztérium politikai rendőrségén tevékenykedtek, legalábbis más feladatokat kapjanak. A kormányzónak az a szándéka, mindkét urat hívatja, hogy ezt személyesen fejtse ki nekik. Sztójay megígérte, közli a kormányzóval a birodalmi kormány tiltakozását, amire Sztójay fent említett megbetegedése folytán eddig még szintén nem került sor.
Kiegészítésül megjegyzem, hogy a legfelsőbb SS és rendőrparancsnok azt javasolja, Endre kapjon megbízást Sauckel gauleiterhez hasonló feladatok ellátására. Endre vitalitása és erélye kedvező előfeltétele ilyen irányú funkciónak. Tapogatóztam is erre nézve Sztójaynál és javasoltam, hogy a kormány átalakításánál nevezze ki őt munkaügyi miniszterré különleges felhatalmazással. Dr. Boden gazdasági megbízott és Neyer, a Todt-szervezet frontvezetője ezt a megoldást bizonyos fokig aggályosnak tartják, mert annak következtében esetleg bonyodalmak várhatók a Honvédelmi Minisztériummal. Megmutatkozott azonban, hogy szükség van a hiányzó Munkaügyi Minisztériumra, és annak élére a legerősebb kezű emberek egyikét kell kinevezni. Utasítást kérek, hogy erre törekedjem-e továbbra is, vagy a birodalmi külügyminiszter úr súlyt helyez arra, hogy Endre változatlanul folytassa eddigi tevékenységét.
Mit tehettek az üldözöttek ebben a helyzetben?
Wallenberg 1944. július 29-i jelentésében írta: „Valamilyen módon a legtöbb zsidót fel kell rázni a saját sorsával szemben tanúsított apátiából. Ki kell irtani körükben azt az érzést, hogy el vannak felejtve. A svéd király üzenete ebben az irányban igen hasznos volt. Már maga az az egyszerű tény, hogy a svájci és a svéd követség fogadta a zsidókat, meghallgatta és regisztrálta őket, felélénkítette nemcsak az érdekelteket, de azokat is, akik készek voltak segíteni.”
Csak és kizárólag az élet akarása segíthetett ebben a helyzetben.
A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy soha többet ne lehessen nyíltan hazudni, megmásítani a történelmet, soha többet ne lehessen uszítani.
Mert tisztán emlékezünk.
