HTML

Memento70

A Memento70 a kormány által kiírt Civil Alap pályázaton elnyert támogatásokat visszautasító szervezetek és személyek szövetsége. Célunk, hogy Magyarországon és a határokon túl lehetőséget biztosítsunk minden zsidó és nem zsidó szervezetnek és személynek arra, hogy támogatásukkal mozgalmunk mellé állva kifejezhessék független véleményüket. A hiteles, méltó megemlékezés mindannyiunk ügye. Mi tisztán emlékezünk. http://www.memento70.hu/ 11707024-20386324

Friss topikok

Címkék

1914 (1) Angelo Rotta (1) ártatlanok (1) Aschner Lipót (1) Auschwitz (5) Bajcsy-Zsilinszky Endre (1) Basch Andor (1) Bechtold Károly (1) bemutatkozás (1) betiltottak (2) Bródy Imre (1) bródy sándor (1) Bródy Sándor (1) Carl Lutz (2) csillagosházak (1) d-day (1) Dachau (1) deportálás (4) Eichmann (1) életmenete (1) első (1) emlékezés (1) Farkas István (1) felújítás (2) fénykép (1) Fenyő Miksa (3) foci (1) Fradi (1) Frankl Antal (1) FTC (1) Gaál Béla (1) Gárdi Jenő (1) Glück József (1) Gusztáv király (1) győr (1) György Oszkár (1) hanoar (1) Herzl Tivadar (1) holokauszt (35) Horthy (1) Horthy Miklós (1) I. világháború (1) irodalom (1) Izrael (1) június 6. (1) Karácsony Benő (1) Kasztner-zsidók (1) kiállítás (3) Lakner Artúr (1) levél (1) Lőw Imanuel (1) Lőw Immánuel (1) Magyar Színházi Társaság (2) megem (1) megemlékezés (9) Meseautó (1) Molnár Ferenc (1) moson (1) munkaszolgálat (1) normandia (1) nyíregyháza (1) OMIKE (1) orvos (1) Pécs (2) Petschauer Attila (1) Pius pápa (1) program (9) Radnóti Miklós (1) Révész Béla (1) Rós Hásáná (1) rózsaszín háromszög (1) Sárvár (1) Scheiber Sándor (1) sopron (1) sport (1) Szabadkay József (1) Szatmárnémeti (1) szeged (1) Szentes (1) szeperno (1) színház (2) szombathely (1) tábori levelek (1) tag (3) történelem (2) túlélő (2) új év (1) UTE (1) Üvegház (1) üvegház (1) vers (2) videó (5) Wallenberg (1) Weiner László (1) Weiner Leó (1) Weisz Árpád (1) Címkefelhő

„Auschwitz után verset írni barbárság”

2014.09.04. 22:07 :: memento70

A neves filozófus Adorno mondatát oly sok mindenre lehetne alkalmazni. Rettenetesen sok igazság van benne, de azzal együtt, hogy igenis kell verset írni, könyvet írni, beszélni és gondolkodni is kell, mert szükséges és fontos, hogy a lehetetlent kibeszéljék magukból az emberek.

Erre teremt alkalmat a zsidó újév is. Az Újév héber neve: Rós Hásáná (vagyis az év feje). Az őszi ünnepek vele kezdődnek. Az előtte való héten hajnali ájtatosságok vannak, bűnbánó imákkal (szelichot). Ünnepestén a kalácsot mézbe mártják, hogy az elkövetkező évre jó ómen legyen. Néhol mézbe mártott almaszeletet is esznek. Nechemja könyvében található rá utalás (8:10): ,. . . . igyatok édes italokat . . ., mert szent nap ez Urunknak." A hagyomány szerint itt az Újévről van szó.

zsidó család2.jpg

A felszabadulás utáni első újévi megemlékezések, istentiszteletek még a teljes szomorúság és a számvetés szellemében zajlottak. Több kérdés is felmerült.

A felszabadulás, a szó legszorosabb értelmében jelentett a maradék zsidó számára felszabadulást. Felmerülhet a kérdés, mivé lettek a magyarországi, fővárosi zsidók? Volt-e valaha valamilyen „zsidó egység” az országban, amire nagyon sokan szeretettel hivatkoznak. Gerő András Zsidó szempont című tanulmánykötetében erre is megpróbált válaszokat adni. „Ha a polgárosodás, az asszimiláció, a szekularizáció, a professzionalizáció szétverte a tradicionális zsidó szempontot – az identitást -, akkor ez azt is jelentette, hogy megszűnt a közös zsidó történet, ami életben tartotta a judaizmusban önmagát kifejező közösséget. Igen ám, de mi van akkor, ha az ilyen módon széttagolt zsidóságra rákényszerítenek egy közös történetet? Mi van akkor, ha közös lesz a zsidó sors – függetlenül attól, hogy nincs már mögötte közös és átfogó s ráadásul mindenkire erősen ható judaisztikus identitás?”

zsidó család1.jpg

A kérdés máig ható, hiszen a holokauszt, valamint az addigi állami politika totálissá tette a zsidót, és a származást, mint az antiszemita normatíva alapját több generációra vezette vissza, sőt visszamenőleg érvényesítette. Így, ennek okán, ez a közös történet lett az úgynevezett zsidó szempont, az a közös pont, ami minden zsidót, vagy zsidó származású embert érintett. A felszabadulás utáni zsidó válaszok már ennek az útra válaszoltak, azaz a megmaradt zsidók előtt három út állott.

Egyfelől a judaizmusba, a vallásosságba mentek „vissza”, ők voltak a legkevesebben. Másrészt kivándoroltak, leginkább azzal, hogy nem kívánnak többet olyan országban élni, mely arra törekedett, hogy őt és rokonait elpusztítsa, és ehhez nagymértékben asszisztáltak a „magyar polgárok” is. Azok, akik elhagyták az országot, nem feltétlenül voltak cionisták, hiszen Magyarországon – szinte teljesen függetlenül Herzl Tivadar (többé-kevésbé) magyar származásától soha nem volt erős a cionizmus. A kivándoroltak jelentős része ugyan Palesztinába, később Izraelbe ment, ám sokan választották innen később más országot. Harmadjára, a legtöbben, maradtak Magyarországon, megpróbáltak új életet kezdeni.

1945. szeptemberében, amikor is beköszöntött a zsidó újév, akkor ezekre a kérdésekre is keresték a válaszokat, így tette Scheiber Sándor, aki a pécsi zsinagógában beszélt a megmaradt híveknek.

scheibers2.jpg

Ima Újesztendőre

„Leszállt az ünnepest, s bennünket megrohannak az emlékek; az elmúlt életé és az elmúlt éveké. Lepereg előttünk az elmúlt éverké, amelyekhez foghatót nem ismert a magyar zsidóság története, és amelyet véres lap fog jelezni az egyetemes zsidóság történetében is.

Roskadozó térdekkel, vérző lélekkel és könnyes szemmel indulunk el az emlékek útján, hogy bejárjuk a múlt évek állomásait.

Találkoztam az úton a Mesével, mert amit elmondok, azt az eljövendő századok úgysem hiszik el.

Találkoztam az úton éhező, rongyos tömegekkel: öregekkel és betegekkel, nőkkel és gyermekekkel, kimerültek voltak, halálfélelem reszketett az ajkukon, halk volt a hangjuk és fáradt volt a szemük nagyon. Megfosztva hajuk ékességétől, a hátuk meggörbült, arcukról eltűnt már az isteni bélyeg és elpusztult az emberi méltóság.

„Honnan” kérdeztem. És ők: „Hova mész?”

És feleltek: „Mi vagyunk a vidék magyar zsidósága: kiűztek bennünket a hazánkból, ahol születtünk, az otthonunkból, ahol éltünk, mint a rabokat hajtottak bennünket, vagonokba zsúfoltak, mint az állatokat. Nem volt levegőnk, és nem volt vizünk.

A kerekek vadul zakatoltak,

Vitték, vitték a szegény félholtat,

Ki tíz körmét dúlt hajába ásta,

Úgy robogott a végállomásra.

Kiűztek bennünket abból az országból, amelyben évszázadok óta éltek őseink, bűnünk az volt, hogy zsidók vagyunk. Elválasztották tőlünk még otthon a munkabíró férfiakat; nincs velünk apánk, férjünk, testvérünk, fiúnk. Nem tudjuk, hová és nem tudjuk, meddig megyünk. Könnyektől homályos szemeim előtt elvonult a vidékiek nyolcszázezres halálmenete. És a tavalyi újév esten már néma volt minden vidéki templom, puszta minden iskola, elárvult minden temető, üres minden zsidó ház. Messze járt a batyuval felszerelt szomorú vándorsereg.

Elhurcolták ezt az évszázados múltú, virágzó hitközséget is, ahol annyian küzdöttek és annyi eredménnyel a közért.

„Milyen árván maradt e népes község, egykor élettől duzzadó.”

Nincsen család, amelynek ne volna vesztesége, nincsen ház, amelyben ne volna halott. Hiányoznak otthon a drága, megszokott arcok, üresek mellettetek a templomhelyek.

Találkoztam az úton kétségbeesett férfiakkal. Kérdésemre elmondották, hogy ők munkaszolgálatosok. Ökölbe szorított kezükben egy-egy gyűrött lapot szorongattak, övéik utolsó búcsúszavát, amelyet a téglagyárból, az útról, a vagonból bíztak a szélre, vagy a kevés jótevő kézre, amely továbbította.

Élni akarunk! – ordították megkínzottan, hogy megkeressük a mieinket, hogy megbosszuljuk a halálukat.

(Találkoztam az úton egy szobor-termet, egy fejedelmi alak roncsával, aki az Engesztelő napon a halállal vívódott. Jól megnéztem és ráismertem a ti főpapotokra. Két nagy barna szeme a jövőt fürkészte és benne két szép gyermekét. Imaszavakat suttogott a halál percében is tiértetek és a tieitekért.)

Találkoztam az úton, a fővárosban, fegyveres banditáktól kísért csoportokkal, amelyeket télvíz idején a Duna felé vittek; menettel, amelyet a pinceodúk felé hajtottak. Alig tudtam kivenni siettükben elejtett suttogó szavuk: hitmártírok vagyunk, a nyilas terror áldozatai. S ahogy fürkésztem, vizsgáltam a mellettem elsuhanókat, megláttam közöttük az Édesanyám; a szívére mutatott, az anyai szívre és láttam, ahogy átlőtt sebéből vér csorog. Az Édesanyámé, aki – mint a ti édesanyátok is – ilyenkor éjt-napot fáradozva készült az ünnepre, hogy ragyogjon a ház a templomból hazatérők elé; hogy a megterített asztal hívogatóan köszöntse a család tagjait. Tisztán látom Őt most, amint áldó kezekkel áll az ünnepi gyertyáknál, könnyes szemekkel, mert olyan hamar megjelent ott a könny – nem magáért, hanem a gyermekeiért; könyörgő szóval – nem magáért, hanem a gyermekeiért. Ki tud úgy örülni a mi apró örömeinknek, sikereinknek, haladásunknak?

Megállítottam, hűlő ajkát csókoltam és megkérdeztem: Anyám, nem leszel már többé ott az ünnepesten? S ő intett – kivettem jól -, azt mondotta: ne sírj, én minden ünnepen veletek leszek.

scheibers1.jpg

Találkoztam az úton temetetlen hullahegyekkel, utcákon és tereken, házakban és temetőkben. Néztem, kutattam egyenként őket, mindenikük egy külön világ volt, családja éke, ezer terv és gondolat teremtője. Ember…

Láttam, hogy semmi értéke nincs már az emberi életnek.

És ahogy vizsgáltam a borzalmas testhalmokat, ezer hulla mélyéről előtűnt az én áldott Édesapám, fehér papi köntösben, tálliszban, amelyben szószékén láttam az újév napján imát mondva községéért és családjáért. Édesapámé, aki – mint a ti édesapátok is – újév napján felengedett lélekkel pihent meg családja körében. Aki küzdött, dolgozott naphosszat egy életen át, hogy felnevelje gyermekeit.

Hát ez a jutalma egy szent életnek – kérdeztem összetörten -, hogy családjától távol kellett lehunynia örökre szemét, hogy temetetlenül feküdjék holttestek tömegében?

Hallom a ti panaszotok is:

Hol találjuk az Édesapánk?

Domb fölötte nem lehet virágos,

Nem nézhet föl a mélyből fiához.

S kérdeztem: Édesapám, többé már nem áldasz meg bennünket ünnepköszöntőn? De ő reám tette bársonyos kezét, amelyet olyan sokszor érzek magamon és azt mondotta: ha hívtok, ott leszek közöttetek és megáldalak benneteket. Ha az ünnepi asztalnál felemlítitek a nevem, eljövök és ti érezni fogjátok, hogy én ott vagyok. Én odaállok az Isten trónusához és érettetek könyörgök s ha kell, követelek is. Az apák kérése elől Isten most már nem zárkózhat el. És visszajövök, odaállok – én az apa – az üldözőitek, a gyilkosaitok, a pribékjeitek, kirablóitok, a hullarablók asztalához és ágyához a legboldogabb percükben és leszek nékik élő lelkiismeret és feldúlom a nappalukat és feldúlom az éjszakájuk is. Hogy lássák örök életükre az üveges szemű halottakat, akik megfagytak, éhen vesztek, összeestek, akiket agyonlőttek.

Tinéktek van virágos, szép szobátok,

Bútorok, képek, szőnyegek.

És van párnátok, paplanos ágyatok.

De nékünk minden elveszett.

Adjátok vissza elveszett kunyhójuk,

Adjátok vissza szegényeknek újra.

Adjátok vissza a kirabolt temetőket,

A templomot, a kicsiny iskolát,

A csöndes utcát és a gyümölcsfákat,

Hadd éljenek, viruljanak tovább.

A házakat, a rongyos kalibákat,

Az elpusztult virágos kerteket,

Adjátok vissza vigasztaló szóval,

Adjátok vissza emberek!

Adjátok vissza az ünnepestnek fényét, adjátok vissza az élőket, akiket elhurcoltatok, a holtakat, akiket meggyilkoltatok. Adjátok vissza – van-e hatalmatokban? – az édesanyánkat és az édesapánk, hitvesünk, testvérünk, generációnk, vagy ha van bennetek még egy csöppnyi emberség: a sírhantjukat mondjátok meg legalább!

Találkoztam az úton Istennel. Az angyalok némán hallgattak körötte, mert tudták, hogy Isten szomorú. Eltakarta arcát, mert titkolta könnyét, mely a földre hullt. A nyolcmillió mártírért. S azt mondotta: tudom, miattam van így, ezek az én hitemért haltak meg. Ne lázongjatok azért és ne forduljatok el Tőlem. Ti sem ismerhetitek Isten útjait.

„Térjetek vissza Istenhez, megsebez Ő, de gyógyít is, sebet oszt, de bekötözi azt.”

Törött szívnél illőbb kaput

az Úr előtt ki tár?

Eljöttetek, Istennek megtépett, kicsiny nyája, akik megkerültetek a deportálásból, munkaszolgálatból, bujdosásból és otthontalanságból. Eljöttetek gyógyulásért, háborgó lelketekre az imádság és megnyugvás balzsamát keresni. Emlékeket idézni szavakkal és dalokkal, keresni az emlékekben Őket és önmagatokat.

Minden újév-esten megáldottam az én gyülekezetemet, drága gyermekeket, kedves arcokat, melegszívű embereket, akikből alig tért valaki is haza. Hadd áldjalak meg benneteket is elhalt, tudós, drága főpapunk helyett. Érzem, érezzétek ti is, az én kezemre most sokezer anya és apa keze nehezül, hogy megáldják az ő gyermeküket a sok szenvedésért boldogsággal, a borzalmas múltért békés jövendővel.

Ámen.”

www.memento70.hu

 

Szólj hozzá!

Címkék: holokauszt új év Scheiber Sándor Rós Hásáná

A bejegyzés trackback címe:

http://memento70.blog.hu/api/trackback/id/tr636671011

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.