Kisebbség a kisebbségben
1940. szeptember 5-én, a II. bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismételten Magyarország része lett.
Észak-Erdély magyar lakossága, valamint a magát túlnyomórészt magyar anyanyelvűnek és kultúrájúnak valló zsidóság is valóságos örömmámorban értesült Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter döntőbíráskodásáról, amelyet Magyarország és Románia egyaránt elfogadott. A „második bécsi döntés” nyomán, 1940. augusztus 30-án a „trianoni értelemben vett” Erdély északi és keleti, 43 591 km2 területű része (kevesebb, mint a fele) visszatért Magyarországhoz.
Az ott élő magyar értelmiség sajátos helyzetben élt addig, hiszen kisebbségiként éltek Romániában, mely kisebbségi létet egyfajta küldetésnek is tekintették.
Makkai Sándor szerint: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Erdély legkiválóbb fiai mindig érezték, hogy olyan magaslatokra kell emelkedniök és emelniök népüket, honnan ők is megláthassák a nyugati kultúra palotáinak és bástyáinak ormait, de őket is megláthassák onnan azok, akik az emberi szellem haladásának határvonalát figyelik”; s „az lenne a kívánatos, ha erdélyi magyar szellemről csak azért lehetne és kellene külön beszélni az egyetemes magyar szellemiségen belül, hogy ezzel a névvel az egészséges, életrevaló és modern magyar szellem mintaképét jelölhessék meg”
A magyar bevonulás után 2 nappal ünneplhette az egyik legjobb erdélyi író, Karácsony Benő is az 52. születésnapját. Egy később keletkezett gondolata már azt is megmutatja, hogy nem biztos, hogy annak idején érdemes volt annyira is örülni annak, hogy újból Magyarországon élhettek és alkothattak.
„A sorsnak (...) nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájuk varr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak, és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rúgni.”
1888-ban Gyulafehérváron született Klärmann Bernátként, jeles magyar íróként és ügyvédként is dolgozott, mint Karácsony Benő, ám végül zsidóként, Klärmann Bernátként halt meg egy koncentrációs táborban.
Karácsony Benőről a Nyugat is írt, 1937. 11. számában, egyik legjobb regényéről, a Pjotruskáról, Kardos lászló:
Karácsony Benő regénye - Révai
A félreértett vidéki talentum, a kisvárosban kallódó tehetséges újságíró egyike a leggyakrabban megrajzolt regényfiguráknak a század magyar regényirodalmában. Nemcsak azért van ez így, mert egész csapat regényírónk vidéki riportersorból cseperedett föl és legzamatosabb élményei éppen a hajdani redakció pecsétes íróasztalához kapcsolódtak, hanem - s talán még inkább - azért is, mert egy-egy nyugtalan fiatal újságíró és a tunyább vidéki társadalom ellentétében jelképesen ott zajlik a haladás és a maradiság, a forradalom és a reakció, az ifjúság és az öregség, a «nyugat» és «kelet», egyéniség és kollektivitás - s még egy néhány ilyen fogalompár örökizgalmas csitíthatatlan harca.
Karácsony Benő Pjotruskája az ismerős - és írói szempontból éppen ezért igen kényes - témát elfogulatlan bátorsággal, magabízó kedvvel formálja újra. Jókedvűen lábolja meg a közhelyek tócsáit, nem feszeng gátlásosan nagyon is provinciális panoptikumának nagyon is markánsan kikészített figurái között. Ez az író hisz magában és ez a hit impozánsan biztossá teszi a járását. Tehetségébe vetett hite nem is alaptalan. Nyelvében ösztönös erő van, amely kincset és salakot lüktetve sodor előre, - alakjai, ha egy-egy jellemvonásuk elefántkórosan túl is fejlődött, mégis csak élnek, - bőven bugyborékoló ötletei közt sok az egészséges, pattanó.
A regény első taktusai egyébként félrevezetnek. Karikatúrás, bohózatos képekben indul meg a kisvárosi élet ügyes hangosfilmje, s az olvasó helybenhagyólag emlékszik vissza a borítéklap reklámcikkére, amely az írót mint az egyetlen erdélyi humoristát konferálja be. A történet azonban hamarosan elkomorodik, a szereplők mosolya megritkul, vagy eszelősen odafagy a furcsa szájakra. A Pjotruska végül is nyomasztó olvasmány. De hogy «nyomasztani» tud, az már maga is bizonyíték affelől, hogy nem tehetségtelen írás. Ami visszhangot ver bennünk, ami hangulatot kavar idegeinken, az mind az egyénnek szól, az egyes és kivételes embernek. Ez a regény keresztül-kasul individualista. Így hát «elmaradt korától» vagy - ki tudja - «megelőzte korát.» Annyi biztos, hogy ezt az írót semmi divatos kollektivista frázis meg nem indítja. Az élet legtöményebb változatát, formáját az egyénben érzékelte-élte meg és ezt az élményét nem hajlandó megtagadni.
Hogy a regényírás technikájában még fejlődnie kell, az kétségtelen. Nem szabad oly szenvedéllyel megvésni egy-egy alakját, mert az ilyen túlábrázolt figura rendszerint eltorzul. (Mint például az elcsapott fogalmazó.) Ötletességét sem szabad olyan sűrűn dokumentálnia: ritkábban süljön ki az elektromos töltés, de átütőbb szikrákban. A gáttalanul áradó, hordalékos nyelvet pedig egy stilisztikai szkepszis jótékony szűrőjén kell áteresztenie.
Amikor ez a kritika megjelent, akkor Karácsony Benő már ismert és elismert szerzője volt az erdélyi magyar kultúrának, a magyar kultúrának. Színdarabjai a kolozsvári színházban, tárcái, novellái az Erdélyi Helikonban és a budapesti Napkeletben voltak hallhatók, láthatók. Karácsonynak ügyvédi praxisa biztosította, hogy az írásra ne kenyérkeresetként kelljen tekintenie. Az írótársak szerették humanizmusáért, humorárért, rábízták számos közös ügyük intézését.
Németh László így írt róla: "Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált, mindig váratlan fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egykettőre könnyekig szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó egzaltáltsága, amely akarva, nem akarva elragadja az embert."
Természetesen a történelem megint megtörte ezt a kellemes, polgári karriert, ezt a komoly tudást, amit Karácsony Benő felhalmozott. A kisebbségi létből, amit Romániában kellett átélnie, ismételten kisebbségivé vált, hiszen ő már csak egy zsidó ember, egy zsidó író volt régi-új hazájában. Mint annyi más sorstársa, neki sem maradt semmi, hiszen először mint ügyvéd nem dolgozhatott tovább, végül már íróként sem jelenhetett meg.
Weinberger Mózes, kolozsvári főrabbi tanácsolta neki, hogy szakítson a magyar irodalommal, és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok úgysem tartják magyarnak. Azt felelte, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő embertelenségből és ostobaságból fakad. Azért mert a magyar nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. De nem tagadta meg zsidóságát sem, s barátai tanácsára sem volt hajlandó kikeresztelkedni.
Karácsony Benő, amikor megkapta a parancsot, hogy hagyja el lakásukat, és költözzön be a gettóba, akkor nem kért felmentést vagy segítséget, mintha saját sorsa iránt teljesen közömbös lett volna. A Kasztner Rezső által Svájcba kimenekített csoportba nem fogadták be, mert nem volt hajlandó a magyar író mivoltát megtagadva magát zsidó írónak vallani.
Amikor Auschwitzba került, azt mondta, hogy a Napos oldal után (ez a regény hozta meg számára a sikert és az elismerést) megírja az Árnyékos oldalt.
Már csupán ennyire futotta tőle, nem sokkal később elpusztult.
Karácsony Benő utóéletéhez hozzátartozik egy hír:
2008. júniusában a következő hír jelent meg: Több mint tíz radikális szervezet egységbe tömörülve zászlót bontott Nemzeti Erők Szövetsége néven Budapesten, a XV. kerületi Karácsony Benő parkban szombat délután.
A főként kormányellenes tüntetéseikről ismert szervezetek megfogalmazott célja, hogy közös erővel lépjenek fel "a kormányzat népelnyomó törekvése ellen". Az egybegyűltek a rendezvényen "hitük tanúságaként" esküt tettek a Szent Korona másolata előtt.
Vajon a tüntetők tudták, hogy kiről is van elnevezve az a közpark, ahol tüntettek?