HTML

Memento70

A Memento70 a kormány által kiírt Civil Alap pályázaton elnyert támogatásokat visszautasító szervezetek és személyek szövetsége. Célunk, hogy Magyarországon és a határokon túl lehetőséget biztosítsunk minden zsidó és nem zsidó szervezetnek és személynek arra, hogy támogatásukkal mozgalmunk mellé állva kifejezhessék független véleményüket. A hiteles, méltó megemlékezés mindannyiunk ügye. Mi tisztán emlékezünk. http://www.memento70.hu/ 11707024-20386324

Friss topikok

Címkék

1914 (1) Angelo Rotta (1) ártatlanok (1) Aschner Lipót (1) Auschwitz (5) Bajcsy-Zsilinszky Endre (1) Basch Andor (1) Bechtold Károly (1) bemutatkozás (1) betiltottak (2) Bródy Imre (1) Bródy Sándor (1) bródy sándor (1) Carl Lutz (2) csillagosházak (1) d-day (1) Dachau (1) deportálás (4) Eichmann (1) életmenete (1) első (1) emlékezés (1) Farkas István (1) felújítás (2) fénykép (1) Fenyő Miksa (3) foci (1) Fradi (1) Frankl Antal (1) FTC (1) Gaál Béla (1) Gárdi Jenő (1) Glück József (1) Gusztáv király (1) győr (1) György Oszkár (1) hanoar (1) Herzl Tivadar (1) holokauszt (35) Horthy (1) Horthy Miklós (1) I. világháború (1) irodalom (1) Izrael (1) június 6. (1) Karácsony Benő (1) Kasztner-zsidók (1) kiállítás (3) Lakner Artúr (1) levél (1) Lőw Imanuel (1) Lőw Immánuel (1) Magyar Színházi Társaság (2) megem (1) megemlékezés (9) Meseautó (1) Molnár Ferenc (1) moson (1) munkaszolgálat (1) normandia (1) nyíregyháza (1) OMIKE (1) orvos (1) Pécs (2) Petschauer Attila (1) Pius pápa (1) program (9) Radnóti Miklós (1) Révész Béla (1) Rós Hásáná (1) rózsaszín háromszög (1) Sárvár (1) Scheiber Sándor (1) sopron (1) sport (1) Szabadkay József (1) Szatmárnémeti (1) szeged (1) Szentes (1) szeperno (1) színház (2) szombathely (1) tábori levelek (1) tag (3) történelem (2) túlélő (2) új év (1) UTE (1) üvegház (1) Üvegház (1) vers (2) videó (5) Wallenberg (1) Weiner László (1) Weiner Leó (1) Weisz Árpád (1) Címkefelhő

A kerekasztalnál is ki kell teríteni a lapokat

2014.09.03. 15:06 :: memento70

Amikor a törvények minősítettek valakit zsidónak

Magyarország történelmében a XX. században ismételten felbukkantak a törvények szövegében az a szó, hogy zsidó. Persze legelőször még nem lehetett ezt olvasni, csupán „kiolvasni”. Ez volt az 1920. évi XXV. törvény „ A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról ” az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. Ekkor még nem mondta, ám mindenki értette. Ám az is igaz, hogy ekkor már megjelentek az egyre erőteljesebb antiszemita hangok, a közéletben, és a politikában egyaránt. És még senki sem vette ezt igazán komolyan.

Miután ez a döntés sem rengette meg a magyar hétköznapokat, minden ment a régi kerékvágásban, azaz, aki tudott igyekezett élni, megélni a Horthy világban. Az emberek próbáltak élni, családot működtetni, gyermekeket nevelni. Volt magyar világ, volt magyar kultúra, lehetett újságokat olvasni, lehetett színházba, moziba járni, jelentek meg könyvek, lehetett magyarul olvasni. Természetesen azért hozzátartozik, így visszanézve, hogy a társadalom akkor sem ébredt rá arra, hogy mindezek mellett emberek milliói élnek mélyszegénységben, nem ébredt arra rá, hogy a magyar vidék nyomorog, hogy a munkások, a kisegzisztenciával rendelkezők rosszul élnek. Nem vették észre, mert minden nehézség ellenére azt mondták az embereknek, hogy ebben az országban minden rendben van, itt havi 200 pengő fix, és minden szép és jó.

Ebben a „szép” korszakban a hazai zsidóság is azt érezte, hogy ő is a magyar valóság része. Azt gondolták, hogy az állam a javukat akarja és lehet, érdemes élni ebben az országban. Nem lehet, hogy „csak” ők voltak vakok, mert szinte mindenki az volt! Nagyon kevesen szóltak arról, hogy itt, ebben az országban, a mélyben szörnyűségek történnek, szörnyűségek történnek majd!

Nem sokkal később el is kezdődtek ezek. A háborús veszély közeledtével ismételten lehetett, „kellett” felelősöket keresni, megszülettek azok a törvények, ahol már szerepelt az a kifejezés, hogy zsidó. Az 1938. évi XV. törvénycikk, amelyik „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni. Itt már ténylegesen megjelent a jogfosztás és még mindig sokan gondolták azt, hogy ezek nem jók, de szükség van rá, a „mások miatt”.

auschwitz1.jpg

Sokan, köztük a magyar zsidóság képviselői hosszú időn át elfogadták azt a szemléletet, hogy ha különbséget tesznek ősmagyar és kevésbé ősmagyar zsidók között, akkor sok mindent meg lehet menteni. Ez hiba volt, hiba, annak ellenére, hogy ezt az állam által felkínált hamis kiegyezést annyian mások is elfogadták.

Az 1939. évi IV. törvény, amelyik „ A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról ” címet viselte már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt.A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

Ezt a problémát érzékelteti – igaz pár évvel korábbi, 1937-es – találkozó, mely az akkori hitközségi vezetés, Stern Samu elnökkel az élen Horthy Miklóssal folytatott le. Stern emlékirataiban idézte vissza a beszélgetést. Ebben Horthy kifejtette, hogy a magyar zsidóság ipart teremtő munkája milyen nagyszerű, nem beszélve például a filmiparról, Zukorról és másokról, ami nem zsidó kezekben van, hanem magyar zsidók irányítják, akik az egész világon a legnagyobb elismerésnek örvendenek. Ugyanakkor Horthy megemlítette, hogy a razziák nem a magyar zsidóság ellen folynak, hanem, hanem az országba beszivárgottak ellen, akik különböző visszaéléseket követnek el, síbolnak, és más hasonló cselekedetetekkel ártanak. Stern Samu, talán az elmúlt időszak megszokott, vagy megszokni vélt hagyományaira alapozva válaszolt.

„Stern ezután szerencsésen fogalmazott mondatokban kijelentette, hogy a „csirkefogókkal és gazemberekkel” és azokkal a síberekkel, akikről a Kormányzó úr beszédének elején említést tett – dacára annak, hogy ezek zsidóvallásúak – a hivatalos hitközség semmilyen szolidaritást nem érez és így a küldöttség másik három tagja és őközötte, aki a hitközség elnöke, e tekintetben még árnyalatokban sincs semmi felfogásbeli különbség. Ezzel az elemmel a hitközség soha és semmilyen formában szolidaritást nem vállal és ezek érdekében soha, semmilyen formában interveniálni nem fog, sőt ellenkezőleg, ezeket éppen a hivatalos hitközség ítéli el a legsúlyosabban… Stern kijelentése a Kormányzó Úrra láthatólag mély benyomást gyakorolt.”

A hivatalos zsidó vezetés nem akart tudomást venni az egyre szűkebb mozgástérről, a zsidótörvények megszületése után sem, a háború kirobbanása, az ország hadbalépése után sem, sem akkor, amikor elhurcoltak ezreket, amikor munkaszolgálatba hívtak ezreket, amikor Újvidéken mészárlások zajlottak. Tették ezt azért is, mert mindeközben működtek a zsidó intézmények, a zsinagógák, volt zsidó élet Budapesten, ám azt, hogy közben mi fog történni, azt nem akarták, vagy nem voltak képesek tudomásul venni.

Ez a szemlélet vezetett az „idegenrendészeti eljárásokhoz”, majd a legszörnyűbb helyzethez, amikor ez az ország lemondott 600.000. állampolgáráról!

deportálás.jpg

Van ebben tanulság, nem is kevés. A legfontosabb üzenete talán az, hogy érdemes kritikával élni a mindenkori hatalommal szemben, mert nem biztos, hogy szabad a mindent elfogadással utat engedni, mert itt rólunk, magyar állampolgárokról, magyar emberekről van szó. Nekem az okozza a legnagyobb fájdalmat, és ebben is lehet történelmi párhuzamot vonni, hogy sokan, a politika minden oldaláról, ezt az egész ügyet, a zsidók ügyének tekintik. Kérem szépen, tessék észrevenni, legalább az elébb elmondott példákból, ez nem a zsidók ügye, ez Magyarország ügye, mindenkié, legyen bármilyen a vallása, a származása, a bőrszíne, a politikai hitvallása, a nemi identitása! Nem szabad a közönyt győzni hagyni!

Mit írt volna meg Rejtő Jenő, mondjuk 1945-ben? Szerintem lett volna miről írnia, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins, Galamb, és számos más hőse is tudott volna még galibát okoznia, a „málnaszőrt kavarnia”. Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy folytassa munkáját?

Hány aranyérmet nyerhetett volna még Magyarországnak Petschauer Attila, Kabos Endre? Nekik milyen érzés volt, hogy azok miatt kellett meghalniuk, akik még megkönnyezték a győzelmeiket, amikor a Himnuszt játszották a tiszteletükre? Szerintem nagyszerű edzők lehettek volna. Miért nem engedte meg nekik Magyarország, hogy további sikereket hozzon neki?

Vajon Radnóti Miklós hogyan folytatta volna versét? Tudják, Nem tudhatom… Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy még több verssel mutassa meg magyarságát?

Szerb Antal hogyan folytatta volna a nagyszerű irodalomtörténeti tanulmányait? Mi mindent írhatott volna még arról az irodalomról, amit annyira szeretett! Miért engedte meg Magyarország, hogy egy ilyen nagyszerű elme ne oszthassa meg tudását az ő szeretett országával?

Sárközi György a kiváló szerkesztő, irodalmár, az egyik legjelentősebb folyóirat, a Válasz szerkesztője. Vajon hány és hány nagyszerű magyar írót, költőt fedezett volna fel! Miért nem engedte meg Magyarország neki, hogy továbbra támogassa a magyar irodalmat?

Vajon mit festett volna a Szirakuzai bolond után Farkas István? Ámos Imre mit mutatott volna meg erről az országról, annak vidéki létéről? Persze ha megmaradt volna az a világ, amit ő annyira magáénak érzett? Miért nem engedte meg nekik Magyarország, hogy a magyar képzőművészet nagy dicsőségéra tovább alkossanak?

Richter Gedeon szinte a semmiből építette fel Európa egyik legjelentősebb gyógyszergyárát, amit még idős korában is képes volt irányítani. Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy érdemei mellett, békében halhasson meg?

Kohn Lázár, aki maga volt a klasszikus parasztzsidó, aki mindig is büszke magyar volt, akinek az otthonában a két legforgatottabb könyv a „zsidó Biblia” és Petőfi Sándor összegyűjtött versei voltak. Miért engedte meg Magyarország, hogy ez az ember azzal szembesüljön, hogy őt nem tekintik magyarnak?

De beszélhetünk még az egykori szomszédokról, a fűszeres Weiszről, a szatócs Grünről, az ács Kohnról, vagy a mozisról, a gyári munkásról, azokról a százezrekről, akik a vészkorszakig magyarnak gondolták magukat, akik elfogadták a kiegyezést Horthy Miklóssal.

Nekünk az a dolgunk, hogy ezeknek az embereknek az emlékét ápoljuk, de közben mutassuk meg, igenis van zsidó élet ebben az országban! Olyan élet, ahol bárki megvallhatja zsidóságát, függetlenül attól, hogy hívő, vagy nem, ha zsidó életet él, vagy nem, ha baloldali, vagy jobboldali, ha kétkezi munkás, vagy cégtulajdonos.

Egyszerű a szándékunk! Helyünk van, ahogy helye lett volna 600.000 embernek, meg azoknak is, akik az ő haláluk miatt nem születtek meg, nem lehettek magyarok és zsidók!

A mai magyar zsidó közélet tisztában van a múlt felelősségével. Nem esik bele egykori elődei hibájába, abból tanult és tudja azt is, hogy kiket és miként is kell képviselnie!

A Memento70 összefogás és az abban közreműködő szervezetek és magánszemélyek is tisztában vannak ezzel a felelősséggel.

www.memento70.hu

4 komment

Címkék: deportálás

Egy névtelen levél

2014.09.01. 23:10 :: memento70

kepviselhaz.jpg

Fenyő Miksa naplót vezetett az 1944-es esztendőben, ebben közölte névtelenül aláírt, elküldött levelét 1944. szeptember 2-án.

„Megírtam 2-es, 3-as, 4-es számú névtelen levelemet Kornis Gyulához, Perényi Zsigmondhoz és ifj. Horthy Miklóshoz. A levél így szólt:

Kegyelmes Uram,

engedd meg, hogy egy országos fontosságú ügyet ajánljak figyelmedbe. Országos fontosságút és az emberiesség szempontjából is fontosat, bár ez az utóbbi ma keveset számít.

A magyar törvényhozás legjobbjai német fogságban sínylődnek. A felsőház tagjai közül: Baranyai Lipót, Sigray Antal, Pallavicini György, Goldberger Leó, Vida Jenő; a képviselőház tagjai közül: Apponyi György, Gratz Gusztáv, Keresztes-Fischer Ferenc, Kéthly Anna, Peyer Károly, Rassay Károly, Zsilinszky Endre és talán még Tildy Zoltán, bár, ha jól tudom, ő nincs a németeknél.

A bánásmód, melyben részesülnek, tűrhetetlen, az életük veszélyben van, és ez a veszély ma, a német vereségek során csak fokozódnak.

Neked módod van a kormányzóhoz jutni, és megmondani neki, hogy az ország iránt való kötelessége ezeket az embereket kikövetelni a németektől. Amellett, hogy az országnak tesz szolgálatot, a maga és a családja érdekében is cselekszik.

Ma Magyarország az egyetlen ország, mely egész erejével Németország oldalán áll: Románia kivált, Bulgária kivált, Szlovákia fellázadt, egyedül Magyarország hoz véres áldozatokat a szövetségi hűségért. Lehetetlennek tartom, hogy ha Magyarország kormányzója azzal a határozott követeléssel fordul Németországhoz, hogy adják ki a felsoroltakat a magyar hatóságoknak, és kormányzói szavára vállalja, hogy őket itthon őrizetben tartja – mondom -, lehetetlen, hogy a németek ezt ma megtagadják.

Végül is a németek már váltságdíj ellen is szabadon engedtek, semleges külföldre juttattak két felsőházi tagot; kell, hogy Magyarország kormányzójának szavát legalább annyira értékeljék.

Neked, Kegyelmes Uram, ebben el kell járnod: pozíciód, múltad, egész egyéniséged kötelez erre.

Igaz híved:

 

valami név s egy utóirat, hogy a név álnév, az igazi név tulajdonosa minden nála lévő dokumentum szerint már nincs az élők sorában. Az ifj. Horthyhoz írt levélben arra is hivatkoztam, hogy István bátyja bizonyosan exponálta volna magát e tizenkét ember megmentésében.”

Azt sajnos nem lehet tudni, hogy ezt a levelet a kétségbeesés vezette, vagy netán komolyan is gondolta a viszonyokat egyébként oly jól ismerő Fenyő Miksa, hogy sorainak lesz hatása. Főleg úgy, hogy azt nem is írta alá, hiszen ő már ekkor egy teljesen megbélyegzett ember volt.

Már a megmaradt magyarországi zsidók, akik a fővárosban éltek, tudták, tudniuk kellett, hogy mi történik ebben az országban is. Egy ideig még tehettek úgy, hogy mindenhol megtörténhet a tragédia, csak éppen nálunk nem, megtehették, hogy becsukták a szemüket, azt gondolva, hogy ezt az országot, ezt a várost nem érhetik el azok a szörnyűségek, amelyek másutt elkezdődtek. Pedig már többen is figyelmeztettek arra, hogy nem jó irányban mennek a dolgok és ebből a helyzetből a tragédiába vezet az út. Ezek között volt Eisler Mátyás, aki a Magyar Zsidó Szemlében, már 1926-ban megjósolta, hogy: „azonban biztosra lehet venni, hogy ezek a jelenségek csak epizódok fognak maradni a zsidó irodalom nagy összefüggésekkel teljes történetében, mert Kelet-Európában a zsidóknak nem lesz tartósan maradása.”

Fenyő Miksa, a maga nehéz helyzetében, a maga eszközeivel megpróbálkozott egyfajta embermentéssel. Sok embernek ebben az országban még ez sem jutott eszébe.

www.memento70.hu

Szólj hozzá!

Címkék: Fenyő Miksa

Elkezdődött…

2014.09.01. 08:47 :: memento70

Karinthy Ferenc Naplójában emlékezett meg 1939. szeptember 1-ről. Mint nemrég érettségizett diák, aki ráadásul az uszodák környékén is élte napjait, időnként írt a különböző sporteseményekről az Est lapoknak. Szórakozás is volt ez neki, másrészt pedig pénzkereset is, hiszen egy évvel előtte halt meg Karinthy Frigyes, az édesapja, a legjobb magyar írók egyike, aki addig megpróbálta a család hajóját az egyre nagyobb vihar közepette fenntartani.

A szerkesztőségben Petschauer Attilához vitte az egyik írását, éppen 1939. szeptember 1-én, amikor is bejelentették, hogy Németország hadat üzent, megtámadta Lengyelországot, ahogy azt is, hogy ezzel egy időben Anglia és Franciaország is úgy döntött, hadiállapotban állnak a Harmadik Birodalommal.

Akkor mondta a szinte gyerek Karinthy Ferencnek Petschauer, hogy elkezdődött. Karinthy rákérdezett, hogy biztos? Nem lehet ezt valahogy másként megoldani. Petschauer megrázta a fejét, nem, elkezdődött. Neki lett igaza, valóban elkezdődött.

lengyel-német határ.jpg

De mi is?

1939 szeptember 1 -én, 4 óra 40 perckor a Luftwaffe repülőgépei megkezdték a a lengyel légierő szisztematikus pusztítását öt perccel később a Danzig kikötőjében baráti látogatáson levő Schleswig-Holstein csatahajó is tüzet nyitott a danzig-i öbölben levő lengyel Westerplatte erődre, a Kriegsmarine hajói és tengeralattjárói pedig blokádot vontak a lengyel tengerpart köré. A 3. és a 4. hadsereg egységei megindították a támadásukat a lengyel balti-tengeri kijárat lezárására. Guderian két gyalogoshadtest által támogatott 19. motorizált hadteste visszavonulásra kényszerítette a lengyel 9. gyalogoshadosztályt és a pomerániai lovashadosztályt. A lengyelek a Brda folyó mögé vonultak vissza, lerombolván maguk után a hidakat, de a német 3. páncéloshadosztálynak már az invázió első napján sikerült pontonhidakat épitenie a folyón, és ennek köszönhetően már a második napon egyesült a 3. és a 4. hadsereg.

wielrui.jpg

A náci Németország nagy kockázatot vállalt ezzel a hadüzenettel, a háború megkezdésével, már azért is, mert minden politikus tudta-érezte, hogy ez bekövetkezik. Tehát tévedés lenne azt hinni, hogy a német támadás szeptember 1-jén hajnalban váratlanul érte a világot. A magyar királyi külügyminisztérium például már 1939 májusában jelentést kapott Sztójay Dömétől arról, hogy a támadás várhatóan augusztus 31-én vagy szeptember 1-jén fog megindulni Lengyelország ellen. Tévedés lenne azt hinni, hogy túl sokan gondoltak arra: Lengyelország megtámadása világháborúvá szélesedik.

Petschauer Attila viszont mégis érezte, hogy ez világháború lesz.

A hadjárat 1939. október 6-án ért véget, mikor Németország és a Szovjetunió teljes egészében megszállta Lengyelországot. A német-szovjet szerződés titkos záradéka Lengyelországra vonatkozó része így szólt:

"A lengyel államhoz tartozó térség területi és politikai átalakulása esetén Németország és a Szovjetunió befolyási övezeteit hozzávetőlegesen a Narew, a Visztula és a San folyók vonala határozza meg. Azt a kérdést, hogy vajon mindkét fél érdekei kívánatossá teszik-e egy független lengyel állam fenntartását, és hogy az ilyen állam milyen határok között állna fenn, csak a további politikai fejlemények során lehet végérvényesen meghatározni. Mindenesetre a kérdést mindkét kormány baráti megállapodással fogja megoldani."

A háború kitörésével a német zsidópolitika második szakaszába lépett, melynek célja a zsidók területi elkülönítése volt. 1939 őszén miután a németek megszállták a mintegy kétmillió zsidó lakta Nyugat-Lengyelországot, Reinhard Heydrich, a Reichssicherheitshauptamt feje azt javasolta, hogy gyűjtsék a lengyelországi zsidóságot néhány vasúti csomóponton fekvő nagyvárosban létesítendő gettóba, ahol kényszermunkát végeztethetnek velük, és a vasút megkönnyíti „további lépések” megvalósítását. Amíg ezekre a további lépésekre sor nem került, addig a gettókban sok ezer zsidót meggyilkoltak, és még többen haltak meg éhségtől, betegségtől vagy a kimerültségtől, de szisztematikus kiirtásra ekkor még nem történt kísérlet.

Mit jelentett ez a további lépések kifejezés?

A történelem bebizonyította, hiszen szinte teljes egészében kiirtották Lengyelország zsidó közösségét.

Voltak páran a világban, Európában, így Magyarországon is olyanok, akik tudták, hogy ilyen helyzetben mi is a kötelességük. Ezek egyike volt id. Antall József, aki menekültügyi biztosként dolgozott a magyar államapparátusban.

schleswig holstein Danzigban.jpg

1938-tól egyre nagyobb tömegben érkeztek erdélyi magyarok Magyarországra, Észak-Erdély visszacsatolása után pedig jelentős népmozgás indult meg oda- és vissza, amelynek irányításával Antall Józsefet bízták meg. 1941-ben megbízták a bukovinai székelyek betelepítésével, több akciót szervezett a történelmi határon túli szórványmagyarság Magyarországra hozására. 1938-1939-ben Ausztriából és Csehországból érkezett Magyarországra a menekültek egy nagyobb hulláma, ők részben politikai menekültek, részben zsidó származásúak voltak. Utóbbiak mentése miatt a német külügyminisztérium is tiltakozott. 1939 őszén 3-5000 fő lengyel zsidó keresett menedéket Magyarországon. Antall József utasítására nem zsidóként vették őket nyilvántartásba, mindenki keresztény papírokat kapott. Ezt az első hullámot 1941-ben újabb nagyszámú zsidó menekült követte. Elhelyezésükről Budapesthez közeli településeken gondoskodtak, a gyerekeknek és a fiataloknak iskolákat szerveztek. Más nemzetek fiai is menedékre találtak Magyarországon (francia, angol, holland, belga), közülük a legnagyobb lélekszámú menekültcsoport a franciáké volt (4-5000 fő).

1991-ben posztumusz Jad Vasem elismerést is kapott tevékenységéért.

Magyarországon ekkor még nem volt háborús hangulat, bár az is igaz, hogy ekkor már a hazai közélet megélte már az I. zsidótörvény elfogadását és bevezetését, melynek értelmében az 1938. évi XV. törvénycikk (1938. május 29.), „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.

Már megélte az ország a II. zsidótörvényt is, az 1939. évi IV. törvényt (1939.május 05.), amelyik „ A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról ” címet viselte már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt.

A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

Magyarország ekkor még „csak” állampolgári jogaiktól kezdte el megfosztani az itt élő zsidókat, bár az is igaz, hogy még nem is szerepelt szeretett hazájuk a II. világháborúban.

Azonban később más lett a helyzet…

www.memento70.hu

 

 

 

18 komment · 2 trackback

Címkék: tag Petschauer Attila

Morbus hungaricus és akik felvették a harcot ellene

2014.08.28. 08:18 :: memento70

A tuberkulózis a történelem során az egyik legtöbb halálesetet okozó betegség volt. 1901-ben, Magyarországon a halálesetek 25%-át okozta a tbc, amit magyar népbetegségnek (Morbus hungaricus) tartottak, és amit a tömegek nyomorából és szegénységéből eredő tömegesen egészségtelen életmód terjesztett el (100 ezer lakosból a szegények körében 500 fő, de a fertőződés miatt, a jómódúak körében is 200 volt tbc-s).

Magyarországon a XIX. század végén a halálozások 25–30 %-a erre vezethető vissza. A XX. század eleji, pontosnak mondható halálozási statisztikák évente átlagosan 70-75 ezer fő között mozgó gümőkóros halálozást mutatnak a történeti Magyarországon, vagyis egy évtized alatt az áldozatainak száma elérhette a Kárpát-medencében a 800 ezer halálos áldozatot, mely több mint a legnagyobb kolerajárványé volt.

A járványügyi statisztikák elemzése megerősíti az Európa egyéb területén megfigyelhető tendenciákat. Egyrészt a jó vagyoni és kulturális helyzet, másrészt a viszonylag ritkábban lakott területek (különösen a magas hegyvidékek) mutatnak alacsony adatokat, míg a városok, a sík területek, az elmaradott, szegény vidékek és kevéssé iskolázott csoportok TBC halandósága az átlagosnál mindig rosszabb. Ezzel szemben a nemek és a korcsoportok között nem látunk markáns különbségeket. Regionálisan igazán markáns különbségek nem alakultak ki, de Budapest értéke valamivel az átlag felett volt.

Bár a magyar egészségügyi rendszer már a XX. század elejétől igyekezett a betegség terjedését gátolni, látványos fejlődés csak a II. világháború után következett be.

A TBC elleni küzdelemben elsőként Korányi Frigyes vállalt nagy szerepet, később utódai az ő nyomdokain haladtak tovább.

Ezek egyike volt Gárdi Jenő is.

Gárdi Jenő 1886-ban született, egy szegény zsidó családban. A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán nyerte el orvosi diplomáját. Ezután Újpesten telepedett le. Fáradhatatlan munkássága eredménye volt, hogy a szegénysorsú, tüdőtuberkulózisban szenvedő betegek számára tüdőgondozót, rendelőt létesített, ahol ingyen látta el a rászorulókat. Létrehozta a tuberkulotikus felnőttek számára az első munkaterápiás intézetet. 1933-ban gyermekek részére gyógyiskolát létesített. 3–16 éves gyermekeket látott el, 25 bentlakó és 65 bejáró gyermek részesült oktatásban és lelkiismeretes kezelésben.

Katonaorvosként szinte az első pillanattól az utolsóig vett részt az I. világháborúban. Nem tett mást, mint „csupán” orvosi esküjének eleget téve gyógyított.

gárdi jenő tábla.jpg

Gárdi Jenő az orvos, és úgy is, mint a szociáldemokrata párt tagja, a munkásember egészségügyének javítására törekedett, és annak szolgálatában állott pályafutása során. Ő volt a tbc elleni küzdelem egyik legnagyobb harcosa. Tanulmányai és hétköznapi gyakorlata során tisztában volt azzal is, hogy a Morbus hungaricus a legmélyebb szegénységben élők között szedi áldozatait. Újpest, mint a XX. század elejére kialakult ipari település csak termelte a leendő áldozatokat.

Már 1923-ban megalapította a tüdőbetegek ingyenes rendelőjét és rendelőjét a Jókai utcában és ott fogadta a beteg munkásokat. Bensőséges meleg kapcsolat hozta meg számára a kitüntető „szegény emberek orvosa” nevet.

Egy róla szóló kiadványban így emlékeznek meg róla: „A tbc elleni védettség elérése céljából beoltotta a munkásokat az. un. Friedmann vakcinával –ami élő-de nem patogén bacillusokat tartalmazott. A betegek rendszeres és következetes felkutatása érdekében szűrővizsgálatot vezetett be, és a fertőző forrásokat kiemelte a közösségből.

7406 személyt vizsgált meg, és úgy találta, hogy köztük 0,9 % volt beteg. Különösen nagy jelentősége volt az újpesti gyermekeken végzett szűrővizsgálatnak: a sovány és rosszul táplált gyermekek számára tejet adatott, és kvarc kezelésben részesítette őket. Egy gyermek 10-20 kvarc fénykezelést kapott, s ugyanakkor jó minőségű Károlyi-féle tejet fogyasztott.

A gyermekek szűrésekor számtalan más kóros állapot is felszínre került, s ezért gyermekgyógyász és kardiológus is részt vett a munkában. A felnőtt betegek gyógyításában elsőként alkalmazta a rendelői légmell kezelést 1926-ban.”

1930-ban Gárdi Jenő az ország első Munkaterápiás Gyógyintézetét hozta létre a tbc-s betegek azon csoportja részére, amelyik már nem igényelt aktív kezelést, de még nem nyerte vissza munkaképességét. Ez a Baross u. 105 szám alatti un. Kollár telepen működött.

1933-ban újabb forradalmi újítást hozott létre: a beteg gyermekek számára az intézet helyén gyógyóvodát és gyógyiskolát létesített, amelyekben ő látta el az igazgatói teendőket. A gyógyiskola szintén munkaterápiás intézmény volt, ahova csak aktív gümőkóros gyermekeket vettek fel. A gyermekek korhatára 3-16 év volt.

Az iskolában először csak reggel 8 órától délután 5 óráig tartózkodtak a gyermekek - tehát napközi otthon volt. 1937-ben azonban megnyílt számukra az internátus, bennlakókkal és bejárókkal.

gárdi jenő könyv.jpg

A 1937-es év fordulópontot jelentett az Intézet működésében. A felnőttek és a gyermekek gondozása elkülönült olyképpen, hogy a Szociálpolitikai Intézet hatáskörébe kerül a felnőttek kezelése, míg a gyermekkori felkutató, rostáló izoláló-gyógyító működést az Országos Tüdőbeteg Szanatórium Egyesület végzi.

Azonban ez sem tarthatott sokáig, hiszen Magyarország törvénykezése közbeszólt. Előbb munkájától fosztották meg Gárdi Jenőt és számos más kollégáját, később pedig pusztulásra ítélte őket, akik egész életükben azért dolgoztak, hogy embertársaiknak ne kelljen elpusztulniuk.

Az intézet orvosai közül Dr. Bernolák Béla elesett a II. világháborúban katonai orvosi szolgálata teljesítése közben. Gárdi Jenő, Ádám Árpád, Sándor Pál, Nyéki György és Sommer Jenő elpusztultak, mivel zsidók voltak.

Rájuk is emlékezni kíván a Memento70 összefogás.

www.memento70.hu

Szólj hozzá!

Címkék: orvos Gárdi Jenő

Megjelent egy könyv

2014.08.27. 08:32 :: memento70

Megjelent egy könyv, aminek a címe: Fejér megyei irodalmi emlékfal. Olvasókönyv iskolásoknak és felnőtteknek. Egy ilyen kötetet minden megyében érdemes lenne kiadni, hiszen az országban számtalan helyen éltek, alkottak olyan szerzők, akiknek a neve méltó arra, hogy megörökítsék. Ebben a kötetben helyet kaptak olyan alkotók is, akiknek a pályáját a történelem szakította ketté. Ezek egyike volt György Oszkár is, aki költőként és műfordítóként is jelentőséggel bírt, ám mára nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy ki is volt ő.

emlékfal1.jpg

György Oszkár 1882-ben született Budapesten, ám ő kortársaival ellentétben nem a fővárosban, hanem vidéken kereste a boldogulást. 1901 és 1906 között a budapesti bölcsészkaron Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával és Oláh Gáborral együtt indult el a költővé válás útján; György Oszkár később az irodalmi élet perifériájára szorult. Bár a Nyugat első nemzedékének lírikusaiéval egy időben jelentek meg szárnypróbálgatásai, irodalmi pályája az élvonal helyett mindvégig a Nyugat árnyékában maradt.

Székesfehérvárra került középiskolai tanárnak. Elsősorban műfordítóként szerepelt a magyar irodalomban. Azonban az is igaz, hogy Baudelaire- és Verlaine- fordításai, három megjelent verseskötete (In memoriam, Titkok, A végtelen fasor) ellenére életében sosem kapott igazi elismerést.

A méltatlanul elfeledett költő-író-fordító 1920-tól Székesfehérváron lelt otthonra. Az Ybl Miklós Reáliskola tanáraként, mint korábban, továbbra is rengeteget írt és fordított, költőbarátaival pedig levelezése révén tartotta a kapcsolatot. György Oszkár töredékekben fennmaradt hagyatéka figyelemreméltó értéket képvisel irodalomunkban.

György Oszkárnak a vidéki léttel, a kisebb nyilvánossággal is meg kellett küzdenie, miközben ő is küszködött a magyarságával és a zsidóságával egyaránt. Eisler Mátyás, aki a Magyar Zsidó Szemlében, már 1926-ban megjósolta, hogy: „azonban biztosra lehet venni, hogy ezek a jelenségek csak epizódok fognak maradni a zsidó irodalom nagy összefüggésekkel teljes történetében, mert Kelet-Európában a zsidóknak nem lesz tartósan maradása.”

Komlós Aladár 1939-ben írta meg a Magyar zsidó író útjai című írásában, az Ararát Évkönyvben: „ A háború óta… egyre fokozódó mértékben bénítja meg a zsidó írót egy újabb akadály: nem szólhat többé hozzá ahhoz, ami a magyarságot, mint közösséget foglalkoztatja. Ha hozzászólna, nem hallgatnák meg. De még valószínűbb, hogy betörnék a fejét és csak ártalmára lenne az ügynek, amelynek használni akar.”

Hajdu Henrik a Nyugat, 1927/6. számában írta meg György Oszkár Titkok című kötetének kritikáját.

„Ez a könyv tele van sötét reflexiókkal. Írója legszívesebben befelé néz, önmagába, - nem csoda, hogy az élet külső jelenségeit jóformán meg se látja. Más kérdés: szabad-e a műalkotásban olyasmit keresni, ami nincs meg benne? A kritika sose lehet oly önkényes, hogy egy lírai verskötetbe történelmi dokumentumokat préseltessen. De ha a kor lázai és izgalmai mindenkin átvonaglanak, (és biztos, hogy átvonaglanak), a költő, az idő heroldja, művészetének kárvallása nélkül nem fojthatja magába a legáltalánosabb érzéshullámokat.

Csakugyan, a Titkok verseiből hiányzik valami. Talán a teljesség esztétikailag megnyugtató hatása, talán a spontán erő, amelynek még a leglégiesebb zenéből is ki kell áradnia. S hidegek is ezek a versek, mert nem az élmény mámorából születtek, csupán egy-egy gondolat elemeiből kristályosodtak formába…

A Titok-cikluson ez az árnyék fut át, akár az aranyködös alkonyban ballagó teheneket festi, akár a kuckóba ejtett botban a gyökértelen, örök kóborlót mutatja, amely mint Lázár fölkel és jár megint, vagy a Nyitott ablak maupassanti hangulatot idéző éjszakai rettegését írja le. Schopenhauer nyomán az örök én meggyőződését hirdeti. Egyes darabjaiból a nemi szerelem láza csap ki, (Szerelem-baj, Fürdőben, Tizenhatévesek), majd a szavak kegyelméért esd, mintegy átmenekül az Anyaság-ciklusához; itt a szó, amott már a gyermek foganását ünnepelve. A versek beállítása az új részben is a régi: az élet és halál gondolati ellentétei. Most kilenc hónapnak mélyin át várja a gyermeket s kéri, bocsássa meg neki a sírt, aztán asszonyához fordul:

por leszel s a kéz,

mely tündököltet:

kioltni kész

tüzed, hogy ujra váltsa

és por leszek, ki érintettelek...

Közben állandóan szemünk elé bukkan egy szó: «csoda.» Nyilván azért, mert ebben oldódik fel György Oszkár tűnődése, félsze és borzongása, amikor az anyatestben a jövő csirájának növését figyeli, amikor az anya elé a kisded köd-arcát ringatja, vagy kislányát föltartja az ég arany-világai felé.

A harmadik ciklusban (Napló) kissé kifénylenek a korábbi komor színek. Világosabban, emberi viszonyok közt látjuk a költőt is, szobájának négyszögében s egy «gyümölccsel gazdag kertben, sugarak hűvös lángosán.» De aztán ismét elborul ege; «jön a vihar és én elébe rontok», írja, «mert énhozzám jön, nem mindenkihez». Ez a kemény elszigetelődés lehűt. «A lírikus gőgje», - mondom. S voltaképp az történt, hogy a kép monumentalitása a második sorban szétfoszlott.

 György Oszkár.JPG

De azért György Oszkárnak vannak hibátlan zengésű teljes versei is; a Vadlúdak, valamint az Anyaság-ciklus IV. és a Napló-rész XII. darabja líránk szép magaslatai. Formaművészete viszont mindenütt erős és biztos.

Aki jól figyel, e szelíd és gyakran elhibázott, de mindig komoly írásokból sok elfojtott gőgöt olvashat ki, a különb sorsra született, félreismert ember gőgjét. György Oszkár egész fiatalkora óta vidéken tanárkodik; társtalan lélek, most már végképp magába fordult. Amikor idegen égtájak hívják, Baudelairet és Verlainet fordítja; erejére vall, hogy önállósága e kirándulásokon csak megedződött.

Egy költő, egy műfordító, egy szenvedélyes irodalmár, egy nagyszerű pedagógus volt György Oszkár. Verseiben nem véletlenül szerepeltek a sötét színek. Ő is érezte, sejtette, tudta, hogy hazája egy idő után először is munkájától fosztja meg, majd az életétől, végül hosszú idő után elfelejti.

György Oszkár útja Auschwitzban ért véget.

A most megjelent kötet is igyekszik némi enyhet adni erre a fájó sebre.

A Memento70 összefogás is azért jött létre, hogy az egykor volt honfitársainkra emlékezzen, emlékeztessen.

Mert tisztán emlékezünk.

www.memento70.hu

Szólj hozzá!

Címkék: Auschwitz György Oszkár

Bizonytalanságok sora 1944. augusztusának végén

2014.08.21. 21:25 :: memento70

Augusztus derekán a német biztonsági szervek összehangolt, zsaroló fenyegetőzései mind nyíltabbá váltak. A csillagos házakba szorított zsidók körében a legnagyobb izgalom, félelem és kétségbeesés lett úrrá. Képviselőik Lutzhoz és Wallenberghez fordultak, hogy segítsenek a semleges államok budapesti követségeit a deportálással szembeni közös megmozdulásra bírni. A pánik jelei is megjelentek, az ügyben sürgős tiltakozást Angelo Rotta pápai nuncius készítette elő.

Augusztus 21-én a magyar kormányhoz Rotta pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Branquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték, abszolút megengedhetetlennek tartják, hogy “faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embereket”. A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A magyar kormánynak véget kell vetnie ennek az eljárásnak, melynek “sohasem lett volna szabad elkezdődnie”. A 25-ére kitűzött budapesti deportálás - feltehetőleg Heinrich Himmlernek, az SS vezérének állás-foglalása után - elmaradt.

ro9tta.jpg

 A magyar fél jegyzékben javasolta, hogy a magyar zsidók ügyeinek intézését a németek adják át, ennek fejében a csillagos házakból a zsidóságot munkába állítják. A munkára képteleneket a Magyar Vöröskereszt közreműködésével vidéki táborokba helyezik. Lakatos Géza kormányával augusztus 28-án olyan megállapodás született, hogy a zsidó lakosságot a háború érdekeire való tekintettel Budapestről eltávolítják, vidéken koncentrálják és munkára fogják.

Az új magyar-német egyezség miatt a fővárosban előkészületek indultak a munkaszolgálatra alkalmatlanok, az idős és gyermek zsidók vidéki táborokba koncentrálására. Ezt összefogással: elnyújtott orvosi vizsgálatokkal, megújított “sorozással” sikerült elszabotálni.

De mit is jelentett az előkészületek sora?

Magyar kormánynyilatkozat tervezete, 1944. augusztus 23

(…) A magyar királyi kormány – a Kormányzó Úr Őfőméltósága hozzájárulásának elnyerése után – késznek nyilatkozik arra, hogy:

(a) valamennyi munkaszolgálatra behívott zsidót, akinek családja már Németországban van (kb. 55–60 000 fő),

(b) azokat a büntetett előéletű vagy közveszélyes zsidókat (amely tényt a magyar kormányhatóságok állapítják meg), akiknek jelenléte a közrendet, a közélelmezést, az ország belső biztonságát veszélyezteti, a német hadigazdálkodás céljaira – 1944. augusztus 28-ától kezdődően – a német birodalmi kormány rendelkezésére bocsátja. (…)

II. A Magyarországon visszamaradt zsidókat Budapesten kívül védőőrizetbe helyezik, táborokba gyűjtik és a magyar hadigazdálkodás szolgálatába állítják.

Ez a tervezet azt is jelentette, hogy a vidékiek után az ország fővárosában is veszélyhelyzet áll elő, azaz folytatódik, hogy elveszik többszázezer magyar ember életét, meghal majd a sarki fűszeres, meghal a kisboltos, meghalnak a kétkezi munkások.

gyerekek.jpg

Fenyő Miksa naplójában így erről;

A hír határozottabb alakot ölt: kiadják a megmaradt magyar zsidóságot a németeknek. Már gyűjtik a vagonokat és a csendőröket. Talán még holnap megszállják a csillagos házakat, és vonszolják az emberek tízezreit, kiknek semmi egyéb bűnük nincs, mint hogy egy tébolyult világ a legyilkolásuktól várja a világuralom megszerzését. S most, hogy már látja, hogy ebben csalódott, bosszút áll csalódásáért. S az áldozatra szántak között gyermekeim, barátaim és sok-sok derék, jóravaló ember, jóravaló magyar.

A magam sorsa az elmúlt öt hónapban kétségbe ejtett; soha magamért úgy kétségbeesve nem voltam, mint ezekért a legyilkolásra ítélt tízezrekért, ismerősökért és ismeretlenekért. Talán még jön valami váratlan segítség….

A lapok a következő rendeletről hoznak hírt: „A Budapesti Közlöny keddi száma közli a m. kir. minisztériumnak 2040. számú rendeletét, mely szerint a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya általában nem terjed ki azokra a személyekre, akiket – esetleg házastársukra és gyermekeikre kiterjedő hatállyal – a Kormányzó, a minisztérium előterjesztésére, az említett rendelkezések hatálya alól a tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén, vagy egyébként az ország javára szerzett kimagasló érdemeik folytán, vagy egyéb, külön méltánylást érdemlő okból mentesít. A mentesítés az 1941; XV. tc-ben foglalt fajvédelmi rendelkezések hatályát egyáltalán nem, a zsidókra vonatkozó vagyonjogi rendelkezések hatályát csak annyiban érinti, amennyiben a mentesítés erre külön rendelkezést tartalmaz. A mentesítés egyéb megszorításokat is tartalmazhat.”

Nem örülök e rendelkezésnek. Nem örülök annak a hírnek sem, hogy valami rendeletet készülnek kihozni a kikeresztelkedettekre. Mert ez azt jelenti, hogy a többi vogelfrei. Hitler zsákmánya.

A Fenyő Miksa által is említett mentesítési rendeletnek köszönhette többek között életét, a magyar és a nemzetközi zeneművészet egyik legjelentősebb alkotója, a kiváló zenepedagógus Weiner Leó is.

Azonban sok ember számára ez a mentesítés nem jutott osztályrészül.

Ahogy az is igaz, hogy a Horthy által megfogalmazott terveket rövidesen átírta a történelem. A megmaradt magyar zsidóság megint nyert egy kis időt, most éppen a román kiugrásnak köszönhetően.

Akkor, amikor minden egyes nap is számított.

www.memento70.hu 

1 komment

Címkék: holokauszt Weiner Leó Fenyő Miksa Angelo Rotta

Vannak bizonyos tények, melyek elől nem lehet elmenekülni

2014.08.18. 23:19 :: memento70

A magyar holokausztért a főfelelősség a Horthy Miklós nevével jelzett korszakot, a magukat konzervatív, talpig becsületes magyar úriembereknek tartó Sztójay-kormányt terheli, nem pedig a lecsúszott elemeket, bűnözőket és elmebeteg fantasztákat is magába foglaló Szálasi-rezsimet, hisz ez utóbbi feltette a pontot az i-re, befejezte elődei munkáját.

A II. világháború során a német megszállók szinte mindenhol találkoztak kollaboránsokkal, ám Magyarországról, a magyar együttműködőkről Eichmann a legnagyobb elismeréssel írt memoárjában:

„a magyar hatóságok gépezete olyan módon, ahogy azt akkoriban más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták el magukról…Több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintettben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve”.

Eichmann,_Adolf.jpg

Kétségtelen tény, hogy a magyar közigazgatási, közbiztonsági apparátus kétségtelenül nagyszerűen tudta, hogy miként is kell szorosan együttműködni.

Hetven évvel ezelőtt augusztusban a magyar kormány megállás nélkül dolgozott.

A deportálások újraindítása a román kiugrásig napirenden maradt. Az augusztus 2-i kormányülésen Jaross kezdeményezte a budapesti zsidók deportálását, a kikeresztelkedett személyek kivételével. Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: “a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280.000-re tehető. Zsidó lakásokban 170.000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100.000 zsidó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20.000-re tehető.” Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy “ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani”.

Hogy Jaross újra semmibe vette utasításait, Horthynál újra kiverte a biztosítékot. Ezúttal már a németeknek nem sikerült megmenteni Jarosst, Endre és Baky még a helyén maradt. Sztójay meg közölte az örömhírt Veesenmayerrel, a deportálások 1-2 héten belül újraindulhatnak. A következő minisztertanácsi ülésen határoztak 50-60.000 „galíciai és beszivárgó zsidó” kiszállításáról. Az SS-nek sem kellett több, augusztus 15-én, a koncentrációs táborokat felügyelő Wirschaftsverwaltungshauptamt der SS (SS—WVHA) már 90.000 rabszolgamunkással tervezett.

1944. augusztus 18-án Eichmann letartóztatta a Zsidó Tanács 3 tagját: Stern Samut, Wilhelm Károlyt és Pető Ernőt, megparancsolta, hogy valamennyi alkalmazottjukról készítsenek listát. Másnap, 19-én, Bonczos Miklós az új belügyér személyesen biztosította Eichmannt, hogy a deportálások 6 nap múlva újraindulnak. Napi 20.000 (ezt több mint májusban) zsidó elszállításával számoltak, 3.000 mentesített és az összes kikeresztelkedett egyén kivételével a többi zsidó deportálásra kerül.

Mindeközben a hitközség vezetése, a Zsidó Tanács, folyamatosan tárgyaltak a különböző kormányzati tisztviselőkkel, Stern Samu ismételten felkereste Horthy Miklóst, ezúttal már nyoma sem volt az 1937-es megbeszélések hangulatának, most már mindenki számára világossá vált, komoly lépéseket kell tenni legalább a fővárosi zsidóság megmentésére.

A történelem azonban közbeszólt, hiszen Románia kiugrása teljesen megváltoztatta a helyzetet. Tévedés ne essék, nem a magyar kormány, nem a hivatalnokok serege tett azért, hogy ne lehessen folytatni a megsemmisítést, hanem megint külső körülmények döntöttek.

Azonban voltak, akiknek ez már nem jelentett segítséget.

Mindeközben ezekkel kapcsolatban arról lehet hallani, hogy Magyarország Kormánya 2014-ben, a Holocaust 70. évfordulóján azt nyilatkozta, hogy felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt”.

Ám az is tény, hogy a meghirdetett programok egy része módosult, elmaradt vagy csúszik. Míg a tervek szerint „A helyi áldozatok neveinek felolvasása az ország összes érintett településén” programpont is szerepelt, ám a tervekből nem lett semmi.

Érhetetlen, hogy Magyarországon 70 évvel a szörnyűségek után egyszerűen semmiféle központi megemlékezés nem történt. Ugyan számtalan civil szervezet, zsidó és nem zsidó szerveződés úgy nyilatkozott, hogy nem kíván a kormányzati elképzeléseken szerepelni, ám eddig ez a kormány, vagy ha úgy tetszik, Magyarország semmilyen megemlékezést nem szervezett, nem rendezett. Ám még a helyi megemlékezésekről sem lehetett hallani.

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy segítse a megemlékezéseket, a tiszta őszinte párbeszédet.

Nincs mit tenni, csinálni tovább azt, amit elkezdtünk.

Mert tisztán emlékezünk.

www.memento70.hu

 

29 komment

Címkék: holokauszt Eichmann

Levelek a távolból

2014.08.17. 22:56 :: memento70

tábori levlap.jpg

Magyarországon a háború kezdetekor sorra hívták be az embereket. Voltak, akiket fegyveres szolgálatra, míg voltak, akiket munkaszolgálatra. Ők voltak a „lapátos hadsereg”. Zsidók, politikai üldözöttek, egyéb más okból a fegyverekhez nem engedettek kerültek ide. Embertelen körülmények között kellett dolgozniuk, miközben védtelenek voltak, de nem csak az ellenséggel szemben, hanem saját hadseregük katonáival szemben is.

A háború idején a zsidó munkaszolgálatosok helyzete folyamatosan romlott. Először rangjuktól, majd egyenruhájuktól fosztották meg őket, majd sárga, ill. fehér karszalag viselésére kötelezték a „lapátosokat”. A tábori munkaszolgálatos századok mellé rendelt tisztek, tisztesek s az őrszemélyzet tagjai között nem egy antiszemita akadt, aki kegyetlenül bánt beosztottaival. A munkaszolgálatosok helyzetüket amolyan belső hadifogságnak tekintették, és a legtöbben a túlélés és a visszatérés reményében próbálták elviselni a megaláztatásokat. Nagyon kevesen voltak, akiket életösztönük szökésre sarkallt.

A „lapátosok” tömeges fogságba esésére a Szovjetunió elleni háborúban 1943 januárjában és februárjában, a 2. hadsereg védelmi vonalának összeroppanása után került sor. Magukat önként nagyon kevesen adták meg. Aki csak tudott, nyugat felé, hazafelé törekedett.

A korszak egyik legnagyobb slágere volt a Valahol Oroszországban című dal volt, melyet Karády Katalin énekelt. Az otthoniak – legyenek azok katona vagy munkaszolgálatosok rokonai – minden alkalommal könnyezve hallgatták a rádióban a színésznő búgó hangját.

Üzenet jött messze-messze földről,

Halványzöldszín tábori levél.

Aki írta, a szívével írta,

Minden sora őszintén beszél.

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,

Minden percben Rád gondolok százszor,

Valahol Oroszországban,

Valahol Oroszországban.

S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,

Azt a csillagot Te otthon

Épp úgy láthatod…

Mindig a Te leveledet várom,

S csak terólad álmodom az álmom,

Valahol Oroszországban,

Valahol Oroszországban.

Az otthoniakkal a kapcsolatot a tábori levelezőlapokon lehetett tartani, nagyon ritka esetekben, a nagy szerencsének köszönhetően időnként mások segítségével egyéb leveleket is lehetett küldeni. A munkaszolgálatosok a keret emberségesebb tagjaira számíthattak csak.

Ezekből a levelekből válogattunk.

Drága Életem!

ma délután érkeztünk Csapra, ma este még továbbmegyünk Ungvárra és holnap 11 felé már célnál leszünk. Lehet, hogy egyelőre nem lesz módom írni, de amint lehet írok.

Apáéknak holnap írok.

Sokszor csókollak, Jancsit szintén.

Vili

Kedves Anyám, Apám!

Leveleteket megkaptam, nagyon sajnálom, hogy a Mamit elvitték, de remélem otthon lesz velem együtt. Csak vigyázzatok magatokra, mert amikor én eljöttem, fiatal Anyát és Apát hagytam otthon és nem szeretném, ha saját gondatlanságotok vagy az idegesség miatt valami bajotok lenne. Semmi okotok izgulni, itt minden rendben van.

Ancit figyelmeztessétek, hogy többet mozogjon, nem írtok, hogy mit szól János Anci leendő babájához.

A család minden tagját szeretettel üdvözlöm.

Vigyázzatok Katóra és Jánosra!

Sok szeretettel csókol Vili

 

Drágám!

Sok viszontagság után baj nélkül megérkeztünk. Még 2 napig vagyunk itt.

Apát és Anyát csókolom!

Jánost, Téged szenvedéllyel.

Vili

 valahol oroszo-ban1.jpg

Drága Életem!

Jól vagyok, egészséges, remélem Ti is jól vagytok. Postát rendszeresen kapok, csak az újságok nem érkeznek meg. A levél, amit most kapsz, Szántó Béla c. karp. tizedes Úr útján jut el hozzád, kinek jóindulatából írhatom a következőket: Az említett úr innen szabadságra megy és ide visszajön és mint írtam, volt szíves nékem megígérni, hogy részemre egy csomagot hoz.

Apáéktól napok óta nem kaptam postát, csak nincs valami baj, a Gyurka írt, de erre még sajnos nem tudok írni, úgy látszik, „jódolgomban”.

A család minden tagját szeretettel üdvözlöm.

Téged és Jánost számtalanszor csókol

Apátok Vili

 

Drága Katókám!

A házassági évfordulónk alkalmával sok szeretettel gondolok Tirátok és sok örömet, egészséget és békét, amit remélem nemsokára odahaza én is élvezhetek.

Sok szeretettel csókol Jánossal együtt.

Apjuk

 

Drága Életem!

Remélem megkaptad a két értesítésemet, melybe kértem, hogy a Büchlerékhez küldj csomagot és pénzt. Kérlek küld el a csomagot azonnal, lehet hogy személyesen, de lehet, hogy elhozatom, ezért kérlek úgy diszponálj, hogy a kiadójegyem ellenében kiadják.

Egyelőre még itt vagyunk, de lehet, hogy rövidesen elmegyünk, de semmi biztosat eddig nem tudunk. Jól vagyok, semmi okod az aggodalomra, az időjárás igen megenyhült, olvad, biztosan odahaza is. Anya lapját megkaptam, Tőled rendetlenül kapok postát. Ne ülj fel semmiféle rémhírnek, senki sem tud semmit, a Józsi bá, ha felkeres vagy bárki, semmit se adj néki.

A Béláról és a Gyuriról csak jót hallok, remélem jól is vannak.

Jánosnak remélem megvetted Török Sándor Felsült óriás-át, már írtam miatta, ha nem vetted volna meg, akkor vedd meg az én karácsonyi ajándékomként, cca 20P, úgyis hazaküldtem a zsoldom, Anyámnak és magadnak is vegyél valamit.

Mindenkit üdvözlök, Anyáékat csókolom.

Jánost és Téged számtalanszor!

Vili

A Memento70 összefogás célja, hogy ezeket a személyes emlékeket is megőrizze, azokat az utókornak megmutassa.

Mert tisztán emlékezünk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tábori levelek

A rózsaszín háromszög

2014.08.05. 21:39 :: memento70

rszín háromszög.jpg

A melegek, homoszexuálisok a XX. századig elítélt kisebbségként élt a világ minden országában. A század elejétől kezdve, az I. világháborút követően kicsit szabadabb lett a közgondolkodás.

Már az ősközösségi társadalmakban is fellelhetők az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat nyomai. Az időszámítás előtti 12 000 körül maradtak fenn a homoerotika iránti megbecsülés jelei: barlangrajzok, fallikus vesszők ezrei, illetve mesterséges dupla hímvesszők/dildó, amelyet két nő együtt használt a mai Franciaország területén (Gorge d'Enfer-ben).

Az ókori Görögország városállamaiban természetes dolognak tartották, ha az emberi lényeket vonzza a szép emberi test, a homoerotikus kapcsolatokat egyáltalán nem üldözték, a homo- és heteroszexuális preferenciák váltakozását az egyéneknél nem tekintették veszélyesnek.

Az ókori Róma homoszexualitáshoz való hozzáállását erősen befolyásolta a görög minta. A köztársaság korát az erkölcsi közömbösség jellemezte: sem szégyennek, sem dicsőségnek nem tekintették a homoszexualitást. Cicero leszögezte, hogy nincs abban semmi jogellenes, ha két férfi élvezi az erotikus gyönyöröket, de mindent a maga helyén kell kezelni.

A VI. században a kereszténység és más kultúrák hatására a homoszexualitást törvényen kívül helyezték. 533-ban Justinianus császár alkotott korlátozó törvényeket "olyan férfiakkal szemben, akik vágyat éreznek más férfi iránt". A szodómia büntetése kasztráció volt. 1432-ben Firenzében hozták létre Európában először a szodómia bűnét elkövetők elleni eljárásokat indító speciális szervezetet (Uffiziali di Notte; Az Éjszaka Hivatalnokai), az ezt követő 70 évben több mint 10 ezer férfi és fiú ellen indult eljárás. 1451-ben V. Miklós pápa felhatalmazta a pápai inkvizíciót, hogy üldözze a férfi szodómiát. 1476-bam Leonardo da Vinci-t kétszer is feljelentették a hatóságnál, de szemtanú hiányában felmentették.

A homoszexuális mozgalmak kezdeti szellemi ihletője a XVIII. század végén jelentkező felvilágosodás. Voltaire és Diderot elítélték a melegség barbár elnyomását, de az erkölcsiséget az egyházzal azonosították, s ezért szerintük a homoszexualitásnak el kell tűnnie. Jean-Jacques Rousseau: Les Confessions című művében (1770) a szerző leírja, hogy egy afrikai megpróbálta őt elcsábítani, ám az első rémületét legyőzte, és végül egy baráti viszony alakult ki közöttük. Ez a mű talán az első védőbeszéd az azonos neműek szerelmének toleranciája mellett a modern európai irodalomban.

A modern kor tulajdonképpen a XIX. század második felében kezdődött, amikor az irodalmi művekben egyre gyakrabban jelent meg témaként az azonos neműek szerelme, amikor a német törvényszéki orvostan jeles képviselői elkezdtek foglalkozni a problémával.

Sigmund Freud is megírta már véleményét, a XX. század elején:

„A pszichoanalitikus kutatás a legnagyobb határozottsággal elítéli azt a felfogást, mely a homoszexuálisokat mint valami különös emberfajtát akarja a többi embertől különválasztani. Az által, hogy e módszer nemcsak nyilvánvalóan mutatkozó, hanem egyéb nemi ingerületeket is tanulmányoz, felderíti, hogy minden emberben megvan a képesség az azonosnemű tárgyválasztásra s e választás tudattalanjában létre is jön. Mi több, azok a libidinozus érzelmek, melyek az embert a vele egynemű személyekhez fűzik, a rendes lelki életnek nem kevésbé fontos tényezői, lelki betegségeknek pedig még hatalmasabb rugói, mint a másik nemet érintő érzelmek. Sőt a pszichoanalízis azt tanítja, hogy az ember eredeti természetében, amint az a gyermekkorban, kezdetleges állapotokban és őstörténeti idők nyomaiban ma is észlelhető, a tárgyválasztás független a választott tárgy nemi hovatartozásától és a nemiség szabadon választ férfi és női tárgyak között.”

Az országokban megközelítő kutatások szerint 2-6 % közé tették a melegek arányát. Így volt ez Németországban is. Ám 1933-tól a nácik győzelme után ezen az arányon mindenképpen változtatni akartak.

Náci statisztikusok a Harmadik Birodalomban mintegy hárommillió meleggel számoltak, amely a lakosság öt százalékát tette ki. A hatalomátvételt követően azonnal megindult a tökéletes árja faj létrehozásának programja. Ennek részeként a homoszexuálisokkal szembeni előítéletek erősítése is feladata volt a propagandának. A melegek veszélyeztetik a német ifjúságot, a népesedéspolitikát és a közegészségügyet is. Bezárták a melegbárokat, és megkezdődött a német homoszexuálisok adatainak összegyűjtése, melyeket a berlini Gestapo központjába kellett elküldeni a helyi rendőri szerveknek. Az érintettek válaszul névleges házasságokat kötöttek, gyakran meleg férfiak meleg nőkkel. Az üldözés törvényes alapját a 175. paragrafus adta, amelyben bűncselekménynek nyilvánították két azonos nemű személy - elsősorban a férfiakra vonatkozott, a leszbikusokkal nem igazán foglalkoztak - kapcsolatát. A nyilvántartásba vételt és a törvényi szabályozást követően megkezdődtek a letartóztatások. Ennek élén a biztonsági szolgálatok Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatala állt. Ahogyan Reinhard Heydrich biztonsági főnök emlegette, ez volt a „harcoló bürokrácia".

rszín háromszög1.jpg

A Harmadik Birodalomban 1945-ig körülbelül 100.000 férfit tartóztattak le homoszexualitás miatt; mintegy felüket elítélték. A koncentrációs táborba küldöttek számát 5–15 ezer közé teszik, a többiek börtönökbe kerültek.

„Őseink tudták, mit tesznek, amikor a maguk közül való homoszexuálisokat a mocsárba süllyesztették, de a meghódított népek körében nem büntették, sőt, bátorították a homoszexualitást. Ez a népesedési politika szempontjából ésszerű intézkedés volt, amelyet követendő példának tekinthetünk. A homoszexuális saját fajállományának árulója, ezért ki kell irtani" - vélekedett Heinrich Himmler.

A háború kitörését követően egyes homoszexuálisokat áthelyeztek a hadsereg kötelékébe, ahol a reguláris legénységtől elkülönítve, különböző öngyilkos akciókban kellett résztvenniük. A táborokba zárt melegek egy részének a többi kényszermunkással közös sorsa volt: megsemmisítés a munka által. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de elfogadott vélemény, hogy nagyjából tízezer személy vesztette életét csupán azért, mert német (árja) homoszexuális férfiként táborba küldték.

A táborokba zárt meleg férfiaknak rózsaszín háromszöget, a leszbikusoknak az antiszociális hajlamot jelző fekete háromszöget kellett viselniük. Az internáltak nagyobb része meghalt, részben annak köszönhetően, hogy nemcsak az őreik, hanem a fogolytársaik is kegyetlenül bántak velük. Egy kis részüket bírósági utasításra kasztrálták. Egyeseket megkínoztak vagy hormonkísérletekhez használtak.

rszín háromszög2.jpg

A nácik által hozott homoszexualitás-ellenes törvényt csak az 1960-as évek végén töröltek el. A homoszexualitásért koncentrációs táborba zártak nem kapták meg a nácik egyéb áldozatainak járó állami kártérítést, és néha még a börtönbüntetésük idejébe sem számították be a táborban letöltött éveket. A német kormány hivatalosan csak 2002-ben kért bocsánatot a meleg közösségtől.

Csak idén avatták fel Tel-Avivban pénteken Izrael első olyan emlékművét, amelyet azok tiszteletére emeltek, akiket a nácik homoszexualitásuk miatt üldöztek. Az emlékmű ünnepélyes átadásán beszédet mondott a város polgármestere és Németország izraeli nagykövete.

A Memento70 összefogás minden megkülönböztetést elítél, emlékezni kívánunk azokra az áldozatokra, akiket nemi identitásukért üldöztek, pusztítottak el. Európában és a világ demokratikus országaiban képes egymás mellett élni a többség és a kisebbség, legyen az vallási, származási, nemi, stb. Magyarországon is így kell tenni!

 

32 komment

Címkék: holokauszt rózsaszín háromszög

Bechtold Károly

2014.08.05. 11:55 :: memento70

„Akkor én mit érhetek, egyedül így nélküled
Hát én is inkább meghalok.”

Screen Shot 2014-08-05 at 11.43.50 AM.png 

Kellér Dezső írta meg visszaemlékezésében ezt a történetet. A nyilas hatalomátvétel után munkaszolgálatosként lapátolt, talicskázott. Egyik társa elárulta a zsidógyűlölő őrparancsnoknak, hogy aki mellette lapátol, sok gyönyörűséges dalnak írta a szövegét.

Kellér Dezső védjegye volt a jellegzetes, enyhén csipkelődő, finoman gúnyolódó stílus. Az őrmesternek sehogy sem fért a fejébe a dolog. Szétvetett lábakkal megállt Kellér Dezső előtt, és nekiszegezte a kérdést:

- Igaz az, hogy maga írta azt a dalt, hogy: “Paplak mellett lakik a Katika”?

- Alázatosan jelentem őrmester úr, igaz.

- Aztán igaz, hogy maga írta a “Nem tudom az életemet hol rontottam el” című nótát is?

- Igenis őrmester úr.

- És azt is, hogy: “Szeretem a kertet, mely a házad körül virul”?

- Azt is őrmester úr – húzta ki magát büszkén Kellér.

- Hát nem találtak egy rendes keresztény embert, aki megírta volna ezeket a dalokat?

Igen, valahogy a kor végrehajtóinak nem igazán fért a fejébe, hogy lehetséges az, hogy azok a dalokat, amelyek mellett ők könnyeznek olyanok írták, akiket könnyek nélkül lőttek le.

Hiszen ez volt a legkönnyebb. Mihelyst kiderült, hogy ezek a szerzők zsidók voltak, onnantól kezdve ők voltak azok, akik ezt a világot beszennyezték. Mit is írt Bosnyák Zoltán a Harc című nyilas lapban, a Vádoljuk a zsidóságot! c. cikkében? „Vádoljuk azzal hogy a maga sivár szellemiségével készített értéktelen produktumaiban torz és hamis képet rajzolt a magyarságról önmagunknak és a nagyvilágnak. Léha, könnyelmű, romlott erkölcsű, együgyű és üresfejű figurákként mutatott be bennünket az egész világon, és ezzel nagymértékben hozzájárult a külföld közvéleményének a magyarságról alkotott helytelen és kedvezőtlen felfogásának kialakításában. Önmagunkkal elhitette, hogy olyan faji tulajdonságokkal bírunk, amelyek sohasem voltak sajátjaink.”

Bechtold Károly is ilyen ember volt.

Budapesten született 1904-ben. Tanulmányait a Nemzeti Zenedében, majd a Zeneművészeti Főiskolán folytatta. Szerepelt a budapesti, berlini és koppenhágai rádiókban. Szerzeményeit a Radiola valamint az Odeon lemezgyárak örökítették meg, melyeket igen nagy példányban jelentettek meg. Sok területen is bizonyította tehetségét, tudását, hiszen egyszerre volt jazzmuzsikus, zeneszerző, hegedűs, trombitás, dobos.

A 20-as, 30-as években vagy hatszáz kávéház volt Budapesten, ezeknek a felében szólt az állandó zene. Megjelent egy új, városi kultúra, elsősorban a kávéházaknak köszönhetően. Heltai Jenő írta: „A kávéház jobb modorra, udvariasságra, illedelmességre kényszerítette vendégeit. Nevelte és csiszolta őket. Újságot adott a kezükbe, művelte, oktatta, felvilágosította őket."

Ehhez a világhoz tartozott Bechtold Károly is. Ő már egy világvárosban született egy zsidó kispolgári családban. Mit is jelentett az, hogy világváros?

1869-től 1910-ig a népesség lélekszáma 280.349-ről 880.371-re emelkedett, ez azt jelenti, hogy évente 15.000 fővel gyarapodott Budapest. Pikler Gyula, a Városi Szemle 1913-as számában megírta ennek a lélekszámnak a különlegességét: Az európai városoknál jelentős területnövekedésnek (bekebelezés) volt köszönhető a népességszám növekedése, Budapest területe 1870-1910 között ugyanakkora maradt. Ez azt is jelentette, hogy az addigi üres telkek épültek be, egymás után épültek fel a többemeletes bérházak. Míg 1870-ben 9.117 lakóház volt, ezek közül 7.243 volt földszintes, 1.358 volt egyemeletes, addig 1910-re ez a szám már 16.431-re emelkedett, ekkorra már ezen épületekből 2.654 volt háromemeletes, 719 pedig többemeletes. Budapest nagyváros lett.A zsidókat illetően, 1880-ban 70.227 főt számláltak, ami 16.6%-ot jelentett, addigra 1910-ben már 203.687 fő élt Budapesten, ez 23%-a volt az összlakosságnak. Ez azt is jelentette, hogy Budapest második legnagyobb létszámú és arányú közössége lett a zsidóké. Ráadásul 1910-re a főváros összlakosságának (1.1 millió ember) 41%-a volt 20-40 éves kor között, ami egyben azt is jelenti, hogy a fővárosba az aktív korúak vándoroltak be leginkább.

Egy ilyen folyamatosan növekvő város gyermeke volt Bechtold Károly, aki fiatalon már elmerült a főváros életében, zenélt, zenét szerzett. Tudását nem csak itthon, de külföldön is megmutatta.

Azonban még férfikora delén kiderült számára, hogy ő nem lehet ebben az országban, ebben a városban zenész, zeneszerző, muzsikus.

Előbb „csupán” szeretett szakmájától fosztották meg, végül az életétől is. Bechtold Károlyt elhurcolták, ismeretlen helyen pusztult el.

Megértette, hogy egyedül nem ér már semmit, így nincs más, mint meghalni. Kalmár Pál, a kor neves előadója énekelte Bechtold Károly szerzeményét.

 

Mondd, mit ér a legszebb rózsa…

Mondd mit ér a legszebb rózsa

Hogyha nincs akivel megszagold

Mondd mit ér a legszebb nóta

Hogyha akivel dalolod

Mondd mit ér a nap az égen

Hogyha már messze van nem ragyog

Akkor én mit érhetek, egyedül így nélküled

Hát én is inkább meghalok.

 

www.memento70.hu

Szólj hozzá!

Címkék: Bechtold Károly