1944. április 30-án a Budapesti Közlönyben megjelent a zsidó szerzők műveinek megjelentetését megtiltó (kivételek a közérdekű tudományos munkák lehettek), illetve hazai és külföldi zsidó szerzők már megjelent műveinek beszolgáltatását és megsemmisítését előíró10.800/1944 Me. sz. rendelet Sztójay Döme aláírásával.
Többek között Petőfi Sándor zsidó követője – Szép Ernő is erre a sorsra jutott.
Karinthy Ferenc Naplójában emlékezik meg Szép Ernőről. A történet szerint 1950 körül az akkorra teljesen elfeledett írót az Írószövetség párttitkára hívta be, hogy a koreaiak elleni támadás ellen készülő antológiába, mely „mindenkit felháborított”, Szép elvtárstól is kérjen verset. A költő erre csak azt felelte, hogy természetesen ő is fel van háborodva, bár a városban azt beszélik, hogy „… mi kezdtük.”
Ki is volt ez a humorát a legnehezebb időkben is megőrző nagyszerű költő, aki élete során – ez az igazi XX. századi közép-európai zsidó sors – többször is hallgatásba volt kénytelen burkolózni?
Alig volt 20 éves, 1904-benn, amikor a falusi néptanító fia Budapestre került, hogy megismerkedjenek egymással, ő és a születő világváros. Az új környezet azonnal befogadta a tehetséges költőt, újságírót, akit teljesen elvarázsolt a város. Az új élete immár a szerkesztőségekben, kávéházakban telt. Természetesen az indulás, azaz a városi újrakezdés neki sem volt könnyű, de az értő füleknek, szemeknek köszönhetően, az 1912-es kötete megjelenésével (Énekeskönyv), Szép Ernő a Nyugat folyóirathoz tartozik. Már az ebben az időben írt versei szóltak a városi életről, de ugyanígy fellelhetők bennük a vidéki emlékek, a korai gyermekkorban olvasott Petőfi versek hangulata is.
1914-ben önkéntesnek jelentkezik a háborúba. Szép hadnagy azonban katonaként sem volt képes megtagadni önmagát, hiszen kardjába a következő mondatot vésette: Leben und leben lassen, azaz élni és élni hagyni.
Ezek a gondolatok jellemezték Szép Ernő gondolatait, verseit, írásait egész életében. Témái között megtalálhatóak voltak a vidéki emlékek, a gyermekkori nyomorúságok, a folyamatos szebbre és jobbra vágyás. Mindezek keveredtek a nagyvárosi élet időnkénti kilátástalanságával, a romantikus képzelgésekkel. A leghíresebb Szép Ernő regényben a Lila ákácban ez tökéletesen felfedezhető.
Mennyi Tóth Manci és mennyi Csacsinszky Pali sétált akkoriban Pesten? A regény és a később a könyvből készült film sikere nyomán elémondhatjuk, nagyon sokan voltak.
Azonban Szép Ernőnek, számos más írótársával ellentétben még a színpadon is sikere volt, a 20-30-as évek egyik legsikeresebb színpadi írójának tartották.
Bármennyire is sikeres volt íróként, költőként, sajnos egy idő után őrá is csak úgy tekintettek, mint egy zsidóra, akinek semmihez sem volt joga, azaz kivéve egyre, meghalni. Minden nélkülözés és minden szenvedés ellenére, Szép Ernő nem élt ezzel a jogával, túlélte a folyamatosan erősödő antiszemitizmust, a zsidótörvényeket, a német megszállást, a nyilas terror tombolását.
Joggal lehetett arra gondolni, hogy a felszabadulás utáni új világban, a sok szenvedés után elismerik Szép Ernő munkásságát. Azonban erre nem került sor, a nagyszerű költő folyamatosan a partvonalra szorult az új magyar irodalomban is. Teljesen elfelejtkeztek róla. Ez számára nem jelentett újdonságot, hiszen akkor már közel 10 éve így élt.
Akkoriban így mutatkozott be: Szép Ernő voltam.
Végül hatvankilenc éves korában halt meg, a Kozma utcai temetőben temették el.
Mi, akik továbbra is nagy élvezettel olvassuk verseit, írásait, bizonyítjuk nem csak volt, hanem még van Szép Ernő.
Olyan csöndet szeretnék
Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.
A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélbe hajbókol.
A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.
Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.
Hallgatnám hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.
Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.
Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál
