Jaross Andor nyilatkozatáról ír a Pesti Hírlap 1944. június 20-án:
„A legelső megoldásra váró probléma a zsidókérdés volt. Közel egymillió inficiáló elemet kellett a nemzet vérkeringéséből eltávolítani. Sokan beszélnek humanitárius szempontok figyelembevételéről a zsidókérdés megoldása kapcsán. Arra semmi szükség nincsen, hogy bárki bárhol egyéni kegyetlenkedéseket kövessen el azokkal szemben, akiknek a nemzeti életből való végleges eltávolítása amúgy is elhatározott dolog. A problémát azonban a mellékes szempontok figyelmen kívül hagyásával a maga teljességében kell megoldanunk, mert nem lehet háborút viselni úgy, hogy magában az országban egymillió főnyi ellenség tartózkodjék. A zsidók sohasem mondották azt, hogy ellenségei a magyarságnak, de józan ésszel feltételezhető-e az, hogy a zsidóság együtt érezzen és együtt haladjon azzal a Magyarországgal, amely Hitler Németországának hű szövetségese? Eltávolításuk a nemzet életéből parancsoló szükségesség.”
Miközben a Magyar Királyság belügyminisztere ezt mondta, Svájcba jutottak az Auschwitz Jegyzőkönyvek, amelyek pontosan rögzítették, hogy mi is történik a megsemmisítő táborokban.
1944. április 7-én a náci Németország legtitkosabb, legjobban őrzött haláltáborából, Auschwitz-Birkenauból megszökött két fogoly, a szlovákiai Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. A két fogoly hosszas előkészület után szökött meg, elsősorban azért, hogy tájékoztassák a világot a szörnyűségekről.
A két fogoly egyébként még a magyar zsidók deportálása előtt szökött meg, de így is hírt adtak az első magyarokról, akik a szlovákiai szállítmányokból kerültek gázkamrákba. Az Auschwitz-jegyzőkönyvet annak pozsonyi megszerkesztői, a debreceni születésű Michael Weiszmandl és Oscar Krasnansky, a Munkacsoport fedőnevű szlovákiai zsidó szervezet vezetői utóbb kiegészítették két további szökevény, Czesław Mondowicz és Arnost Rosin június 6-án ugyancsak Szlovákiában felvett vallomásával, amelyben már utaltak az Auschwitzba érkező magyar deportáltak tragikus sorsára is.
Mindaz, ami előzőleg történt, előrevetítette, mi történik Magyarországon a zsidókkal, ha a németek megszállják az országot. 1944. március 19-én a hadosztályokkal egyidejűleg érkezett Budapestre Adolf Eichmann, aki mögött akkor már Európa megszállt országaiban deportálási akciók sora állt. Kis stábbal érkezett, magyarországi segítői azonban mindenben kiszolgálták: az akciót Endre László és Baky László államtitkár, valamint csendőri vezetők irányították. Fennmaradtak az Eichmann-kommandó értékelései arról, hogy sehol Európában nem sikerült ennyi embert ilyen rövid idő alatt elhurcolni. Május 14-től július 9-ig 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról – írta jelentésében Ferenczy László csendőr alezredes.
1944 nyarától kezdve egyre nyilvánvalóbbá váltak a magyarországi zsidóság tragédiájának méretei. Horthy Miklós kormányzó nem volt hajlandó cselekedni, noha közvetlen környezete – Miklós fia, valamint István fiának özvegye – és némely hozzá közel álló vezető közszereplő – így Bethlen István – igyekeztek közbenjárni. A katolikus és protestáns egyházak is szót emeltek – igaz, elsősorban a keresztény vallású zsidó származásúak érdekében. Horthy csak akkor határozta el magát, amikor hírét vette, hogy Baky „csendőrpuccsot” tervez ellene: július 6-án a hozzá lojális erőkkel, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével megakadályozta a tervezett puccsot, és megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását. Máig élő kérdés, hogy ha az Auschwitz-jegyzőkönyv adatai korábban válnak ismertté Magyarországon, akkor Horthy esetleg rávehető lett volna erre előbb is.
A jegyzőkönyv egyik példánya eljutott Budapestre is. Kasztner Rezső, magyarországi cionista vezető, a Budapesti Mentőbizottság tagja április 28-án Pozsonyban kapta meg németül. A deportálások leállítása szempontjából kulcsjelentőségű volt az abban foglaltak mielőbbi eljuttatása a kormányzóhoz és egyidejűleg a budapesti semleges diplomatákhoz. Április utolsó, vagy május legelső napjaiban Soós Géza külügyminiszteri tanácsos német nyelvű példányt kapott Kasztnertől, ezt lefordíttatta, és – május 10. körül – eljuttatta a keresztény egyházak vezetőihez, így Serédi Jusztinián hercegprímáshoz és Ravasz László református püspökhöz is.Soós az ismert írót, Török Sándort kérte meg arra, hogy a kormányzóhoz juttassa el a jegyzőkönyvet. Az író először egy külügyminisztériumi államtitkár útján próbálta meg eljuttatni a dokumentumot a kormányzóhoz. Elutasításra talált, az államtitkár a dokumentumot szimpla zsidó hisztériának minősítette. Török Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének, Gyulai-Edelsheim Ilonának a segítségével végül július 3-án sikerrel járt.
Szembesülni kellett az Auschwitz-jegyzőkönyvekben foglaltakkal.
„Május 15-től május 27-ig naponta mintegy 14 000-15 000 zsidó érkezett Magyarországról az újonnan létesített birkenaui szelektáló állomásokra. Ott az orvosok a gyanútlan deportáltak 90 százalékát egyenesen a gázkamrába küldték… Birkenau létesítése óta még soha sem gázosítottak el (egyszerre) ilyen sok zsidó embert.”
Ahogy azt Ormos Mária írta egyik cikkében, az Auschwitz-jegyzőkönyveket elolvasva azt érezte, hogy a holokauszt ősgesztáját tartja a kezében.