HTML

Memento70

A Memento70 a kormány által kiírt Civil Alap pályázaton elnyert támogatásokat visszautasító szervezetek és személyek szövetsége. Célunk, hogy Magyarországon és a határokon túl lehetőséget biztosítsunk minden zsidó és nem zsidó szervezetnek és személynek arra, hogy támogatásukkal mozgalmunk mellé állva kifejezhessék független véleményüket. A hiteles, méltó megemlékezés mindannyiunk ügye. Mi tisztán emlékezünk. http://www.memento70.hu/ 11707024-20386324

Friss topikok

Címkék

1914 (1) Angelo Rotta (1) ártatlanok (1) Aschner Lipót (1) Auschwitz (5) Bajcsy-Zsilinszky Endre (1) Basch Andor (1) Bechtold Károly (1) bemutatkozás (1) betiltottak (2) Bródy Imre (1) bródy sándor (1) Bródy Sándor (1) Carl Lutz (2) csillagosházak (1) d-day (1) Dachau (1) deportálás (4) Eichmann (1) életmenete (1) első (1) emlékezés (1) Farkas István (1) felújítás (2) fénykép (1) Fenyő Miksa (3) foci (1) Fradi (1) Frankl Antal (1) FTC (1) Gaál Béla (1) Gárdi Jenő (1) Glück József (1) Gusztáv király (1) győr (1) György Oszkár (1) hanoar (1) Herzl Tivadar (1) holokauszt (35) Horthy (1) Horthy Miklós (1) I. világháború (1) irodalom (1) Izrael (1) június 6. (1) Karácsony Benő (1) Kasztner-zsidók (1) kiállítás (3) Lakner Artúr (1) levél (1) Lőw Imanuel (1) Lőw Immánuel (1) Magyar Színházi Társaság (2) megem (1) megemlékezés (9) Meseautó (1) Molnár Ferenc (1) moson (1) munkaszolgálat (1) normandia (1) nyíregyháza (1) OMIKE (1) orvos (1) Pécs (2) Petschauer Attila (1) Pius pápa (1) program (9) Radnóti Miklós (1) Révész Béla (1) Rós Hásáná (1) rózsaszín háromszög (1) Sárvár (1) Scheiber Sándor (1) sopron (1) sport (1) Szabadkay József (1) Szatmárnémeti (1) szeged (1) Szentes (1) szeperno (1) színház (2) szombathely (1) tábori levelek (1) tag (3) történelem (2) túlélő (2) új év (1) UTE (1) üvegház (1) Üvegház (1) vers (2) videó (5) Wallenberg (1) Weiner László (1) Weiner Leó (1) Weisz Árpád (1) Címkefelhő

1944. júliusának vége

2014.07.22. 23:44 :: memento70

Hogyan lehetett élni abban az országban, amely megtagadta saját polgárainak egy részét.

zsidók csillaggal.jpg

Egy még kiadatlan visszaemlékezés, egy fennmaradt napló és egy vers mutatja meg.

„Édesapám úgy gondolta, hogy elkerülheti az újabb behívást, ha egy hadiüzembe megy dolgozni. Ezért állást vállalt a Magyar Acélárugyárban, de ez se mentette meg attól, hogy áprilisban behívják. Utólag kiderült, hogy ezzel voltaképp szerencséje volt, mert priuszos emberként joggal számíthatott volna hosszabb internálásra, majd 1944 novemberében, amikor a börtönöket és internálótáborokat kiürítették, egy dachaui „kirándulásra”. Ehelyett 1944. április végén sokadmagával a szerbiai Borba került, ahol útépítéseken foglalkoztatták.

A növekvő pánikhangulatot jelezte, hogy a mi csillagos házunkban, ahol egyébként egy görög katolikus lelkészi hivatal is működött az I. emeleten, a lépcsőház egy részét kitöltő sorok álltak. A várakozók nem tudom, mit remélhettek, de a sorok napokig nem csökkentek. Talán ez a látvány indított el a nagyapámat, hogy elvigyen engem a Szent István körút és a Honvéd utca sarkán levő étterem pincehelyiségébe, ahol a szociális nővérek tartottak előadást az áttérni szándékozóknak. A helyszín megmaradt az emlékezetemben, de a kedves nővér mondandójára nem emlékszem. Annál élesebben maradt meg bennem egy másik, az előbbivel kapcsolatos élmény. Egyik reggel hallottam, hogy a nagyapám valamit olvas, s a szöveget igyekszik megtanulni. Odamentem hozzá és láttam, hogy a katekizmust memorizálja. Ezt a helyzetet megalázónak tartottam. Kérdeztem, hogy ezt miért teszi? Érted, érettetek kisfiam – volt a válasz. Ma talán hihetetlennek tűnik, s őt is meghökkentette, amit neki mondtam. Kértem, miattam ezt ne tegye, és megmondtam, többé nem megyek el az apácák előadásaira. Nem valamilyen felekezeti öntudat ágaskodott fel bennem, de szégyelltem, hogy a nagyapám, aki a szememben abszolút tekintély volt, egy elemi iskolai tankönyvet magol valamilyen kétséges mentségért. Biztosan érthető volt a nővérek magatartása is, hisz ők komolyan téríteni akartak, de akik eljöttek hozzájuk, többnyire nem önként kívántak megtérni, csak túlélni akartak. Nem tudom, a térítők tisztában voltak-e ezzel? Talán több lelket nyertek volna utóbb, ha akkor előföltételek nélkül adják a köréjük gyülekezőknek a keresztlevelet, amitől mentséget reméltek a további megpróbáltatásoktól. Akkor ezt a térítési akciót lélekvásárlásnak, s a részvételt árulásnak éreztem, bár ezt nyilván így nem tudtam megfogalmazni. Részben épp a megélt események miatt nem vagyok hívő, de az áttérést sosem láttam megengedhetőnek a számomra. Tudom, nem helyes, hogy máig fenntartásom van az egyébként derék nővérek 1944. évi tevékenységével kapcsolatban.”

 

Radnóti Miklós

Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

hetedik ecloga.jpg

 

Weinmann Éva naplója

Július 23. 1944

Sajnos nagyon szomorú idő késztet arra, hogy ismét lapjaidra írjak, kicsi naplóm. A háború 5 esztendejébe ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdődött itt is, mint minden más európai országba a zsidóüldözés. Már 5 hónapja tart. Egész Magyarországon csak mi vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátaimat. Egyiket közülük internálták, eddig is volt a Páva utcában, de most sajnos el is vitték. Kistarcsán voltak, de állítólag onnan is elvitték őket. Istenem mentsd meg őket a legrosszabbtól, a haláltól! Úgy fáj a szívem értük. Mi nekünk most 2 szobás (ill. 1 szobás lakásunk van.) A Juliska nagynénimmel lakunk együtt. Övé a nagyobbik szoba. A mienk valamivel kisebb. Hála Isten aránylag jól vagyunk. 11-1-ig lehet bevásárolni, 11-5-ig lehet az utcán lenni. Közelünkbe lakik a Gyöngyi és mindig hozzá szoktam átjárni. Pista Csepelen van. A múlt vasárnap haza is jött. Szegény kispesti fiúkat mind Szerbiába vitték. Nem tudom, hogy viszontlátom-e valaha is őket. Frédi (jelenlegi ide-oda álom) nem tudom hol, és hogy van. A héten elkövettek a disznó H. ellen egy merényletet , de sajnos nem sikerült. Már azt is hallottam, hogy megdöglött, de nem hiszem. Remélem hamarosan vége lesz ennek a helyzetnek. Itt, ahol lakunk a Rákóczi út 57 alatt van egy ronda nyilas. Már tegnap el akarta vitetni az egész házat. Majd eljön az ideje, mikor majd holttá lesz verve. Bárcsak megérném. A budapesti zsidók között kitérési láz tört ki. Sajnos mi is közöttük vagyunk. Én nem akarok, de Apuka akar, hát mit csináljak? Az vigasztal, hogy eltart a kitérés 3 hónapig is, addig meg sok minden történhet. Itt a házba nincs valami jó társaság, 2 db 17 éves ronda fiú van. 3 csinos gaj fiú, de azok fütyülnek rám. 2 db 17 éves lány. 1 db 22 éves lány. 1 db 12 éves fiú és egy 9 éves lány. Ez a készlet. Szegény Robit behívta a Népmozgalmi és most a zsidókkal együtt őt is deportálták. Szegényke csak 15 éves. Borzasztóan sajnálom. Már befejezem soraim. Remélem mire újra írhatok, csak csupa szépet és jót írok majd lapjaidra.

Gyerekként, fiatal kamaszként, felnőttként egyaránt szörnyű volt a kitaszítottság.

A Memento70 nem hazug emlékművekkel, hanem ezekkel a sorokkal kíván emlékezni az áldozatokra.

 

2 komment

Címkék: holokauszt Radnóti Miklós

A bejegyzés trackback címe:

https://memento70.blog.hu/api/trackback/id/tr546536297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

eßemfaßom meg áll · http://tahobloggerek.blog.hu 2014.07.23. 11:46:19

"Hogyan lehetett élni abban az országban, amely megtagadta saját polgárainak egy részét."

a demokrácia fellegvárára, az USA-ra gondol a szerző?

mult-kor.hu/20120530_a_japanamerikaiak_internalasa_a_masodik_vilaghaboruban

"a rendelet értelmében mintegy 80 ezer amerikai állampolgárt kényszerítettek koncentrációs táborba, nem ritkán négy évre."

madarasi.abel 2014.07.23. 14:39:38

@eßemfaßom meg áll: Mások bűne nem ad feloldozást az enyémekre.
Ha már hasonlítgatni akarsz, miért nem az észteket hozod fel példának?

tallinnban.blog.hu/2014/07/12/holokauszt_esztorszagban