A magyar holokausztért a főfelelősség a Horthy Miklós nevével jelzett korszakot, a magukat konzervatív, talpig becsületes magyar úriembereknek tartó Sztójay-kormányt terheli, nem pedig a lecsúszott elemeket, bűnözőket és elmebeteg fantasztákat is magába foglaló Szálasi-rezsimet, hisz ez utóbbi feltette a pontot az i-re, befejezte elődei munkáját.
A II. világháború során a német megszállók szinte mindenhol találkoztak kollaboránsokkal, ám Magyarországról, a magyar együttműködőkről Eichmann a legnagyobb elismeréssel írt memoárjában:
„a magyar hatóságok gépezete olyan módon, ahogy azt akkoriban más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták el magukról…Több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintettben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve”.
Kétségtelen tény, hogy a magyar közigazgatási, közbiztonsági apparátus kétségtelenül nagyszerűen tudta, hogy miként is kell szorosan együttműködni.
Hetven évvel ezelőtt augusztusban a magyar kormány megállás nélkül dolgozott.
A deportálások újraindítása a román kiugrásig napirenden maradt. Az augusztus 2-i kormányülésen Jaross kezdeményezte a budapesti zsidók deportálását, a kikeresztelkedett személyek kivételével. Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: “a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280.000-re tehető. Zsidó lakásokban 170.000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100.000 zsidó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20.000-re tehető.” Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy “ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani”.
Hogy Jaross újra semmibe vette utasításait, Horthynál újra kiverte a biztosítékot. Ezúttal már a németeknek nem sikerült megmenteni Jarosst, Endre és Baky még a helyén maradt. Sztójay meg közölte az örömhírt Veesenmayerrel, a deportálások 1-2 héten belül újraindulhatnak. A következő minisztertanácsi ülésen határoztak 50-60.000 „galíciai és beszivárgó zsidó” kiszállításáról. Az SS-nek sem kellett több, augusztus 15-én, a koncentrációs táborokat felügyelő Wirschaftsverwaltungshauptamt der SS (SS—WVHA) már 90.000 rabszolgamunkással tervezett.
1944. augusztus 18-án Eichmann letartóztatta a Zsidó Tanács 3 tagját: Stern Samut, Wilhelm Károlyt és Pető Ernőt, megparancsolta, hogy valamennyi alkalmazottjukról készítsenek listát. Másnap, 19-én, Bonczos Miklós az új belügyér személyesen biztosította Eichmannt, hogy a deportálások 6 nap múlva újraindulnak. Napi 20.000 (ezt több mint májusban) zsidó elszállításával számoltak, 3.000 mentesített és az összes kikeresztelkedett egyén kivételével a többi zsidó deportálásra kerül.
Mindeközben a hitközség vezetése, a Zsidó Tanács, folyamatosan tárgyaltak a különböző kormányzati tisztviselőkkel, Stern Samu ismételten felkereste Horthy Miklóst, ezúttal már nyoma sem volt az 1937-es megbeszélések hangulatának, most már mindenki számára világossá vált, komoly lépéseket kell tenni legalább a fővárosi zsidóság megmentésére.
A történelem azonban közbeszólt, hiszen Románia kiugrása teljesen megváltoztatta a helyzetet. Tévedés ne essék, nem a magyar kormány, nem a hivatalnokok serege tett azért, hogy ne lehessen folytatni a megsemmisítést, hanem megint külső körülmények döntöttek.
Azonban voltak, akiknek ez már nem jelentett segítséget.
Mindeközben ezekkel kapcsolatban arról lehet hallani, hogy Magyarország Kormánya 2014-ben, a Holocaust 70. évfordulóján azt nyilatkozta, hogy felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt”.
Ám az is tény, hogy a meghirdetett programok egy része módosult, elmaradt vagy csúszik. Míg a tervek szerint „A helyi áldozatok neveinek felolvasása az ország összes érintett településén” programpont is szerepelt, ám a tervekből nem lett semmi.
Érhetetlen, hogy Magyarországon 70 évvel a szörnyűségek után egyszerűen semmiféle központi megemlékezés nem történt. Ugyan számtalan civil szervezet, zsidó és nem zsidó szerveződés úgy nyilatkozott, hogy nem kíván a kormányzati elképzeléseken szerepelni, ám eddig ez a kormány, vagy ha úgy tetszik, Magyarország semmilyen megemlékezést nem szervezett, nem rendezett. Ám még a helyi megemlékezésekről sem lehetett hallani.
A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy segítse a megemlékezéseket, a tiszta őszinte párbeszédet.
Nincs mit tenni, csinálni tovább azt, amit elkezdtünk.
Mert tisztán emlékezünk.
