A publicista igazsága 70 év után

Az újságírás a pillanat művészete, gondolják sokan. A hír írása lehet, hogy az, bár vannak olyan hírek, amelyek fennmaradnak a történelemben, a sajtótörténelemben. A publicista az más, az ő gondolatai évekkel, évtizedekkel később is lehetnek aktuálisak. Bálint György írásai is ilyenek, sőt, ha alaposan végigolvassuk őket, egyre aktuálisabbak a ma embere számára is, pedig 70 évvel ezelőtt születtek. Ennyire nem tanultunk a történelemből?

Kit érdekelhetnek Bálint György gondolatai? Leginkább azt, aki kezébe veszi A Toronyőr visszapillant című kötetet, amelyet manapság már csak antikváriumokban lehet megkapni. Pedig a kötet minden gondolata aktuális ma is. Jó lenne tudni, hogy ma miről írna, mit írna és mit is szólnának hozzá a mai urak.

„Mert nem minden erőszak szemmel látható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilkos, mint a kés. Vannak, akiket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer tengődő, lassú ínségpusztulása. Ifjú entellektüelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hová kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú entellektüelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!” /Intelmek kezdő felháborodókhoz-1936/

Rövid életrajz Bálint Györgyhöz: 1906. júl. 9-én született Budapesten, érettségi után a Kereskedelmi Akadémián tanult, majd 1924–től tizenöt éven át az Est-lapok munkatársa; dolgozott a Gondolatnak, a Pesti naplónak, a Népszavának, a Nyugatnak is. Német nyelvű írásait az Arbeiterzeitung, Eulenspiegel, Frankfurter Volksstimme, Kunst und Volk, Neue Bücherei és a Pester Lloyd közölte. Tudósította a Daily Expresst az amerikai Hearst-lapokat. 1941-ben Tokajba rendelték munkaszolgálatra, innen Újverbászra vitték, majd leszerelt. 1942. áprilisában letartóztatták, és a Margit körúti katonai börtönben tartották fogva. Szeptemberben kiszabadult, de egy hónappal később a gödöllői munkaszolgálatos táborba vitték, ahonnan Ukrajnába hurcolták. Sztarij Nyikolszkoje kórházában halt meg, 1943 január 21-én.

Sok mindennel foglalkozott, sok mindent megírt Bálint György, s jóval halála után ismerhette meg az írásait a szélesebb olvasóközönség, amikor is, 1961-ben a Szépirodalmi Kiadó megjelentette a „A toronyőr visszapillant” cím kötetet, mely Bálint György cikkeinek, tanulmányainak, kritikáinak válogatásgyűjteménye. Sok minden kiderül ebben a kötetben Bálint Györgyről, az újságíróról, az íróról, a gondolkodó, a cselekvő emberről. A kötet utószavában a szerkesztő Koczkás Sándor „a felháborodás művészé”-nek nevezi Bálint Györgyöt, akinek tudatosan vállalt meggyőződése volt ez a magatartás.

 Nem akart a vátesz szerepében tetszelegni, nem akarta, hogy ő legyen az, aki majd hangoztatja, hogy „ugye én megmondtam”, de valahogy szinte minden bejött azok közül, amit leírt. Pontosan tisztában volt vele, hogy abban a világban, ahol megválasztanak egy embert a demokratikus hagyományaira oly büszke Németországban, neki nem lesz sokáig maradása. Persze eljátszott egy rövid ideig a gondolattal, hogy mennyire jobb lehet az élet egy kis szigeten, ahol nem zavarja semmi és senki, ám rájött arra is, hogy neki az a feladata, hogy a saját eszközeivel tegyen azért, hogy az emberek nyitott szemmel járjanak.

Rengeteg mindenre felhívta a figyelmet, Hitlerre, Horthy Miklósra, az európai gondolatra, a szegénységre, a kilátástalanságra, a nem létező szabadságra. Pontosabban arra a szabadságra, ami ma is aktuális, és ez nem jó. Jegyzetek a szabadságról című írásában. Azt írja Bálint György, hogy a szabadság elvont elve nemcsak a demokráciákban, hanem még a fasiszta államokban is megtalálhatóak. Azaz minden állampolgárnak szabad háromszor napjában pástétomot ennie és pezsgőt innia. Egyes polgárok élének is ezzel a jogukkal, mások viszont nem. Ahogy maró, keserű gúnnyal írja: „Mindebből az derül ki, hogy a szabadság rendkívül bonyolult dolog.”

Valóban az. Bálint György számára is az volt, elsősorban azért, mert látta előre, neki szabad lesz meghalnia abban a korban, amikor igazából még élnie kellett volna.

Tamás Gáspár Miklós írta a publicista születésének 100. évfordulóján Bálint Györgyről: „… tudta, hogy a fasizmus győzni fog, és tudta, hogy ő ezt nem éli túl, magyarán: tudta, hogy meg fogják ölni. Az 1930-as években írott esszéi – hiszen ezek a hírlapi tárcák (kevés kivétellel) megérdemlik ezt a rangot – hangja elégikus. Tudta, hogy mindaz, amit szeretett: a budai hegyek látványa újlipótvárosi erkélyéről, London, a könyvei, a polgári lapban az „áthallás” ismert technikájával vívott küzdelem, Bartók zongorajátéka, Arany János, általában: a könyvek, és különösen: a verseskötetek, a kávéházak, szép, fiatal felesége – hogy mindez elvész, elpusztul, őt megölik, és ellenségei győznek.

Azonban azt is tudta, elpusztulni harcban érdemes, mert valódi háború jön, amiben nem lehet csak egyszerűen felháborodni, tenni kell. Mindenkinek a saját maga eszközeivel. Az övé az volt, hogy értéket és mértéket mutatott be, az általa meghatározott értékeket következetesen képviselte. A könyv első kötetében elsősorban közéleti írások kaptak helyet, a másikban kritikák. Bálint György nagyszerűen tudott írni Karinthy Frigyesről, Kosztolányi Dezsőről, József Attiláról, Kassák Lajosról Móricz Zsigmondról, szóval mindenről, mindenkiről ami számára fontos volt és haladó. Az írásain keresztül megelevenedik a Nyugat első és második nemzedékének számos alkotója, a mai magyar művészet nagy nevei. Bálint György volt az – többek között – aki az első kötetes Radnóti Miklósra felhívta a figyelmet, hogy bizony ebben az országban egy költő (KÖLTŐ) van születőben.

Egyik olyan tárcájára a mai nappal is érdemes lehet figyelni, mert sorainak különös súlya van 2014-ben. Ez a „Beszélgetés egy borjúval” címet viseli, s csak egy rövid részlet, hogy mire is kéne vigyáznunk.

„- De kérem, nem látja, hogy be kellett jönnöm? Behoztak. Megparancsolták, hogy jöjjek. A parancsnak engedelmeskedni kell.

Ezt mondta, és ismét bődült egyet alázatosan.

- A parancsnak – vetettem közbe szerényen – főleg akkor kell engedelmeskedni, ha a saját javunkra van.

- A parancsnak mindig engedelmeskedni kell – utasított rendre a borjú -, minden borjú engedelmeskedik a parancsnak. Mi egyszerű borjak vagyunk, és nem tudhatjuk, mi jó nekünk, mire van szükségünk. Az emberek jók és okosak, ők adnak nekünk enni, és ők vezetnek bennünket. Hová jutnánk, ha minden kisborjú a maga fejével akarna gondolkodni?”

Tényleg ilyen jók az emberek? S tényleg, hová jutnánk? Végül, valóban nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni?

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy ne lehessen kétszer ugyanabba a folyóba lépni! A szabad magyar sajtó nagyszerű embere is erre figyelmeztet minket.

Raoul Wallenberg a magyar holokauszt történetének kiemelkedő alakja. Bátorsága, szervezőképessége és embersége sok ezer magyar zsidó életét mentette meg. Eltűnése és halála a mai napig foglalkoztatja a történészeket és a laikus érdeklődőket.

Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban. Építésznek tanult, majd dúsgazdag családja vállalkozásaiban dolgozott. Apja halála után nevelését apai nagyapja, Gustav Wallenberg vette át, aki képviselő és hajózási vállalkozó volt, később törökországi nagykövet. A család a hagyományok szerint Raoult is bankárnak szánta, ő azonban inkább az építészet és a kereskedelem iránt érdeklődött. A kisfiút nagyapja korán hozzászoktatta az önállósághoz, és arra törekedett, hogy nemzetközi szellemben nevelkedjen. Ezért minden nyáron külföldre küldték, hogy nyelveket tanulhasson. Járt Angliában, Franciaországban, Németországban is, méghozzá teljesen egyedül, kísérő nélkül. Tizenkét éves korában nagyapja magához hívta Konstantinápolyba, ekkor a kisfiú Belgrádban az éppen akkor folyó tüntetéseket is végignézte.

1944 tavaszán az európai zsidóság maradékának megsegítésére létrehozott amerikai kormányszerv, a Háborús Menekültügyi Hivatal felkérte a semleges Svédországot, hogy - mint Budapesttel diplomáciai kapcsolatban álló ország - tegyen lépéseket a magyar zsidók megóvására. A svéd kormány Wallenberget jelölte a feladatra. A 32 éves fiatalember számára ez testhezálló munka volt. Családjában sokan teljesítettek diplomáciai szolgálatot. 1936-ban fél évet Palesztinában töltött, menekült német zsidók itt beszéltek neki a zsidóüldözésről és Hitler rendszerének valódi arcáról.1941-ben egy Svédországban élő magyar zsidóval közösen alakított kereskedelmi vállalatot, és 1944 előtt többször is járt Magyarországon.

A svéd külügyminisztériummal kötött megállapodás szerint Wallenberg a mentés terén teljesen szabad kezet kap, akár megvesztegetés útján is megkísérelheti az életmentést. Hallgatólagosan hozzájárulnak ahhoz, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar kormánnyal és a németekkel szemben álló bizalmi emberekkel, akiknek a névsorát a stockholmi angol és amerikai követségen adták át neki. Engedélyt kapott arra is, hogy szükség esetén a követségen biztosíthasson menedéket az üldözötteknek és kiadhasson a mentességhez szükséges okmányokat is. Hivatalosan is kérhet audienciát Horthytól, hogy az ő közbenjárását is elnyerhessék, valamint az akkori miniszterelnökkel, Sztójayval is kapcsolatba kellett lépnie, hogy lehetőség szerint hatást gyakoroljanak rá. A megállapodás alapján a király Wallenberget követségi titkárnak nevezte ki.

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, aznap, amikor a vidéki deportáltakat szállító utolsó szerelvény átgördült a határon. Követségi titkári minőségben átvette a mentési ügyeket. Hamarosan jól működő kapcsolati hálózatot alakított ki, amelybe éppúgy beletartoztak a semleges országok diplomáciai testületei és a zsidó vezetők, mint a magyar és a német hatóságok egyes tagjai. Az igazi megmérettetés a nyilas korszakban következett el, Wallenberg ekkor vált a diplomáciai embermentés egyik vezéralakjává. Munkatársaival együtt több száz fős apparátust irányított a mentőmunka során. Sok ezer védődokumentumot adott ki, élelmezte a svéd védetteket, később részt vett a nagy gettó ellátásában is. Személyes biztonságát kockáztatva, állandó életveszélyben mentette az embereket az óbudai téglagyárból és a Bécs felé vezető úton a novemberi halálmenetekből éppúgy, mint decemberben a józsefvárosi pályaudvarról. "A helyzet izgalmas és kalandos" - írta - "munkával való túlterheltségem szinte embertelen. Banditák lesnek áldozataikra, verik, kínozzák, agyonlövik őket. Egyedül saját személyzetem tagjai közül negyven esetben vittek el és bántalmaztak embereket. Mindent összevetve azonban jó kedvünk van, és élvezzük a harcot." Wallenberg nagyszabású mentőakciói nemcsak a nyilasokat, hanem a németeket is felbőszítették. A berlini svéd követ december közepén felháborodottan kérte ki magának a Birodalmi Külügyminisztériumban, hogy értesülései szerint Eichmann megfogadta: "lelövi Wallenberget, azt a zsidó kutyát". A válaszban a németek nem tagadták le a kijelentést, csak bagatellizálni próbálták.

1945 januárjában Wallenberg a frontvonalon keresztül a szovjet parancsnokságra indult, hogy a további mentőakciókról tárgyaljon. A szovjetek kémgyanús személyként kísérőjével együtt elfogták, Moszkvába hurcolták, és bebörtönözték. 1947-ben, moszkvai börtönében halt meg szívroham következtében.

A Memento70 összefogás emléket állít az embermentőknek.

1944. július 8-án egy különleges történelmi alkufolyamat eredményeként érkezett meg Bergen-Belsenbe a Kasztner-vonat.

A Harmadik Birodalom némely vezetőjében már a háború közepén felmerült, hogy taktikai és anyagi előnyök érdekében, német hadifoglyokért vagy valutáért cserébe engedélyezzék egyes kisebb zsidó csoportok kivándorlását. Néhányan már a háború utáni életre kívántak berendezkedni. Voltak kísérletek a megszállt országok szinte mindegyikében ilyenre, így Magyarországon is.

Magyarországon elsősorban a cionista mozgalom próbálkozott meg az alkudozással. A felszabadulás után nem kevesen voltak, akik elítélték a különböző tárgyalásokat, ám a cionista mozgalom vezetői pontosan tisztában voltak a fegyveres ellenállás lehetetlenségével, így nem maradt más előttük, mint az egyéni mentés.

A budapesti cionista Mentőbizottság a német megszállástól kezdve kereste a kapcsolatot azokkal, akik érdemben tudták befolyásolni a magyar zsidók sorsát. Az elnök, Komoly Ottó vállalta, hogy megpróbál utat találni a magyar hatóságokhoz. Kasztner Rezsőnek és Brand Jenőnek jutott a német vonal, azaz az Eichmann-féle Sondereinsatzkommandóval való tárgyalás nehéz és ellentmondásos feladata. A szlovák cionisták Európa-tervvel kapcsolatos információi alapján valószínűnek látszott, hogy a nácik pénzért hajlandók zsidó életeket megkímélni. Április-május során Kasztnerék több tételben 6,5 millió pengőt fizettek Eichmann stábjának. A cionistáknak tett ígéretük ellenére a nácik mindeközben gőzerővel szervezték a kárpátaljai zsidók gettósítását a magyar szervek hatékony közreműködésével.

Időközben mégis felcsillant a remény, hogy sikerülhet megakadályozni a deportálást, amikor Eichmann megtette hírhedté vált "vért áruért" ajánlatát. Eszerint Brand lehetőséget kapott arra, hogy egy semleges országba utazva felvegye a kapcsolatot a "világzsidóság" vezetőivel és a szövetséges nyugati hatalmakkal. Brand feladata az volt, hogy közvetítse Himmler ajánlatát. Eszerint az SS legfőbb ura hajlandó egymillió zsidót szabadon engedni, ha az angolszász szövetségesek tízezer teherautót és nagy mennyiségű árut (szappant, kávét, teát) szállítanak a Harmadik Birodalomnak.

A meghökkentő ajánlat hátterében Himmler különbéke-tapogatózásai álltak. Az SS vezére ekkor már lehetőséget keresett az angolszász szövetségesekkel való kapcsolatfelvételre és egy esetleges - Hitler háta mögötti - kiegyezésre.

A cionisták a háttérről mit sem tudva, a magyar zsidóság megmentésének egyetlen lehetőségét látták az akcióban. A terv azonban kudarcot vallott. Az Isztambulba érkező Brandot a török hatóságok rövid időn belül kitoloncolták, Szíriában pedig az angolok tartóztatták le ellenséges kémként. A kapcsolatfelvétel a nemzetközi cionista vezetőkkel sem járt sikerrel: a cionista "kvázi-kormány", a Jewish Agency vezetői nem tudták rávenni az angolszászokat, hogy mérlegeljék az ajánlatot. Júliusban a nemzetközi sajtón keresztül az egész ügy kiszivárgott, nem kevés kellemetlenséget okozva Himmlernek.

A "vért áruért" akció kudarcának árnyékában, annak mintegy az oldalvizén, Kasztner kisebb nagyságrendű, de sokkal reálisabb alkudozást is folytatott Eichmann-nal. Az egyre bonyolultabb budapesti tárgyalások fokozatosan kicsúsztak a rugalmatlan Eichmann kezéből. Az irányítást mindinkább Kurt Becher SS-alezredes, Himmler magyarországi gazdasági megbízottja vette át. A szövetségesekkel változatlanul kapcsolatot kereső, nagyra törő terveit fel nem adó Himmler beleegyezett, hogy fejenként 1000 dollárért néhány száz ember elhagyhatja a Birodalmat. Az SS vezetője ezzel a gesztussal akarta jelezni egyezkedési hajlandóságát.

A Budapesti Segély- és Mentőbizottságot (héberül Váádát Ezrá ve-Hácálá) 1941 és 1942 között alapították. Az illegális szervezet azt a célt tűzte ki, hogy tagjai minél több, a haláltáborok elől menekülő lengyel és szlovák zsidót szöktessenek az akkor még biztonságos Magyarországra, majd innen, Románián és Törökországon keresztül Palesztinába. Minden eszközt megragadtak, hogy minél több embert kimentsenek a halál torkából: tárgyalásokat folytattak a Wehrmacht és az SS embereivel is. A Vaada emberei, köztük Kasztner Rezső is, 1942 decemberében találkoztak Oskar Schindlerrel, aki azért utazott Budapestre, hogy beszámoljon a zsidók kiirtására irányuló náci tervekről és a haláltáborokban elkövetett szisztematikus népirtásról. Schindler remélte, hogy a magyar zsidóság az információ birtokában talán megmenekülhet. Kasztner Rezső a Vaada képviselőjeként 1944 júliusában állapodott meg Kurt Becher SS alezredessel és Adolf Eichmannal, hogy az ezekben a hetekben már gőzerővel folyó deportálások ellenére egy 1685 magyar zsidót szállító vonat útnak induljon egy semleges országba, Svájcba.

Az ún. "Kasztner-vonat" utaslistáját a cionista Mentőbizottság tagjai állították össze. A szükséges pénzt 150 olyan gazdag zsidó adta össze, aki vagyona egy részét a német megszállás után is el tudta rejteni. Az 1000 dolláros kvóta többszöröséért a Mentőbizottság először őket és családjukat vette fel a listára, cserében lehetőség nyílt nagyszámú fizetésképtelen zsidó megmenekülésére. Az ún. "Kasztner-vonat" 1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A szerelvény egyfajta modern Noé-bárkához hasonlított. A vallási és világi zsidó élet egyes prominensei (írók, művészek, rabbik, cionista vezetők), ezek családtagjai (köztük Brand és Kasztner néhány hozzátartozója) és a különböző zsidó csoportok listáin (neológ, ortodox, cionista stb.) bejutott utasok mellett voltak itt lengyel és szlovák menekültek és árva gyerekek. Becher egyéni "pártfogoltjai" (akik jelentős összegekkel vásárolták meg az SS-tiszt jóindulatát) és természetesen a valójában fizető utasok és családtagjaik is helyet kaptak a csoportban. A vonat először a bergen-belseni láger elkülönített részébe vitte az utasokat. Itt megkülönböztetett bánásmódban részesültek ugyan, de továbbra is veszélyben voltak. A további náci-zsidó tárgyalások alakulásának függvényében a "Kasztner-zsidók" első része 1944 augusztusában, a többiek pedig decemberben jutottak át a semleges Svájc biztonságába.

Dr. Kasztner Rezső (Rudolf, Jiszráél ben Jichák) Kolozsvárott született 1906. április 14-én. Fiatal korától vezető szerepet töltött be az észak-erdélyi cionista mozgalomban. Keresett előadó volt, publicisztikai tevékenysége a kolozsvári Új Kelet hasábjain megalapozta újságírói hírnevét. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zsidó Politikai Párt frakciójának titkáraként a bukaresti parlamentben bontakozott ki politikai tevékenysége. Az emberi kapcsolatok menedzselésében nagy tapasztalatra tett szert. Tekintélyét növelte, és kapcsolatait bővítette együttműködése a kolozsvári neológ hitközség cionista vezetőségével és ennek elnökével, későbbi apósával - a román parlament képviselőjével – dr. Fischer Józseffel.

Észak-Erdély visszacsatolása után Kasztner működése színhelyét Budapestre tette át. Főleg a Keren há’Jeszod és a különböző mentőakciók javára gyűjtött adományok jutalékából tartotta fenn magát.

Végül a háború után Izraelbe emigrált, ahol megpróbálták meghurcolni, míg végül 1957-ben merénylet áldozata lett.

A tárgyalások komolyságának bizonyítékául a németek beleegyeztek első lépésként 600, majd később 1300 zsidó mentesítésébe az Auschwitzba történő deportálás alól. Az egymillió "eladó" zsidó számához viszonyítva e csekély számú növekedés a korábbi német ámításokat hivatott volt ellensúlyozni a gettósítás, illetve a deportáció kezdetével. Az ellenértéket valutában, aranyban és ékszerekben adták át a németeknek. Az összértékről nem maradt pontos kimutatás, de nagyságrendje két és félmillió dollár lehetett. A kivételezett zsidók csoportja, az úgynevezett Kasztner-vonatra utolsó percben fellopakodott menekültekkel együtt összesen 1684 emberrel, 1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A vonat végállomása (a korábbi ígéretek ellenére) a bergen-belseni koncentrációs tábor volt. A csoport tagjai közül - a tárgyalások előmozdításának további biztosítékaként - 1944. augusztus 21-én a németek először 318 embert engedtek ki Svájcba, míg a többiek december 7-én léphették át a svájci határt.

A vonaton utazott – többek között - Zsolt Béla, Komlós Aladár, Szondi Lipót, de helyet kapott még a későbbi neves színházrendező Ádám Ottó, valamint Stern Artúr, aki később Arthur Stern néven lett a színes televízió, vagy a GPS egyik kitalálója.

A halálra ítélt magyar zsidó polgárságnak az írója volt Zsolt Béla, aki 1895-ben született Komáromban. Bródy Sándor fedezte fel tehetségét, újságírói, írói vénáját. Több regénye, verseskötete is megjelent, de mindig is megmaradt újságírónak, publicistának.

Mint publicista a nagy, közös polgári eszményeket képviselte. Regényeiben azonban arról a világról vallott, ahonnét maga is származott. Sok regényt írt, jó néhány közülük elnagyolt, több bennük a publicisztikus vagy moralizáló elem, mint az igazi epika, ámbár mindegyikben akadnak kitűnő fejezetek. Van azonban néhány regénye, amely a két világháború közötti magyar irodalom múlhatatlan remeke; ilyen a Gerson és neje, a Bellegarde, a Kínos ügy és A dunaparti nő. Ezeknek hősei a magyar zsidó polgárságból, pontosan, a pesti polgárságból kerültek ki: kispolgárok, értelmiségiek, nagypolgárok. De bárhol is állnak a társadalom létráján, kivétel nélkül olyanok, akiknek élete kudarcra van ítélve. Vagy ha sikeres az életük, mint Gersoné, a nagytőke alázatos, sőt lelkes kiszolgálójáé, az erkölcsileg úgy elzüllik, hogy az olvasó utálkozva teszi le a könyvet. Az olvasó egyébként is örökké viszolyog, ha Zsolt-regényt olvas. Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem. A polgárság bús képű lovagja visszataszítónak rajzolja az egész polgárságot. Ha valakire ráillik a kritikai realista jelző, a perspektívátlanság hiteles ábrázolása, akkor századunk magyar irodalmából elsősorban Zsolt Bélára illik. Sötét, naturalizmushoz közeli képekben, de biztos kezű meseszövéssel marasztalja el szemléletesen ábrázolt alakjait. Gyakori anekdotaszerű eseményeiből kikerekedik a polgári kicsinyességek enciklopédiája. Soha senki ilyen humortalanul nem tudott anekdotázni.

1942. július 16-án behívták munkaszolgálatra. Előbb Vácra, majd a megszállt Ukrajnába vezényelték Szeredina-Buda, majd Kijev térségébe. Volt sírásó és kocsis is. 1943. október 30-án a kegyetlen bánásmódjáról hírhedt nagykátai munkaszolgálatos századhoz került. Itt ugyan sikerült életben maradnia, mert Csatay Lajos honvédelmi miniszter személyes közbenjárására csakhamar izgatás és rémhírterjesztés vádjával letartóztattatta és elítéltette. Négy hónapot kapott, amit a budapesti Margit körúti börtönben kellett letöltenie. 1944 januárjában szabadult. Magyarország német megszállása után feleségével a nagyváradi gettóban kerestek menedéket. 1944 júliusában a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került. Halálos betegen tért haza, 1949-ben halt meg.

Ádám Ottó, Kolozsváron született, 1928-ban, klasszikus polgárcsaládban, apja patikus volt. Fiatal gyerekként még az orvosi hivatás érdekelte, ám végül teljesen másként alakult a sorsa. Családja, mint a Trianon utáni Erdélyben élő magyar zsidók nagy áhítattal várták a magyar bevonulást Erdélybe.

S micsoda csalódás, micsoda mélyütés: a bevonulás után megkezdődött a zsidók deportálása, Bergen-Belsenbe vezetett az útja. Itt kerültek fel a Kasztner-vonatra, komoly segítség érkezve még Budapestrtől.

Karinthy Ferenc Naplójában ír arról, hogy mit is mesélt neki Ádám Ottó arról a napról, amikor a szerelvény átgördült a svájci határon. „…amikor végre átgördült vonatunk a határon, mintha a Holdra érkeztünk volna! Egy falusi búcsúba csöppentünk, jókedv, sült húsok, színes lampionok meleg fénye tárult a pokolból érkezettek elé. Szólt a zene, s mi csak sírtunk. „

Stern Artúr, a jellegzetes pesti zsidó nagypolgári családból érkezett. 1943-ban az ő osztálya volt az utolsó, amely még érettségizhetett a Zsidó Gimnáziumban. Abban az osztályban, ahol még annyi más jeles ember tanult, mint a nagyszerű író, Gyertyán Ervin, vagy a világhírű farmakológus, Knoll József.

A frissen érettségizett fiatalember is családjával együtt jutott fel a Kasztner-vonatra, amely előbb Bergen-Belsenbe vitte őket, innen került Svájcba, ahol Lausanneben elvégezte az egyetemet, majd 1951-ben az Egyesült Államokban telepedett le, a General Electric mérnökeként. Nevéhez fűződik – többek között – a tranzisztoros rádió, a színes televízió kifejlesztése, de a GPS rendszer alapjait is ő fektette le. 2012-ben halt meg.

Kasztner Rezsőnek és a hazai cionista mozgalom képviselőinek köszönhetően akadtak olyanok, akik megmenekültek.

A Memento70 összefogás rájuk is emlékezni kíván.

www.memento70.hu

Horthy Miklós a zsidóság jogainak korlátozásával, gazdasági visszaszorításával alapvetően egyetértett egész élete során.

Hiszen Teleki Pál egykori miniszterelnökhöz írott levelében így fogalmazott: „ Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

Ezt erősítette meg egy a magyarországi zsidó vezetőkkel 1937-ben lefolytatott találkozójában, melyről Stern Samu emlékirataiban lehet olvasni.

Horthy kifejtette, hogy a magyar zsidóság ipart teremtő munkája milyen nagyszerű, nem beszélve például a filmiparról, Zukorról és másokról, ami nem zsidó kezekben van, hanem magyar zsidók irányítják, akik az egész világon a legnagyobb elismerésnek örvendenek. Ugyanakkor Horthy megemlítette, hogy a razziák nem a magyar zsidóság ellen folynak, hanem, hanem az országba beszivárgottak ellen, akik különböző visszaéléseket követnek el, síbolnak, és más hasonló cselekedetetekkel ártanak. Stern Samu, talán az elmúlt időszak megszokott, vagy megszokni vélt hagyományaira alapozva válaszolt.

„Stern ezután szerencsésen fogalmazott mondatokban kijelentette, hogy a „csirkefogókkal és gazemberekkel” és azokkal a síberekkel, akikről a Kormányzó úr beszédének elején említést tett – dacára annak, hogy ezek zsidóvallásúak – a hivatalos hitközség semmilyen szolidaritást nem érez és így a küldöttség másik három tagja és őközötte, aki a hitközség elnöke, e tekintetben még árnyalatokban sincs semmi felfogásbeli különbség. Ezzel az elemmel a hitközség soha és semmilyen formában szolidaritást nem vállal és ezek érdekében soha, semmilyen formában interveniálni nem fog, sőt ellenkezőleg, ezeket éppen a hivatalos hitközség ítéli el a legsúlyosabban… Stern kijelentése a Kormányzó Úrra láthatólag mély benyomást gyakorolt.”

A korszak végén elfogadott zsidótörvényeket azonban nem ő kezdeményezte, igaz nem is tett ellenük semmit.Horthy mérlegelhette volna a zsidótörvények aláírását, és fel is oszlathatta volna az Országgyűlést, ezenkívül állásfoglalásaiban és interjúkban kifejezhette volna ellenvetését, de ezt nem tette meg.Horthy a második zsidótörvényt embertelennek nevezte – ezt a budapesti német követtel is közölte -, és kilátásba helyezte, hogy él vétójogával él, de végül nem tette meg. Az 1944. március 19-ei német megszállás után a zsidó emberek sorsával kapcsolatban június végéig nem szólalt meg Horthy, miközben írásos jelentésekből tudomást szerzett a gettósításról. Joggal köthető össze Horthy neve az 1944-es deportálásokkal, mert a lényeget illetően bizonyíthatóan tudott arról, ami történt.

A nemzetközi nyomás és a megváltozott katonai helyzet hatására Horthy 1944. június 26-ára koronatanácsot hívott össze, melyen javasolta a deportálások beszüntetését. Ennek ellenére Sztójay miniszterelnök és Jaross Andor belügyminiszter sikerrel szabotálta Horthy szándékait. Baky azt tervezte, hogy július elején több ezer csendőrt a fővárosba vezényelnek, és akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A csendőrök budapesti feltűnése azonnali cselekvésre késztette Horthyt, aki attól félt, hogy puccsot terveznek ellene. A hozzá hű fővárosi és a vidékről Budapestre rendelt páncélos alakulatok távozásra kényszerítették a csendőrséget.

1944. július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadihelyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek (pl. Auschwitz-jegyzőkönyv) terjedésével Horthy július 6-án leállította a deportálásokat.

1944. július 6-án Edmund Veesenmayer német nagykövet táviratozott Joachim von Ribbentrop külügyminiszternek.

"Távbeszélőn történt érdeklődésemre e pillanatban értesülök Sztójaytól, hogy a kormányzó, nyilvánvalóan a magyar kormánnyal egyetértésben, leállította a zsidóakciók folytatását. Sztójay holnapra magához kéretett, hogy pontosan tájékoztasson azokról az eseményekről, amelyek e döntéshez vezettek. Tegnap este még hosszabb tárgyalást folytattam Sztójayval, melynek során, hivatkozással a RAM. 708/44. sz. július 3-i távirati rendelkezésre, az utasítás szerinti közlést megtettem. Sztójayt nagyon megdöbbentette, és ismételten arra kért, eszközöljem ki a birodalmi külügyminiszter úrnál a birodalmi kormány hozzájárulását azokhoz a javaslatokhoz, melyek a magyar zsidók érdekében külföldön elhangzottak.

A zsidókérdés miatt a kormányzóra és a magyar kormányra a táviratok, felszólítások és fenyegetések pergőtüze zúdul. Így több ízben sürgönyzött a svéd király és a pápa is. A pápai nuncius napjában többször is felkeresi a kormányzót és Sztójayt. Ugyancsak így jár el a török és svájci kormány, spanyol vezető férfiak és - nem utolsósorban - számos magyar személyiség.

Szigorú titoktartás mellett azután Sztójay felolvasta a berni angol és amerikai követek kormányaikhoz intézett három titkos táviratát, melyeket a magyar elhárítás megfejtett. Ezek részletesen leírják mindazt, ami a Magyarországról deportált zsidókkal történik. Megemlítik a sürgönyök, hogy ott már másfélmillió zsidót semmisítettek meg, és ugyanezt a sorsot fogja elszenvedni a most elszállított zsidók legnagyobb része is. Ugyanazokban a táviratokban a következő javaslatokat teszik: bombázzák és semmisítsék meg a zsidószállítmányok rendeltetési helyét, és rombolják szét a vasútvonalakat, melyek Magyarországról erre a helyre vezetnek. Minden magyar és német hatósági szervet, mely ebben az ügyben közreműködött (itt pontosan közlik a budapesti utcákat és házszámokat) célbombázással kell sújtani, és végül az egész világra kiterjedő, nagyszabású propaganda keretében ismertessék a pontos a tényállást. Egy további táviratban a fő felelősöket, 70 magyar és német személyiséget, név szerint sorolnak fel.

Az a feltevésem, hogy időközben, ma éjjel a kormányzó is tudomást szerzett erről és a most felsorolt pontokkal együtt ez a tény vezetett a bevezetésben említett döntéshez. Hozzájárultak ehhez továbbá a keleti helyzettel foglalkozó ellenséges jelentések is, amelyek itteni egész baráti körünkben többé-kevésbé mély lehangoltságot keltettek. A jobb hangulat, amelyet a "V.1" bevetése váltott ki, a keletről érkező jelentések hatására eltűnt, és az ellenkező végletbe csapott át. Itt elsősorban csak az orosz frontot figyelik. Egyidejűleg kiéleződött a belső helyzet is. A részben nagyon súlyos, lakónegyedekre is kiterjedő bombázások kihatásai igen kellemetlenek, és széles körök attól tartanak, hogy a zsidók eltávolítása után Budapest elpusztul.”

Ami a különböző rémhíreket illeti egy visszaemlékező így ír: „ A városban időről időre rémhírek terjedtek el a zsidókra váró újabb megpróbáltatásokról. A szóbeszédek nem voltak alaptalanok. Baky László államtitkár Eichmannal egyeztetve csendőri alakulatokat összpontosított a fővárosba azzal a céllal, hogy a deportálásokat a már ismert brutalitással Budapesten is végrehajtsák. Így lett volna teljesen zsidómentes Magyarország. A nemzetközi tiltakozástól, a normandiai sikeres partraszállástól és a keleti front megállíthatatlan közeledésétől felbátorodott kormányzó a hozzá hű harckocsizó alakulatok segítségével nyomást gyakorolt a csendőrpuccs kitervelőire, a városba vezényelt karhatalmi erők visszatértek állomáshelyükre, s az akció elmaradt. Minderről a fenyegetett közösségnek fogalma sem volt. A növekvő pánikhangulatot jelezte, hogy a mi csillagos házunkban, ahol egyébként egy görög katolikus lelkészi hivatal is működött az I. emeleten, a lépcsőház egy részét kitöltő sorok álltak. A várakozók nem tudom, mit remélhettek, de a sorok napokig nem csökkentek. Talán ez a látvány indított el a nagyapámat, hogy elvigyen engem a Szent István körút és a Honvéd utca sarkán levő étterem pincehelyiségébe, ahol a szociális nővérek tartottak előadást az áttérni szándékozóknak. A helyszín megmaradt az emlékezetemben, de a kedves nővér mondandójára nem emlékszem.”

Horthy Miklós ugyan július 6-án leállította a deportálásokat, így a mintegy 200-250 ezres budapesti zsidóság közel kétharmada végül megmenekült a haláltól.

Horthy Miklós ugyan július 6-án leállította a deportálásokat de ez az igen megkésett fellépése ugyanakkor még nyilvánvalóbbá teszi a 437 ezer vidéki zsidó deportálásáért rá háruló felelősséget.

Hiszen Horthy 1944. május közepén kapta meg az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket, amelyek beszámoltak arról, hogy a náci haláltáborokban meggyilkolják a zsidókat; a dokumentumok tartalmát azonban akkor már ismerhette, hiszen ő és a politikai elit 1942 nyarától kezdve tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a németek a megszállásuk alatt lévő zsidókat kiirtják. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lépjen.

Ez 437 ezer magyar ember életébe került, akiknek egy bűnük volt, zsidónak születtek.

Ha július elején képes volt akaratát a németekkel és a hazai szélsőjobboldallal szemben keresztülvinni, akkor valószínűleg júniusban vagy májusban is képes lehetett volna rá.

Határozatlanságára, folyamatos befolyásolhatóságára jellemző, hogy Horthy Miklós 1944. július 6-án parancsot adott ugyan a deportálások leállítására, július végén azonban azokat újra engedélyezte, de újabb vonatokat nem indítottak el, mert a deportálásokat a kormányzó ismét leállította.

A magyarországi, budapesti zsidóság számára egyáltalán nem fejeződtek be a szörnyűségek.

www.memento70.hu

Pécs városában is, hasonlóan az ország számos településéhez már évszázadok óta éltek zsidók, azonban a közösség a XIX. századtól kezdve kezdett valódi közösségként működni. Sajnos nem lett hosszú a története a nagy létszámú pécsi zsidóságnak. Magyarország először kezet nyújtott a pécsi zsidóknak is, ám elég hamar elengedte, eltaszította magától.

A városban 1788-ban még csak ketten kaphattak jogot a megtelepedésre, 1841-ben azonban már 30 fő volt a hitközség létszáma. Az első jelentősebb fejlődés a türelmi adó megszüntetése után következett be, azonban ez nem tartott sokáig, hiszen az 1848-as szabadságharc során után komoly sarcokat vetettek ki a pécsi zsidókra. Azonban 1868-ban már a pécsi zsidók templomépítésbe fogtak, amelyet 1869. július 22-én avattak fel.

Innentől kezdve a pécsi zsidók élték a megszokott polgári életüket, az egyenjogúsítás után már teljes joggal rendelkező magyarként. Olyannyira, hogy az I. világháborúban is részt vettek, hiszen ők is azt gondolták, hogy az országuk, az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyarság érdekében harcolnak. 92 hősi halottja volt a pécsi zsidóknak.

Egy nem zsidó polgár így ír a pécsi zsidókról: „Zsidó persze, mint mindenütt, sok van a városban; az alacsony, okos, nagyszakállú Perls Ármin a rabbi. A zsinagóga körüli utcákat, a Rákóczi utat, a Perczel, Munkácsy, Bercsényi, Felsőmalom stb. utcákat mind zsidók lakják. A zsidó ünnepek alkalmával a Király utca, Ferenciek utcája, Irgalmasok utcája, Széchenyi tér, Jókai tér, szóval az üzleti centrum valósággal kihalt, a sok zsidó üzlet mind be van csukva. Persze zsidó lateinerek, ügyvédek, orvosok, mérnökök is szép számmal vannak a városban.”

Az első világháborút követő években, évtizedekben ellenségessé vált a politikai légkör Az antiszemitizmus felerősödése, majd a zsidótörvények korszaka fokozatosan megnehezítették a pécsi zsidóság életkörülményeit is. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban visszaesett a születések, illetve megnövekedett a valláselhagyók száma.

Magyarország úgy döntött, hogy a Pécs városában élő zsidókat is eltaszítja magától. A zsidótörvények után jött a gettósítás, majd a deportálás.

A pécsi zsidók deportálására 1944. július 4-én, kedden, délután került sor.

A Magyar Királyi Csendőrség, a német rendőrség és Waffen-SS kijelölt egységeinek felügyelete mellett 75 fős csoportokban terelték be őket a helyi iparvágányon álló szerelvénybe.

A pécsi gettóban nem csak pécsi lakosok voltak, és nem csak olyanok, akik az izraelita hitfelekezethez tartoztak, ill. magukat zsidónak tartották. Bár kétség kívül ők voltak túlnyomó többségben. A városi hatóságok azokat kényszerítették a “zsidók számára kijelölt városrészbe”, akik a törvény szerint “zsidó fajúnak” minősültek, és semmilyen okból nem kaptak mentességet a zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedések alól.

A bevagonírozásra nem közvetlenül a vasút közvetlen közelében kijelölt gettóból került sor, hanem a kb. egy kilométerre lévő “Lakits” laktanyából. Ide 1944. június 28-án és 29-én két részletben hajtották át a gettó lakóit. Előtte azonban megfosztották őket utolsó értékeiktől, és a személyazonosságukat igazoló hivatalos irataiktól. A családokat már itt szétszedték: a nőket és a gyerekeket az istállókban – lóállásonként hetesével-nyolcasával – helyezték el, a férfiakat a lovardában. Két nap múlva ugyanebbe a laktanyába zsúfolták a pécsi járás törvény szerint zsidónak minősülő lakosait is. A körülményekről mindennél többet elárul, hogy itt pár nap alatt 17-en követtek el öngyilkosságot.

Körülbelül 3.400 és 3.600 közé tehető azoknak a száma, akiket július 4-én Pécsről Auschwitzba deportáltak.

Hogy hova mentek ezek a vagonok?

Az MTI Házi Tájékoztatója jelentette Stockholmból:„Az itteni lengyel követ közöli, hogy naponta érkeznek Lengyelországba vonatok Magyarországról, egy-egy vonat 45 kocsiból áll, amelyeken magyar zsidók vannak. Ezeket Oswieczim koncentrációs táborba szállítják, ahol két gázkamrában megölik.”

A megüresedett laktanyába szállítottak át a mohácsi gettóból 1.170 és a bonyhádi gettóból 1.180 személyt. Velük 1944 július 6-án indult Pécsről a szerelvény az “Endlösung”, a vég(ső megoldás) felé.

A pécsi zsidóság közel 90%-a nem tért vissza.

Szomorú közjáték az immár demokratikus Magyarország történelméből.

Az Új Dunántúl 1946. július 18-án számolt be a következőkről. 1946. júliusában az a szóbeszéd járta a városban, hogy zsidó spekulánsok a hamarosan bevezetendő új fizetőeszközzel, a forinttal üzletelnek. 1946. július 26-án a pécsi törvényszéken Horváth Béla volt munkásszázad-parancsnok tárgyalása alatt mintegy kétszáz ember tüntetett a népbíróság ellen, Horváth mellett. A Szabad Nép tudósítása szerint a tüntetők „kötelet a zsidóknak” és „le a zsidóbérenc népbírósággal” jelszavakat hangoztatva megostromolták az épületet. A tárgyalóteremben tojással hajigálták meg a népbírákat. Ugyanekkor a tömeg másik része az egyik tanú házát támadta meg. Az ott őrködő 5-6 rendőrt félrelökve kövekkel dobálták az ablakokat, majd megpróbálták betörni a kaput. A rendőrség mindkét helyszínen tehetetlen volt, a tombolókat szovjet járőröknek kellett megfékeznie. A tüntetések egész nap folytatódtak szerte a városban.

Mi járhatott a fejekben mindkét oldalon?

Hogy újból kezdődik az, amire ígéretet tett az egész világ, hogy nem ismétlődhet meg?

Hogy mindenről az a kevés zsidó tehet, aki szinte nincstelenül tért vissza a pokolból?

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy emlékezzen és emlékeztessen, hogy valóban ne ismétlődhessen meg a szörnyűség.

Mi tisztán emlékezünk.

Bródy Imre, aki világosságot teremtett

Bródy Imre Gyulán született 1891. december 23-án. A középiskolát szülővárosában és az aradi főgimnáziumban végezte. Utána a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta tanulmányait és 1915-ben szerzett középiskolai tanári képesítést. A nagy magyar író Bródy Sándor is a rokona volt.

Az Egyatomos ideális gázok chemiai constansának elméleti meghatározása című disszertációja megvédésével 1918. június 13-án bölcsészdoktori oklevelet kapott. A doktori szigorlaton fizikai, kémiai és matematikai tudását Eötvös Loránd, Buchböck Gusztáv és Fejér Lipót summa cum laude kitüntetéssel jutalmazta.

Először a fővárosi VIII. kerületi Német utcai polgári iskolában tanított, miközben az egyetem fizikai tanszékén is dolgozott. Azonban hiába voltak sokat ígérőek a tudós kísérletei, a hatalom már akkor figyeltetni kezdte, mint egy nem tiszta elemet, aki a fiatalságot akár meg is ronthatja. Egy előadásában a tudományos gondolatok mellett másról is beszélt. Először a termelési rendszer kaotikus mivoltára való emlékeztetésről, majd a magyarságtudatnak a nemzetköziséggel való összeegyeztethetőségéről, végül abbéli meggyőződéséről, hogy haza csak ott van, ahol megélhetés is.

1920-ban Göttingenbe ment, ahol Max Born tanársegédje lett. Vele együtt dolgozta ki a kristályok dinamikai elméletét; közös munkáikról a Zeitschrift für Physikben számolt be (1921-22).

Két év múlva, 1922-ben Aschner Lipót kezdeményezésére, és Pfeifer Ignác meghívására hazajött Budapestre. Itthon 1923. július 1-től tagja az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (ismertebb néven Egyesült Izzó) Pfeifer Ignác vezette kutatólaboratóriumának, és ennek maradt vezető munkatársa élete végéig. Itt végezte azokat a kísérleteit, melyek a kriptonlámpa feltalálásához (1930), majd a kriptongáz hazai előállításához vezettek.

Kriptonkísérleteit 1929-ben kezdte el, miután felfedezte, hogy a kriptongáz az argonhoz képest, amelyet addig töltőgázként használtak az izzólámpákban, kb. 10-20% hatásfok-javulást eredményez. Bródy és munkatársai (Theisz Emil, Kôrösy Ferenc) eljárása a "gáztöltésű fémszálas elektromos izzólámpára" 1931-ben lett szabadalom. Ezután Bródy Imre és Polányi Mihály manchesteri professzor -- aki a Tungsram külső szakértőjeként működött -- kidolgozta a kriptongáz levegőből való előállítását. A gyakorlati megvalósításra a Tungsram Ajkán gyártelepet létesített, ahol Bródy kriptongyártási technológiája alapján 1937. október 23-án megindult a kriptongyártás. Az ajkai gyár évente 200 m3 kriptongázt állított elő, és a Tungsram izzólámpa-gyártását a II. világháború végéig ellátta a szükséges kriptonmennyiséggel.

A Magyarországon kimunkált és megvalósult, világszerte elterjedt kriptonlámpa-gyártás kulcsembere, a kriptonprogram motorja Bródy Imre volt.

Egyik volt munkatársa így emlékezett meg róla: „Tiszta látása, éles logikája, biztos ítélőképessége, természettudományos gondolkodásmódja, valóságérzete, azaz az egyszerű és mindennapos valósághoz való józan, egészséges kapcsolata és a műszaki dolgok iránti érdeklődése voltak ennek a tehetségnek összetevői. Az izzólámpagyártásnak jóformán minden műszaki kérdéséhez eredményesen tudott hozzászólni, legfőbb munkaterülete azonban a lámpaszerkesztés volt és maradt, amelyet tisztán gyakorlati alapjairól elméleti alapokra emelt. Munkásságát a kryptontöltésű izzólámpa megalkotásával koronázta meg.”

Amikor elkezdődött Magyarországon a rémálom, akkor sokan próbálták rábeszélni, hogy emigráljon. Ekkor mondta a következőket: „A kriptonégő magyar találmány, ennek kiszolgálására, tömeggyártására Ajkán létesült a világelső kriptongázgyár. Mindkettő édes gyermekem. Mitől kellene tartanom? Magyar vagyok, itthon vagyok, ha háború lesz, az amúgy is világméretet ölt. Ha valaki bántani akar, Újpest majd megvéd.”

Az Egyesült Izzó hadiüzemként egyfajta védelmet nyújthatott volna, ám Bródy végül ezzel a kivételezettséggel sem élt sokáig.

Mit tett helyette?

Egy másik visszaemlékező szerint: „ Újpesti lakos volt, Egyesült Izzós és zsidó. Az Egyesült Izzó védettséget adott pár embernek. Bay kiharcolt egy kvótát, amely megszabta, mennyi zsidót engedélyeztek a nácik, hogy tovább dolgozhassanak ott. Ebbe a kvótába tartozott tulajdonképpen Bródy is. .. De amikor megtudta, hogy a feleségét és lányát elvitték, feladta a védettséget. Kiment a gyárból, elvitték és meghalt Németországban. Önként deportáltatta magát a feleségével és a lányával, de soha nem találkoztak. ”

Újpestnek kb. 14 000 zsidó lakosa volt. Hess Pálnak, a város polgármesterének május 13-i jelentése szerint (14 831/1944) mintegy 6000 újpesti zsidót május 22. és 29. között különleges, az Attila, Beniczky, Baross, Fiume, Fóti, József és Toldi utcák által határolt gyárnegyedben kialakított gettóba kellett költöztetni. A többieknek sárga csillagokkal megjelölt házakba kellett vonulniuk június 21. és 23. között. Július 1. és 3. között szállították át Budakalászra Nagyváradról hozatott csendőröktől őrizve az újpesti zsidókat bevagonírozásra és deportálásra. Hess július 22-én azt jelentette az alispánnak (27 466/1944), hogy július 1-jén 3483, július 2-án 3741, és július 3-án 626 zsidót szállítottak el Újpestről. A zsúfolt csillagos házakban élő zsidók reggel 6 órától este 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket. forrás: Braham, Randolph L. : A népirtás politikája

A németek megszállása (1944. március 19.) után, a deportálások során 1944. július 3-án Bródy Imrét is elhurcolták családjával együtt. A bajorországi Mühldorfban felesége és lánya után Bródy Imre is meghalt 1944. december 20. és 22. között.

A magyar tudomány egyik legjelentősebb alakjára is emlékezik a Memento70 összefogás.

„A világ visszhangzik a zsidók elleni gyűlölet zajától, és ez a szunnyadó gondolatot felkelti.

Nem találok fel semmi újat, ezt mindenek előtt és fejtegetéseim minden egyes pontjánál kifejezetten szem előtt kell tartani. Nem találom fel sem a zsidók történelmivé vált helyzetét, sem az orvoslás eszközeit. Az általam tervezett építmény anyagi alkatrészei a valóságban léteznek, kézzel foghatóak; mindenki meggyőződhet erről. Ha tehát a zsidókérdés megoldásának ezt a kísérletét egy szóval akarják jellemezni, úgy nem szabad azt "fantáziának", hanem legfeljebb "kombináció"-nak nevezni.”

Sajátos pályafutást tudhatott magáénak Herzl Tivadar, a cionista mozgalom megalkotója, a zsidó állam megálmodója. Pesten született 1860-ban, szülőháza helyén jelenleg a zsinagóga egyik szárnya és az abban levő Zsidó Múzeum található. Herzl családja hagyományos zsidó szellemben élt. 18 éves volt Herzl Tivadar, amikor családjával Bécsbe költözött, itt folytatta jogi tanulmányait, mellette újságíróként dolgozott. A Neue Freie Presse munkatársaként dolgozott, elsősorban színházi cikkeket írt.

Egy ideig ő is az asszimilációban kereste a zsidóság sorsának jobbrafordulását, a békés egymás mellett élés jegyében, azonban először Bécsben találkozott a polgárosodó zsidósággal szembeni egyre növekvő ellenérzésekkel, ez megváltoztatta szemléletét.

1894-ben, mint újságíró ismerkedett meg a Franciaországban zajló Dreyfus perrel. A per, valamint az azt követő antiszemita megnyilvánulásoknak köszönhetően kezdett el foglalkozni a zsidó állam gondolatával. Herzl Tivadar rájött, a zsidógyűlölet a társadalom megváltoztathatatlan tényezője, melyet az addig kialakuló asszimiláció sem képes megoldani. Herzl ráébredt arra, hogy a XIX. század végi Európában, teljesen mindegy, hogy annak keleti, vagy nyugati felén élnek zsidók, az ő problémájuk nemzeti szintűvé vált. Ennek megoldására csakis egy egységes zsidó állam létrehozása lehet az egyedüli cél. Természetes volt számára az is, hogy ezt az akaratot csak és kizárólag a vezető hatalmak hozzájárulásával lehet megoldani.

1896-ban adta ki „A zsidó állam” című művét, mely megalapozta az egységes zsidó állam gondolatát.

Érdekes, hogy unokatestvére, Heltai Jenő, amikor Herzl beszélt neki elképzeléseiről azt mondta neki, hogy ő akármi is történik, megmarad magyar írónak, mert ez a világ legszebb nyelve, Pest a világ legszebb városa. Később neki is el kellett hagynia szeretett városát, új nyelven kellett írnia, beszélnie.

Herzl elképzelése szerint a megszületendő a zsidó állam semleges, világi jellegű ország lehet. Külön foglalkozott ennek az államnak a állam politikai rendszerével, a bevándorlással, törvényeivel, de nem hagyta figyelmen kívül az állam és a vallás viszonyát sem. Kevés gondolat lett ilyen nagy hatással Európa és a világ zsidóságára. Ennek eredményeként 1897-ben került megrendezésre Bázelben az első cionista kongresszus. A küldöttek egyik legfontosabb dolga volt a cionizmus fogalmának meghatározása volt. "A cionizmus olyan otthont akar teremteni a zsidó népnek Palesztinában, amely a törvény védelme alatt áll."

A kongresszuson létrehozták a Cionista Világszervezetet, melynek első elnökévé Herzl Tivadart választották. 1897 és 1902 között létrehozták a Zsidó Nemzeti Alapot, és a mozgalom újságját, a Die Welt-et.

Herzl több európai nagyhatalom képviselőjével tárgyalt Erec Izrael megalakulásáról és földrajzi meghatározásáról, igyekezett rábírni a török szultánt, hogy adjon ki egy chartát a zsidó állam Erec Izraelben (Palesztina) való megalapításáról. 1902-1904 között a britekkel tárgyalt arról, hogy a zsidó államot Cipruson, esetleg a Sínai-félszigeten alapítanák meg. Az egyetlen ajánlat, amit a britektől kapott, azonban az volt, hogy a zsidók létrehozhatnak egy független államot a kelet-afrikai Ugandában. Herzl 1903-ban Oroszországba látogatott, ahol az ottani zsidóság szorongatott állapota, valamint a kisinyovi pogrom hatásai mély benyomást tettek rá. Az orosz kormány segítségét kérte, hogy az orosz zsidókat át tudják telepíteni Erec Izraelbe. 1903-ban a hatodik cionista kongresszuson Herzl előterjesztette a britek ajánlatát, melyet heves tiltakozások, és hatalmas felháborodás övezett – a szervezet pedig majdnem feloszlott. 1905-ben végleg elutasították az ugandai elképzelést.

Herzl Tivadar 1904. július 3-án Bécsben, tüdőgyulladás és szívelégtelenség miatt elhunyt. Földi maradványait – végakaratának megfelelően – az állam megalapítása után, 1949-ben szállították Izraelbe. Nevét egy város is őrzi, Herclija, az egyik legfejlettebb város Izraelben.

Izrael Állam kikiáltása a fényképe alatt történt meg.

„Én magam feladatomat befejezettnek tekintem ennek az iratnak a közzétételével. A szót újból csak akkor ragadom meg, ha figyelemre méltó ellenfelek támadásai arra késztetnek majd, vagy ha arról lesz szó, hogy előre nem látott kifogásokat cáfoljak meg, tévedéseket oszlassak el.

Nem helyes még ma, amit mondok? Megelőztem talán koromat? Nem elég súlyosak még a zsidók szenvedései? Látni fogjuk.

Maguktól a zsidóktól függ tehát, hogy ez az államirat egyelőre csak egy államregény marad-e. Ha ez a nemzedék még túl poshadt, támad majd egy másik, magasabb, jobb nemzedék. A zsidók, akik akarják, megteremtik államukat, és azok meg fogják érdemelni.”

Akár a Memento70 is választhatta volna alapgondolatul Herzl sorait.

„Ha holmi egyes egyén vállalkozásáról lenne szó, meglehetősen őrült gondolat volna,- de ha sok zsidó egyszerre fog hozzá, úgy tökéletesen ésszerű az ügy és megvalósítása semmi említésre méltó nehézségbe nem ütközik.”

Amennyiben Te is úgy gondolod, hogy az összefogásnak lehet eredménye, támogassad a Memento70-et.

Földes Jenő emlékezete

Mátészalka már a XIII. században szerepel az okiratokban. A város történelmét jelentősen meghatározta fekvése, elhelyezkedése.

A XIX. századtól a trianoni békeszerződésig terjedő időszak a polgári városiasodás korszaka Mátészalkán. 1864-ben korszerű mezőgazdasági gyártelep épült, 1887-től kiépültek a vasútvonalak, bankokat, patikákat nyitottak, 1888-ban az országban elsőként itt használták közvilágításra a villanyt Szalkai (Schwarcz) Pál házában Az áramot a Schwarcz Mór által az 1800-as évek közepén alapított Szalkai Gyártelep és Mezőgazdasági R.T. villanyáram-szolgáltató részlege biztosította.

1890-ben megjelent az első napilap. A Piac utca (ma Kossuth utca) zártsorú beépítése, az egyre gyarapodó üzletek virágzó forgalma is ezt a fejlődést tükrözi. Mátészalka lakossága a háromszorosára emelkedett. Az előbb körzeti központtá, majd járási székhellyé minősített településen 1902-ben iparos kör alakult, 1906-ban megnyitották az állami polgári fiúiskolát, sok középület, többszintes magán- és bérlakás épült. 1835-től, az első kataszteri felméréstől a településfejlesztés már a tervszerűen irányított városépítést képét mutatja. A két világháború közti negyedszázad a városi rangját vesztett, ugyanakkor megyeszékhellyé vált nagyközség látványos fejlődésének időszaka. Mátészalka Trianon után előbb Szatmár, majd Szatmár-Ugocsa-Bereg, illetve Szatmár-Bereg vármegyék központja volt. Mátészalka 1945-50 között az egyesített Szatmár-Bereg vármegye székhelye volt. Ebben a szerepkörében ismét a térség központjává vált.

Ebben a fejlődésnek indult városban 1883-ban született Földes Jenő vaskereskedő, az Ipar és Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja, tartalékos honvédfőhadnagy, Feldmann Ármin és Blum Mária gyermekeként. Ő már nevet változtatott, biztosan asszimilált zsidó életet kívánt élni. A vállalkozásokat elindító zsidók számára az asszimiláció tűnt a siker zálogának. Ez együtt járt az addigi gyökerektől való elfordulással, elszakadással.

Ő még tizenévesként élte át Magyarország fejlődését, azt az időszakot, amikor a magyar zsidók igyekeztek elfoglalni helyüket. Ő – sokakkal ellentétben – nem ment Pestre, hanem megmaradt vidéki, kisvárosi zsidónak. Azt érezte, hogy rá a szülőföldjén van szükség. Pedig a századforduló után nem sokkal, az 1910-es népszámlálások kapcsán, azok eredményéről így írtak: „Az izraeliták aránya, bár országos eredményben némileg növekedett, általában véve csak a városokban ment feljebb, a vármegyék összességében csökkent az arányszámuk, jeléül annak, hogy a városokba tódulás a zsidóknál oly nagy mértékű, hogy a falusi zsidóság a hiányt már nem képes pótolni. Egész sora van a vármegyéknek, különösen az ország nyugati részein és az Alföldön, ahol a zsidók száma nemcsak relatíve, hanem abszolút számban is megfogyott.”

Földes Jenő, mint rendes magyar ember, hadba szállt, a császárért, I. Ferenc Józsefért, az Osztrák-Magyar Monarchiáért, Pro Patria.

A háborút mint tartalékos főhadnagy fejezte be és számára természetes volt, hogy leszerelését követően is Mátészalkán van dolga, hiszen az a szülőföldje.

Folytatta munkáját, megmaradt egyszerű vaskereskedőnek, továbbra is az Ipar és Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja volt, hiszen ehhez értett.

Életéről ennél sokkal többet nem lehet tudni.

Biztosan tisztességes magyar zsidó volt, aki tudta, ismerte kötelességét, háborús katonaként kellően megáldotta őt a sors és a történelem a hazafiság érzésével.

Azonban eljött egy időszak, amikor az a haza, amelyért hazafiúi szeretett érzett, kitaszította őt. Megfosztották jogaitól, megfosztották tulajdonától, értékeitől, végül pedig megfosztották az életétől.

1944 júniusa-júliusa fordulóján pusztult el Auschwitzban.

Nem volt híres ember, nem emeltek szobrot neki.

Csupán egy magyar ember volt, aki a XX. században vérét hullajtotta az országáért, cserébe az ország elpusztította.

Rá is emlékezik a Memento70 összefogás.

Hajrá MTK! Tempó MTK!

Brüll Alfréd is a jellegzetes XIX-XX. századi magyar zsidó volt. 1876-ban született Budapesten. Milyen is volt az akkori főváros?

1869-től 1910-ig a népesség lélekszáma 280.349-ről 880.371-re emelkedett, ez azt jelenti, hogy évente 15.000 fővel gyarapodott Budapest. Pikler Gyula, a Városi Szemle 1913-as számában megírta ennek a lélekszámnak a különlegességét: Az európai városoknál jelentős területnövekedésnek (bekebelezés) volt köszönhető a népességszám növekedése, Budapest területe 1870-1910 között ugyanakkora maradt.Egyre többen lettek fővárosi lakosok, 1870-ben az itt élők 53.73%-a volt „bevándorolt”, 1910-re a ez az arány már 64.7% lett. Mint azt Pikler Gyula megfogalmazta, a nagyvárosba való özönlésnek természetesen megvannak a maga előnyei és hátrányai. „Míg egyrészt a tömeg nagyságával és a mind nagyobb munkamegosztással nem egyenletesen nő, hanem hatványozódik a teljesítő- és termelőképesség és egyúttal a fogyasztóknak nagyobb tömege kifizetődővé és lehetővé teszi oly testi és szellemi szükségleteknek is oly árban való termelését, amilyenről kisebb alakulatoknál szó sem lehet, amely termelés közvetve a vidéknek is javára válik, addig másrészt a perifériát még is gyengíti a fővárosba való vándorlás, tovább redukálja annak anyagi, szellemi életét.”

Magyarországon a XIX. század másik felében, főleg a kiegyezést követően megjelentek a bankok is, itt már egyre erősebb külföldi befektetővel a háttérben. Ennek is köszönhető, hogy az ipar megjelent az országban és komoly gyárépítés vette kezdetét. Megjelentek a közepes és a kisebb vállalatok, vállalkozások, ezek nem elhanyagolható része zsidó kézben. A kor Magyarországán – ahogy azt később is meg lehetett tapasztalni – a kezdeményezőkészség, képesség a német polgárságban és a zsidóságban volt jelen. Mindkét csoportot más és más indokok vezették. A hazai zsidók számára ez a kezdeményezőképesség volt az egyetlen út a felemelkedéshez és az előbbre jutáshoz.

Brüll Alfréd számára is a kezdeményezőkészség jelentett az utat. Azonban ő közben máshol is kezdeményezett megállás nélkül. Ez a sport volt, pontosabban a magyar sport.

Ott ült az MLSZ alakuló ülésén 1901-ben. Elnöke volt az úszószövetségnek 1904-ben, de vezette a tornászokat és a birkózókat is. Az 1921. évnek nagy jelentőségű eseménye volt az önálló Magyar Birkózó Szövetség megalakulása Brüll Alfréd közreműködésével. Ugyanebben az évben alakult újjá a Nemzetközi Birkózó Szövetség is, amelynek éveken át Brüll Alfréd volt az elnöke és Csillag Miklós a főtitkára.

Brüll Alfréd élete során 25 különféle sportszervezetet vezetett. Közben támogatta, fizette, az MTK szakosztályait, sportolóit, edzőit. Hozatott edzőt, sportolót külföldről.

Brüll Alfréd különc zsidó nagyiparos volt. Nem szeretett társaságba járni, szinte csak a pályákon, a termekben, az edzőtermekben érezte otthon magát a sportolók között.

Budapest Székesfőváros Tanácsa 1911-ben Brüll Alfréd kérésére sportpálya építésére adott telket a klubnak, a város szélén, a Temető dűlőben. A 25 000 nétő befogadására alkalmas stadion 150 000 pengőbe került, ezt is Brüll Alfréd állta. Ráadásul a pénzért kapott részvényeit a klubnak adományozta.

Zsidó nagyiparos, magyar nagypolgár volt. Ellenállt minden törekvésnek, amely valamiféle zárt klubbá alakította volna az egyesületet. A tehetségben hitt, a fair play-ben, nem a faji vagy anyagi különbözőségben. Kimondva is egy polgári értékeket valló, minden irányból nyitott egyesületet épített.

Mi is volt ez az értékrend?

Elsősorban az a gondolat vezette, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik és igenis a mecénásnak is vannak kötelességei hazája, városa, klubja, azaz közössége felé. Nem szavak, hanem tettek!

Az elsők között volt, aki fizette szegény sportolók taníttatását, az első klub volt az MTK, amely általa segítette a rászoruló versenyzőket lakbér-kiegészítéssel, de munkát adott a sikeres versenyzőknek. Nagyvonalúan kölcsönzött megszorult versenyzőinek, állítólag mondása volt, hogy ne pénzzel, hanem eredménnyel gyere vissza.

Pontosan tisztában volt azzal, hogy az adakozás, az adományozás a legnemesebb emberi tulajdonságok egyike. Mindenkinek hozzá kell járulnia az eredményekhez, kinek munkával, kinek tehetséggel, kinek szervezőképességgel, kinek lelkesedéssel, kinek pénzzel. Brüll Alfréd mindennel rendelkezett, így ő mindenét odaadta.

A befektetéseinek meg is lett a gyümölcse, hiszen Magyarország sporthatalommá vált, érmek sokaságával tértek vissza a sportolók az olimpiákról, a magyar foci pedig első komolyabb világbajnoki helyezését is elérte, 1938-ban ezüstérmet szerzett.

Rengeteg nagy magyar siker megszületésében működött közre klubvezetőként, sportvezetőként, itthon és a nemzetközi színtéren is jegyzett sportdiplomataként. Ám mindezek mind kevésnek bizonyultak, hiszen Brüll 1941-ben, a zsidótörvények értelmében már nem viselhetett semmiféle pozíciót. Sőt, az MTK-nak is nyilatkoznia kellett, hogy sportolói, vezetői, tagsága körében nincs zsidó származású. Az elnök, a mecénás, akinek a sport és az MTK volt az élete értelme, felajánlotta lemondását.

Ekkor azonban egy nem várt fordulat következett be. Az MTK – és annak Hungária nevű professzionális labdarúgócsapata – nem fogadta el az elnökük lemondását. Úgy döntöttek, nélküle nem folytatják. A klubot feloszlatták.

Amikor szeretett klubját feloszlatták, maradék – erősen megfogyatkozott vagyonával Svájcba menekült. Egy téves hír hallatán 1944-ben visszajött Magyarországra, Pestre. Brüll Alfréd élete ugyanolyanná vált, mint bármelyik magyar zsidóé.

Üldöztetés.

Végül a nyilasok elhurcolták.

Valószínűleg Auschwitzban pusztult el.

A magyar sport legnagyobb sportvezetőjére is emlékezni kíván a Memento70 összefogás.

www.memento70.hu