Földes Jenő emlékezete

Mátészalka már a XIII. században szerepel az okiratokban. A város történelmét jelentősen meghatározta fekvése, elhelyezkedése.

A XIX. századtól a trianoni békeszerződésig terjedő időszak a polgári városiasodás korszaka Mátészalkán. 1864-ben korszerű mezőgazdasági gyártelep épült, 1887-től kiépültek a vasútvonalak, bankokat, patikákat nyitottak, 1888-ban az országban elsőként itt használták közvilágításra a villanyt Szalkai (Schwarcz) Pál házában Az áramot a Schwarcz Mór által az 1800-as évek közepén alapított Szalkai Gyártelep és Mezőgazdasági R.T. villanyáram-szolgáltató részlege biztosította.

1890-ben megjelent az első napilap. A Piac utca (ma Kossuth utca) zártsorú beépítése, az egyre gyarapodó üzletek virágzó forgalma is ezt a fejlődést tükrözi. Mátészalka lakossága a háromszorosára emelkedett. Az előbb körzeti központtá, majd járási székhellyé minősített településen 1902-ben iparos kör alakult, 1906-ban megnyitották az állami polgári fiúiskolát, sok középület, többszintes magán- és bérlakás épült. 1835-től, az első kataszteri felméréstől a településfejlesztés már a tervszerűen irányított városépítést képét mutatja. A két világháború közti negyedszázad a városi rangját vesztett, ugyanakkor megyeszékhellyé vált nagyközség látványos fejlődésének időszaka. Mátészalka Trianon után előbb Szatmár, majd Szatmár-Ugocsa-Bereg, illetve Szatmár-Bereg vármegyék központja volt. Mátészalka 1945-50 között az egyesített Szatmár-Bereg vármegye székhelye volt. Ebben a szerepkörében ismét a térség központjává vált.

Ebben a fejlődésnek indult városban 1883-ban született Földes Jenő vaskereskedő, az Ipar és Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja, tartalékos honvédfőhadnagy, Feldmann Ármin és Blum Mária gyermekeként. Ő már nevet változtatott, biztosan asszimilált zsidó életet kívánt élni. A vállalkozásokat elindító zsidók számára az asszimiláció tűnt a siker zálogának. Ez együtt járt az addigi gyökerektől való elfordulással, elszakadással.

Ő még tizenévesként élte át Magyarország fejlődését, azt az időszakot, amikor a magyar zsidók igyekeztek elfoglalni helyüket. Ő – sokakkal ellentétben – nem ment Pestre, hanem megmaradt vidéki, kisvárosi zsidónak. Azt érezte, hogy rá a szülőföldjén van szükség. Pedig a századforduló után nem sokkal, az 1910-es népszámlálások kapcsán, azok eredményéről így írtak: „Az izraeliták aránya, bár országos eredményben némileg növekedett, általában véve csak a városokban ment feljebb, a vármegyék összességében csökkent az arányszámuk, jeléül annak, hogy a városokba tódulás a zsidóknál oly nagy mértékű, hogy a falusi zsidóság a hiányt már nem képes pótolni. Egész sora van a vármegyéknek, különösen az ország nyugati részein és az Alföldön, ahol a zsidók száma nemcsak relatíve, hanem abszolút számban is megfogyott.”

Földes Jenő, mint rendes magyar ember, hadba szállt, a császárért, I. Ferenc Józsefért, az Osztrák-Magyar Monarchiáért, Pro Patria.

A háborút mint tartalékos főhadnagy fejezte be és számára természetes volt, hogy leszerelését követően is Mátészalkán van dolga, hiszen az a szülőföldje.

Folytatta munkáját, megmaradt egyszerű vaskereskedőnek, továbbra is az Ipar és Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja volt, hiszen ehhez értett.

Életéről ennél sokkal többet nem lehet tudni.

Biztosan tisztességes magyar zsidó volt, aki tudta, ismerte kötelességét, háborús katonaként kellően megáldotta őt a sors és a történelem a hazafiság érzésével.

Azonban eljött egy időszak, amikor az a haza, amelyért hazafiúi szeretett érzett, kitaszította őt. Megfosztották jogaitól, megfosztották tulajdonától, értékeitől, végül pedig megfosztották az életétől.

1944 júniusa-júliusa fordulóján pusztult el Auschwitzban.

Nem volt híres ember, nem emeltek szobrot neki.

Csupán egy magyar ember volt, aki a XX. században vérét hullajtotta az országáért, cserébe az ország elpusztította.

Rá is emlékezik a Memento70 összefogás.