Pár nappal Angela Merkel történelmi jelentőségű látogatását követően, 2014. február 4-én Lieselore Cyrus, a Németországi Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövete és Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke aláírta azt a megállapodást, melynek értelmében a német állam 53.806 euróval támogatja a Memento70 egy projektjét, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár „Szétszóratva Európában – magyar zsidók a német koncentrációs táborokban” című kutatását.

Tudjuk, hogy minden tizedik holokauszt áldozat magyar állampolgár volt. Több mint 90 százalékuk az ország határain túl, körülbelül 600 német koncentrációs táborban, kényszermunkatáborban, hadiüzemben halt meg. Ám - még 70 év elmúltával is - keveset tudunk arról, hogy melyik lágerbe hány magyar zsidót hurcoltak, és hogy mi lett a sorsuk.

Ez a kutatás végre fényt vet annak a több mint 500 000 magyar zsidónak és több ezer magyar romának a sorsára, akiket a nácik 1944-1945-ben külföldre hurcoltak. Emléküket itthon és külföldön méltóképpen megörökíti, megismerteti a túlélőkkel és leszármazottaikkal, a felnövekvő nemzedékekkel.

A projekt gazdájának, a megújuló Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárnak szándéka, hogy az ártatlanul meggyilkolt áldozatok szenvedésének hiteles történetét beillessze a nemzeti emlékezetbe. A német állam anyagi és szellemi támogatásával megvalósuló projekt lehetővé teszi, hogy a múzeum adatbázisában, a levéltár kutatótermében és az online felületen az adatok megjelenhessenek és kutathatóvá válhassanak. A múzeum készülő állandó kiállításán pedig interaktív térképekkel és modern infokommunikációs eszközökkel megismerhető lesz a holokauszt során „szétszóratott” magyarországi közösségek deportálás utáni sorsa, összekapcsolva a közösségek korábbi történetéről megőrzött dokumentumokkal és tárgyakkal, a magyarországi zsidó családok történetével.

Tisztán emlékezünk!

Günter Demnig német szobrászművész 2014. szeptember 23-án két botlatókövet helyezett el Sopron belvárosában: az egyiket Dr. Pollák Miksa neológ főrabbi, a másikat fia, Pap Károly író emlékére.

Az apa

Pollák Miksa 1868-ban született Beleden. Középiskolai tanulmányait Kőszegen végezte, majd Pestre került. A Rabbiképző Intézetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán képezte magát, irodalomtörténetet és a keleti nyelvek tudományát tanulta. Később hallgatója volt a Berlini Egyetemnek, és a Zsidó Tudományok Főiskolájának is. 1894-ben doktori címet szerzett, és abban az évben avatták rabbivá. Sopronba került, ahol 50 éven át szolgált. Megírta a soproni zsidók történetét, mellette sokat foglalkozott a magyar írók és a Biblia kapcsolatával is. Az Arany János és a Biblia, valamint a Tompa Mihály és a Biblia című kötetei mellett sokat foglalkozott Madách Imre műveinek bibliai vonatkozásaival. Művelt, felvilágosult, neológ rabbi volt, nyitott a változó világ problémáira, miközben ragaszkodott a vallási hagyományokhoz. Megmaradt vallásos zsidó embernek, rabbinak. Nemcsak a saját közössége, hanem a hazai és az európai zsidó tudomány is nagyra tartotta Pollák Miksa munkásságát.

A fiú

Pap Károly 1897-ben született Sopronban. Életének központjában a családi hagyománnyal, a vallással, a zsidó szellemiséggel szembeni önpusztító lázadás állt.

1919-ben elragadta a forradalom heve, volt önkéntes vöröskatona, városparancsnok. A kommün bukása után egy rövid ideig börtönbe került. Kalandos bécsi kitérő után visszatért Budapestre, kétkezi munkából tartotta fenn magát. Még koporsókészítő műhelyben is dolgozott, első verseit koporsófedelekre írta.

1923-ban Szép Ernő biztatására Mikes Lajosnál, a nagy tekintélyű budapesti lapszerkesztőnél jelentkezett költeményeivel. A nagyhatalmú, ugyanakkor nagylelkű és jó ízlésű szerkesztő felismerte a tehetségét.

Már korai verseinek lázadása sem volt mentes az öngyűlölettől és a naív antikapitalizmustól:

"Ó, mily szépek a te bérpalotáid, ó Jákob/És a te bankjaid, ó Izrael!"

A sikert a próza hozta meg számára. Novellái Mikes Pesti Naplójában jelentek meg. Három regényt írt, fő művének az utolsót, az Azarel címűt tartják. Ám a Krisztusról szóló, éveken át készülő, hatalmas terjedelmű regényéből néhány töredéken kívül semmi sem maradt fenn.

A regénytorzó kapcsán Illyés Gyula így írt a Magyar Csillagban: "Pap Károly akkor már alig volt több vagy kevesebb, mint próféta. […] Ifjúkora óta Jézusról készült hatalmas méretű regényre. […] Ezt készítgette most is? Nem; kiáltványokat írt, helyesebben: egyetlen, de valóban befejezhetetlen kiáltványt a magyarok és zsidók elkövetkezendő bűnhődéséről, s e bűnhődéssel elnyerhető rendeltetésről. "

Legtöbbet vitatott műve az 1935-ben megjelent „Zsidó sebek és bűnök” című tanulmánya. A nagy föltünést keltő esszében kijelentette, hogy „az asszimiláció félresikerült”. Szerinte bűn volt, hogy a magyarországi zsidóság feladta vallását, saját, zárt kultúráját, mert az asszimilációval beavatkozott a többségi nemzet történelmébe.

Szerinte a zsidóság „a magyarság történetében […] a magyarság hiányainak hű tükre”. A sokat emlegetett liberalizmus csak a (zsidó és nem zsidó) vezető rétegekre volt érvényes, az alsóbb néposztályokat mindkét uralkodó réteg megvetette és kizsákmányolta.

„A magyar úri zsarnokok galériájával szemben ott áll a nekik tükörszerűen megfelelő zsidó gazdasági zsarnokok árnyalatokkal teljes galériája.” Az emancipálódott zsidóság első generációja szolga módra teljesítette a magyar úr igényét mind a gazdaságban, mind a parlamenti politikában, a második nemzedék pedig már részesedést követelt a hatalomból.

A „demokrata zsidóság”; a radikális zsidó középosztály, és a zsidóság iparos rétegei „az igazi liberalizmusért küzdöttek”, de szükségszerűen alul kellett maradniuk. Végül is ez réteg meghasonlott a forradalmak után ellene forduló magyar középosztállyal, „úgy érezte, hogy neki semmi köze többé a magyar polgárral, a magyar munkással, paraszttal, neki csak az ideológiához van köze. Visszabújt ideológiáihoz, s ma is azokon nyargal. Mindennek szükségképpen így kellett beteljesednie, mert az apák ügye, az emancipáció erkölcstelen volt.”

Látta ugyan, hogy a zsidóság Magyarországon veszélyben van, mégis úgy gondolta, hogy ebben a hazában, Magyarországon kell élnie. „Aki pedig Cionba megy […] végleg megszökött minden népi felelősségérzéstől és önvizsgálattól”.

„Nyílt, őszinte vállalása zsidóságunknak, úgy önmagunk, mint a világ előtt, együttesen, egyszerre, mindenütt. […] Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránk kényszerített: meggyaláz. […] Ez a vállalás nem azt jelenti, hogy ezzel magamat s egész népemet bűnösnek ösmerem el: hanem azt, hogy őseim hibáiért vállalom a szenvedést, jóváteszem őket.”

Apa és fia, Pollák Miksa és Pap Károly két különböző utat választottak, ám mind a kettő a koncentrációs táborba vezetett. Az apát Auschwitzban, a fiát, az örök lázadót Bergen-Belsenben ölték meg.

www.memento70.hu

Mohácsi Jenő, Mohácson született Grün Jenőként 1886-ban. Mint annyi más kor- és sorstársa, ő is úgy érezte, hogy Pesten van a helye. Otthonról hozta a bilngvis – német és magyar – kultúrát, valamint a magyar irodalom szeretetét és ami szintén nem elhanyagolható, a tehetséget is.

Filozófiai és jogi tanulmányokat folytatott, majd jogi doktori végzettséget szerzett. Még egyetemi évei alatt Komjáthy Társaság néven irodalmi kört szervezett és részt vett a Tűz című folyóirat alapításában. 1908-ban újságírói pályára lépett, a Pester Lloydnál helyezkedett el.

Szinte természetes volt ez a választása, hiszen a 1854. január 1-jével indult Pester Lloydot főleg a németül is olvasó pesti polgárság olvasta. Első szerkesztője Weisz János volt. A lap elsősorban szabadelvű eszmeiséget terjesztett, s a német nyelvterület számára a magyar államiságot, kultúrát közvetítette azoknak az olvasóknak Magyarországról. Több kiváló ember is közreműködött a lap XIX. századi történelmében, az újság főszerkesztője volt többek között Falk Miksa. 1872-ben a Pester Lloyd kötelékébe lépett, mint főszerkesztő-helyettes Veigelsberg Leó. A lap XX. századi történelmében is kiváló emberek publikáltak itt, többek között Thomas Mann, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Stefan Zweig, Joseph Roth, Egon Erwin Kisch és Alfred Polgar is publikált a lapban.

A nagy múltra visszatekintő lap munkatársa lett Mohácsi Jenő.

Ám Mohácsi Jenő sem csak a lapszerkesztésben teljesedett ki. Irodalmi tevékenységének javát a német és magyar kultúra kapcsolatainak szolgálatába állította. Egyformán írt magyarul és németül, így aztán műfordítóként is tevékenykedett.

Egyik legfontosabb célkitűzése volt, hogy a magyar irodalom remekeit németül is olvashassák. Lefordította a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, valamint a Csongor és Tündét.

A Tragédia lefordítása számára azért is volt fontos, mert az addigi fordítások, melyek legújabbja is negyven éves volt, nyelvezete elavulttá vált. Sikerét mutatja, hogy Mohácsi munkásságát 1943-ig két rádióelőadás és három színpadi bemutató rendezője is ezt választotta.

Egy igazi irodalmár a XX. század első felében (harmadában) valóban irodalmi életet élt Budapesten. Mohácsi Jenő is ezt tette, alapítója volt a Tűz című folyóiratnak, titkára, majd alelnöke a Magyar Pen Clubnak.

Regényt írt Rózsavölgyi Márkról, Fráter Erzsébetről és Dante feleségéről. Legsikerültebb színdarabja a Hamu, amelyet a Thália Társaság mutatott be 1908-ban. Több opera és dalmű szövegírójaként is ismert.

A Nyugat 1926-os pályázatán díjat nyert Stella c. novellájával. 1936-ban a Kisfaludy Társaság felvette tagjai közé. A Juda Halévy Társaság titkára, majd szintén titkára, Amíg lehetett, addig német folyóiratokban rendszeresen jelentek meg eredeti német nyelvű írásai, versei. Babits Mihály A gólyakalifa című regényét színpadra dolgozta át, de librettókat is írt Ábrahám Pál, Radnai Miklós, Siklós Albert, Szabados Béla és Zádor Jenő operáihoz és dalműveihez.

A Nyugatban is többször írtak róla, ezek egyike Jankovich Ferenc: Meseköltő a Dunán (Nyugat, 1941. 7. száma) kritikája.

„Mohácsi Jenő novelláskönyve - Vajna és Bokor

Mohácsi Jenő novellái olyanok, mintha színes kockákból építené fel őket lakóhelyül egy-egy gondolat számára: szavai pontosak, helyénvalóak, összeillők, ezt szeretem benne. A lelkiismeretes alkotást. Alámerül a multba, felhoz egy-egy arcképet, az igazit, a mult világ fénye, pora, karcolásai, levegője rajta. Moments nouvellisés... Rengeteg munka, kutatás, bogarászás, könyv és porszagolás, kéziratbetűzgetés az ára ennek, szinte szerzetesi alázat a mesterség előtt, - s kevés látható eredmény. A szellem fénye kell hozzá, - író, aki hivatása rabja s tisztelettel szolgálja, őrzi a műfajokat; akit annyira izgat Katona József, hogy megfejti Bárány Boldizsárt; annyira csodálja Madáchot, hogy újra felidézi s lenyeli érte Tóth Kálmánt; annyira tiszteli Aranyt, hogy feje körül a régi gázfény pillangó lángjait gyújtja ki a régi Kisfaludy Társaság nevezetes ülésén, hogy e koszorú alatt is megpillantsa őt, áldozva szellemének... És művében semmi regényesítés, semmi romaneszk kalandorkodás - semmi biographie romancée!... Hangja igényesen nemes, adatai pontosak, tárgyszerűek, eredeti kutatás eredményei, gyönyörködhetnek bennük a filológok is... Öt novella, mindegyik egy-egy kor, egy-egy lélek kulcsa, néha többé is: mintha ismerőseink változnának át Tóth Kálmánokká, Bárány Boldizsárokká körülöttünk, oly közelről éljük a multat... Élvezet olvasni e megmunkált stílű írásműveket.”

Amikor ez a kritika megjelent, addigra már Mohácsi Jenő nem volt teljes jogú magyar állampolgár. Kénytelen volt elviselni, túlélni a megaláztatásokat, a megbélyegzést.

Azonban ez nem sikerült neki.

1944-ben, deportálás közben hunyt el, Békásmegyerről induló vonat lezárt vagonjában meghalt.

Mohács városa azzal is megpróbálta elismerni őt, hogy a városikönyvtár felvette a nevét.

www.memento70.hu

 Az UEFA 2011-ben jelentette be, hogy – Michel Platini elnök javaslata alapján – az EB fennállásának 60. évfordulója alkalmából 2020-ban 13 ország egy-egy városában rendezik majd meg a kontinentális tornát. Ezzel a lépéssel az európai szövetség azt üzente, hogy sem országok sem emberek között nem lehet különbséget tenni. Ez is része a nemzetközi sportélet rasszizmus elleni küzdelmének.

Magyarország, ahol „mindenki ért a focihoz” egyelőre rendezőként vesz részt a versenyben.

Éltek Magyarországon sokan, akik valóban értettek ehhez a sportághoz, játékosként és edzőként is kiválóan művelték. Ezek egyike volt Weisz Árpád, aki nem hazájában, hanem Olaszországban lett világhírű, majd Franciaországban és Hollandiában dolgozott. Hiába volt sikeres, hiába volt a nemzetközi futballélet egyik legnevesebbje; mert zsidó volt, megölték Auschwitzban.

Weisz Árpád 1896. április 16-án született Solton. A labdával tehetségesen bánó fiatalra hamar felfigyeltek, így lett a Törekvés SE játékosa. Játszott a védelemben és a középpályán egyaránt. Válogatott lett, a nemzeti csapatban hat alkalommal játszott. 26 évesen külföldi szerződést kínáltak neki, a csehszlovák bajnokságon a helyi zsidó csapat, a Makkabi Brno játékosaként szerepelt. Ebben a csapatban sok magyar zsidó fiatal játszott. Számos nemzetközi meccsen mérkőztek nemzetközi hírű csapatokkal, így felfigyeltek Weisz Árpádra.

Olaszországban folytatta pályafutását, ahol az Inter játékosa lett. A sztárcsapatnál megszerették. Pár évvel később a csapat edzője lett. 1930-ban az Inter, Weisz irányításával bajnok, scudetto lett.

Wiesz több más csapatnál is edzősködött, így például Bolognában, ahol csapata egymás után háromszor lett bajnok. A mai napig ő a legfiatalabb edző az olasz bajnokságok történetében egy olyan korszakban, amikor az olasz futball az aranykort élte, kétszer is nyert világbajnokságot.

Nagyszerű munkájáért Olaszországban, sőt, szerte Európában is a futballtudomány alapjainak lefektetőjeként tartják számon. Eredményei magukért beszéltek. Újításokat hozott mind a taktikában, mind az edzés módszereiben. Számos mai szakember szerint, Weisz Árpád volt a harmincas évek Mourinhoja.

Ám mivel Olaszországban is embertelen fajvédő törvényeket hoztak, Weisz Árpád nem maradhatott edző. Menekülnie kellett. Szülőhazájába már nem mehetett. A még szabad országok két kézzel kaptak a világ egyik legjobb fociedzője után, így került először Franciaországba, majd Hollandiába.

A háború azonban utolérte. 1940-ben Németország lerohanta a semleges Hollandiát, Weisz nemkívánatos személy lett. A város rendőrkapitánya a zsidótörvények értelmében az alábbi levelet küldte akkori klubja, a Dordrecht vezetésének: „Az 1941. szeptember 15-i, zsidókat érintő törvénymódosítás értelmében Weisz Árpád nem előtt versenyezhet nagyközönség előtt. Ennek értelmében melegen ajánlom Önöknek, hogy ne alkalmazzanak zsidót a csapatukban, mert ennek a jelen körülmények között nagyon súlyos következményei lehetnek a csapatra.”

Weisz Árpád sorsát nem kerülhette el, deportálták a családjával együtt, végül Auschwitzban megölték.

Második otthonában megbecsülik az emlékét. Az Inter és a Bologna úgy határozott, hogy közös kampányt indítanak a rasszista megnyilvánulások ellen, és az akció jelképévé Weisz Árpádot választják.

A Bologna egyik vezetője így nyilatkozott: „Weisz nemcsak a labdarúgásban volt rendkívüli, élete egyetemes üzenet a rasszizmus, idegengyűlölet, diszkrimináció elleni küzdelemben.”

Mert ettől szép a foci.

www.memento70.hu

79 évvel ezelőtt hirdették ki a III. Birodalomban az állampolgársági törvényt. A történeteket figyelemmel kísérők számára ez a döntés nem volt váratlan, hiszen Hitler 1933-as győzelme után sejteni, tudni lehetett, hogy ez bekövetkezik.

§1. (1) Az állampolgár, aki a Német Birodalom védelmi közösségéhez tartozik és annak azért különösen le van kötelezve. (2). Az állampolgárság a birodalmi és állampolgári törvény előírásai alapján nyerhető el.

§2. (1) Birodalmi állampolgár csak német vagy rokon vérű személy lehet, aki viselkedésével bebizonyítja, hogy hajlandó és képes arra, hogy hűséges legyen a német néphez és birodalomhoz. (2) A birodalmi állampolgársági jog a birodalmi állampolgári oklevél elnyerésével lép életbe. (3) A birodalmi állampolgár a törvények szerinti teljes politikai jogokkal van felruházva.

§2. (1) Az 1. § előírásai érvényesek a zsidó keverék állampolgárokra is. (2) Zsidó keverék az az állampolgár, aki egy vagy két zsidó fajú nagyszülőtől származik, ha az 5§ értelmében nem minősül zsidónak. Minden további nélkül zsidónak tekintendő az a nagyszülő, aki a zsidó hitközség tagja volt.

§3. Csak a birodalmi állampolgár birtokosa a teljes politikai jogoknak és mint ilyen van szavazati joga politikai szavazásokon és van joga hivatali tisztséget ellátni. A birodalmi belügyminiszter vagy az ő általa kijelölt hivatal egy átmeneti időre kivételeket jelölhet ki a nyilvános hivatalok ellátására. A vallási közösségek eseteit ez nem befolyásolja.

§4. Zsidó nem lehet birodalmi állampolgár. Nincs szavazati joga politikai ügyekben, nem lehet hivatalnok. (2) Zsidó hivatalnokok 1935 december 31-ével nyugalmi állományba kerülnek. Ha ezek a tisztviselők az első világháborúban a Német Birodalomért vagy szövetségeseiért harcoltak, akkor nyugdíjas korukig megkapják nyugdíjként az utolsó teljes fizetésüket, de ezek nem növekednek a szolgálati kor növekedésével. A nyugdíjas kor elérésével az utolsó nyugdíjképes fizetés alapján lesz a nyugdíj megállapítva. (3) A vallási közösségek eseteit ez nem befolyásolja.

§5 (1) Zsidó az, aki legalább három teljesen zsidó fajú nagyszülőtől származik. A 2§ 2. bekezdése alkalmazandó. (2) Zsidónak tekintendő a legalább két teljesen zsidó fajú nagyszülőtől származó zsidó keverék állampolgár, aki: A törvény meghozatalakor a zsidó vallási közösség tagja volt vagy utána lett annak tagja. A törvény meghozatalakor zsidóval volt házas vagy utána házasodott össze zsidóval. Aki az 1. bekezdés szerinti zsidóval kötött olyan házasságból származik, melyet az 1935 szeptember 15-i, a német vér és a német becsület védelme érdekében hozott törvény meghozatala után kötöttek. Aki egy az 1. bekezdés szerinti zsidóval való házasságon kívüli kapcsolatból származik és 1936 július 31-e után születik házasságon kívül.

Attól a felismeréstől áthatva, hogy a német vér tisztasága a német nép fennmaradásának előfeltétele, és eltelve azzal a szándékkal, hogy a német nép fönnmaradását a jövőre nézve biztosítsa, a birodalmi gyűlés a következő törvényt hozta meg egyhangúlag, melyet ezennel nyilvánosságra hozunk:

§1. (1) Zsidók és német vagy rokon vérű állampolgárok állampolgárok közti házasságkötés tilos. Ennek ellenére kötött házasságok semmisek, akkor is, ha ennek a törvénynek a megkerülésére külföldön kötötték őket. (2) Semmisségi vádat csak az ügyészség emelhet.

§2. Házasságon kívüli kapcsolat zsidók és német vagy rokon vérű állampolgárok között tilos.

§3. Zsidók nem alkalmazhatnak német vagy rokon vérű 45 év alatti női állampolgárokat háztartásukban.

§4. (1) Zsidók nem húzhatják fel a birodalmi és nemzeti zászlót és nem mutathatják a birodalmi színeket. (2). Zsidó színek mutatása ezzel szemben megengedett zsidóknak. Ennek a jognak a keresztülvitele az állam védelme alatt áll.

1935. szeptember 15-én kerültek nyilvánosságra azok a jogszabályok, melyek Németországban törvényerőre emelték az ott élő zsidók teljes jogfosztottságát. A zsidókat megfosztották a – faji alapon meghatározott – állampolgársági jogaitól, egyúttal pedig drasztikus lépéseket tettek totális kirekesztésük érdekében.

Adolf Hitler már a Mein Kampfban megírta, hogy mit is gondol a zsidókról, a könyvében harcot hirdetett a zsidóság ellen, győzelme után jelentős erőket, a rohamosztagosokat, és elvakult, elvhű emberek tömegét mozgósította zsidók elnyomására.

A birodalmi kormányzat 1933 során kíméletlen antiszemita kampányt indított, mely során egyszerre vádolta a zsidókat a nyugati bankvilág és a kommunista Szovjetunió irányításával, ráadásul az első világháborúban elszenvedett vereséget és az igazságtalan versailles-i békét is az ő számlájukra írta. Már a nürnbergi törvények előtt elterjedtek azok a figyelmeztető táblák, melyek az üzletek és vendéglátóhelyek előtt tudatták a belépővel, hogy ott csak „árja” – vagyis német – vendéget hajlandóak kiszolgálni, illetve, hogy zsidókat nem látnak szívesen. A 79 évvel ezelőtt meghozott törvények ezt a „gyakorlatot” folytatták, immár törvényi felhatalmazással. Ekkor még sokan úgy gondolták, hogy itt, a jogfosztásnál megáll ez a szörnyű gépezet.

1935 szeptemberében ismételten Nürnbergben rendezték meg az NSDAP VII. kongresszusát, ennek keretein belül került aztán sor a hírhedt jogszabályok kihirdetésére. A törvény értelmében tehát a zsidók nem minősültek többé német állampolgárnak, azonban azt, hogy ki tartozott ebbe a – jogfosztott – közösségbe, nem a vallási hovatartozás, hanem egy genealógiai – tehát faji – vizsgálat döntötte el. Ennek kritériumait az 1935. november 14-i kiegészítő rendelkezések tisztázták. A novemberben kiadott paragrafusokban a nácik különválasztották a „zsidó” és a „zsidó keverék” állampolgárok kategóriáját: utóbbiak megtarthatták állampolgárságukat, míg az előbbi csoportba soroltak – azok, akiknek legalább három nagyszülőjük zsidó volt, illetve akik ahhoz a felekezethez tartoztak; ezenkívül zsidó személlyel kötött házasság is jogfosztást eredményezett –, számos további szankcióval kellett szembenézzenek.

A „német vér tisztaságának védelméről” szóló törvény döntő mértékben az előbbi jogszabályra támaszkodott, és az előbbi definíció alapján meghatározott zsidóságot igyekezett leválasztani a német társadalomról. 1935. szeptember 15-e után Németországban a nem-zsidóknak tilos volt zsidó férjet vagy feleséget választani, egyúttal pedig házasságon kívüli viszonyban sem élhettek egymással; az ilyen felek szexuális viszonyát mint „fajgyalázást” szigorúan megtorolták. Ezzel együtt a zsidók nem tarthattak 45 év alatti német cselédeket, nem használhatták a német jelképeket, és – a novemberi kiegészítés értelmében – 1935. december 31-én elvesztették állami hivatalaikat is.

A szeptemberben meghozott törvények tehát csak a kezdetét jelentették annak a szörnyű korszaknak, mely során a zsidó kisebbséget megfosztották életlehetőségeitől, majd pedig kiirtásra ítélték; 1943-ig a náci vezetés 13 alkalommal toldott kiegészítéseket a nürnbergi szégyenteljes törvényekhez, melyek következtében a zsidóság szó szerint pária sorba került.

A kitaszítottságtól már csak egyetlen lépés vezetett a deportálási tervekig, hogy aztán a náci vezetők az 1942-es wannsee-i konferencián végül a „végső megoldás” – vagyis a fizikai megsemmisítés – borzalmai mellett tegyék le voksukat.

A nürnbergi törvények tehát nem csak azért voltak rettenetesek, mert súlyosan diszkriminálták az ország bizonyos polgárait, hanem azért is, mert a bennük rejlő szörnyű logika végül elvezetett a deportálás, majd a népirtás gondolatáig. Hitler arra sarkallta a szövetséges és alárendelt államokat, hogy hasonló törvényeket léptessenek életbe. A német befolyás növekedése – különösen a második világháború évei alatt – egyet jelentett a nürnbergi törvények térhódításával, melyek így döntő szerepet játszottak a holokauszt borzalmaiban, több millió ember elpusztításában is.

A szörnyű következmények ismeretében talán meglepőnek hat, de a nürnbergi törvények a kihirdetés után nem keltettek komoly visszhangot; bár voltak, akik tiltakoztak ellene, a nagyhatalmak vezető politikusainak döntő többsége annyira le volt nyűgözve a hitleri Németország gazdasági növekedésétől és megerősödésétől, hogy a jogfosztó jogszabályoknak nem nyilvánítottak különösebb jelentőséget. Sajnos, a történelem később nem igazolta ezeket az optimista véleményeket.

Ugyanakkor az is igaz, hogy 1942-ig nem volt nyoma annak, hogy a III. Birodalom bármilyen antiszemita intézkedést követelt volna Magyarországtól. Ezzel szemben viszont a magyarországi törvények és rendeletek szigorúbban definiálták a „zsidó” fogalmát mint Németországban és kevesebb kivételt engedélyeztek. A nürnbergi törvények a negyedzsidókra semmilyen korlátozást sem tartalmaztak, a magyar törvények viszont igen. A nürnbergi törvények az elfogadható kitérés időpontját 1935-ben szabták meg, a magyar törvények viszont 1919-ben.. A nürnbergi törvények Hitlernek széles körben adtak lehetőséget arra hogy bárkit „árjásítson” és ő élt is ezzel a lehetőséggel, ezzel szemben Horthy csak igen korlátozott esetekben a törvény alóli hatály aló mentesíthetett, de nem „árjásíthatott”.

Ezeken túlmenően a magyar királyi honvédség bevezette a „zsidó vonatkozású” személy fogalmát azokra, akik ugyan nem estek a törvény hatálya alá, de egy nagyszülőjük, vagy házastársuk egy nagyszülője zsidó volt és számukra további korlátozásokat állított fel, például kizárta őket a vezérkari testületből.

A világ 1935-ben még nem ismerte fel, hogy a jogfosztottság hova vezethet. Akkor még tudomásul vették, hogy a III. Birodalom ilyen törvényeket hozott. Mindenki elfogadta, tudomásul vette azokat a szörnyű kifejezéseket, mint félzsidó, negyedzsidó, stb.

Jóval később ébredtek ennek a politikának a lényegére. Mindez a tévedés több millió embert ártatlan halálát jelentette, akik egy ideig németek, magyarok, lengyelek, stb- voltak, ám életük végén csupán zsidók, akiket el kellett pusztítani.

Azonban vannak olyanok, akik nem tanultak a történelemből. Magyarországon még most is írnak ilyeneket:

„Ez nem azt jelenti hogy minden zsidónak hatalmas IQ-ja van, de a többségüknek igen, főleg a hatalmon lévőknek. Ezt figyelembe kell venni, azzal együtt, hogy olyan dolgokról is tudomásuk van, amiket szándékosan nem osztanak meg a nemzsidókkal, például kiskapuk a törvényekben, illetve más dolgok, amik segítségével kib…nak a nemzsidókkal. Másrészről a GENETIKAI mentális retardáció nagyon magas a zsidó fajnál. A zsidóknak rengeteg génhibája van.A zsidók népük létszámához képest aránytalan számban szenvednek elmebetegségektől, a ritka fizikai betegségeik végtelen hosszú sora mellett.”

A Memento70 összefogás azért is jött létre, hogy végre tanuljunk a történelemből.

Mert tisztán emlékezünk.

„…egy ember, aki talán magyarabb volt a magyaroknál elismerésként megaláztatást és halált kapott felekezeti és vallási hovatartozása miatt."

Vannak párhuzamok

Kardos G. György a Jutalomjáték című művében írta meg a vidéki magyar színjátszás történetét egy keserédes regényben. Szinte semmiben nem különbözött a kulturális, közösségi élet az egykor volt Nagy-magyarország városaiban. Ahogy kardos G. is megírta: „Ezekben az években Bródy Géza leginkább a legitimisták társaságában forgott, de szoros kapcsolatot tartott fenn irredenta, revizionista körökkel is, s a kávéház ajtajára, a bádoglap mellé, mely a kéregetőket figyelmeztette: „Adományom a Charitasnál”, kiszögezte a „Nem. Nem. Soha” feliratú nemzetiszínű táblácskát is. A tekintélye olyannyira megnőtt, hogy őt bízták meg egy közös kirándulás szervezésével Bécsbe, aholis Langfelder Jenő patikussal együtt helyezték el a legitimisták koszorúját a kapucinusok sírboltjában nyugvó Erzsébet királyné szarkofágján. A koszorú szalagjára ezt íratták: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok.” A koszorúzás után este a Rathaus Kellerben schwechati sörök mellett még dacosan beledanolták a tányérhúst fogyasztó belvárosi polgárok fülébe, hogy: Bécs várában sír a német… A Szent László nevű MFRT gőzössel hajóztak vissza Bécsből, és amikor a hajó éjféltájt Pozsony alatt úszott a Dunán, felsorakoztak mind a fedélzeten, szemüket a megszállt magyar partokra meresztették, és kórusban kiáltozták a pislákoló pozsonyi fények felé: – Janó hu! Janó hu!…

Ezek szép napok voltak Bródy százados életében, e felejthetetlen napokra még Auschwitzban is sokat gondolt, mielőtt megérintette a tábor magasfeszültségű drótkerítését.”

1940 novemberében dr. Csóka László, Debrecen város főjegyzője és tiszteletbeli helyettes polgármestere lett Szatmárnémeti polgármestere. Dr. Pető Jenő Szombathelyen volt tanácselnök, 1940 novemberétől a Szatmárnémeti törvényszék elnöke.

A színtársulat jövőjének alakulását, illetve a színigazgató személyének kinevezését illetően már az első percektől jelen volt a politikai bizonytalanság. Igaz, hogy Mihályi Károly, az előző évadból itt maradt színigazgató mindent megtett, hogy a legjobb erőket vonultassa fel az általa tervezett János vitéz c. operett ünnepi évadnyitó előadására, a színügyi bizottság és a városi tanács részéről azonban visszatartó, elbizonytalanító üzenetek érkeztek, még akkor is, ha a szokásos szeptemberi évadkezdés veszélyben forgott. Egyelőre, Kolozsvárról, majd a Színház és Filmművészeti Kamarától és a minisztériumtól várnak utasításokat a színház vezetése ügyében.

Ennek a huzavonának az 1939. évi IV. törvénycikk betartásának hogyanja volt az oka. A törvény 11. paragrafusa kimondta: „Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol…” Szabadkay József a két világháború közötti nehéz idők egyik kiváló színházi szakembere és rátermett szervezője és sok zsidó származású művésztársa áldozata a törvénynek. A helyi és a magyar színházkultúra pedig nyögheti az újabb veszteségekből származó nyomorát.

Szabadkay József Szabadkán született 1880. február 14-én. Apja Spitzer Adolf szabadkai kereskedő. Anyja Háhn Regina szabadkai hajadon. Rákosi Szidi Színiiskoláját végezte. Nagy érdemei voltak a romániai - különös tekintettel a szatmárnémeti - magyar színjátszás életbetartásában a két világháború között.

Szabadkay József 1904-ben már Szatmármémetiben játszik Krémer Sándor társulatában.

Kisebb kitérő után Szabadkay József 1919-1920. évadban, mint színházigazgató és rendező tér vissza szeretett Szatmárnémetijébe. Krémer Sándor halála után, amikor feleségül vette az özvegyet, az igazgatósághoz szükséges színházi felszereléseket is megkapta. Így lett Szabadkay József színigazgató.

Szabadkay 1920. június 22-én megjelent a szatmárnémeti városi tanács hivatalos ülésén és javaslatokat tett a színház belső terének átalakítására. A terv szerint kihordják az összes székeket, és az alig nagyobb, mint kétszáz férőhelyes földszinten új korszerű széksorokat helyeznek el, ami lényegesen megnövelte a tér befogadó képességét. A zenekari árkot szinte teljesen betolják a színpad alá. Ezzel 85-90 új ülőhellyel növeli a földszínt befogadó képességét. Az átalakítással járó 100.000 korona költséget Szabadkay József igazgató vállalta magára, azzal a feltétellel, hogy három évre biztosítják számára díjtalanul a színház bérlését.

Molnár Ferenc: A hattyú című darabjának a bemutatójáról Szatmári Hírlap 1922. április 4.: "Az előadás összevágó, sikeres és derekas munka eredménye mi Szabadkay ügyes rendezésének érdeme... Jácint atya szerepét ragyogóan teljesítette a fiatal Szabados Árpád, akinek fejlődését, komolyságát, elmélyültségét szeretettel állapítjuk meg. Kéz ízben ragadta nyíltszíni tapsra a közönséget.. Kecskés Ila hatásos és meglepő jelenség volt a Hercegleány szerepében. A második felvonás nagyjelenete után sokáig tapsolták.. Elismeréssel adózunk Váradynak. Kellemes orgánuma van, a dacos és megbántott nevelő szerepében fájdalmasan emberit mutatott be.. A Trónörökös szerepében Deésy Jenő játszott. Ez az ember operettben bámulatosan táncol, emitt pedig a komoly művészet szolgálatában áll és mindkettőt egyforma szeretettel, odaadással és tehetséggel műveli, minden elismerésünkre érdemes.. Torday Etelnek nagyon jó estélye volt, igen helyes érzékkel hajlította a Hercegnő alakját, percekig tartotta derültségben a közönséget. Jó partner volt a kellemes humorú Szabóné és Rajnay. Kellemes jelenség volt a Krémer - Péchy páros. A közönség kitűnően szórakozott."

"Shakespeare: Otelló, dráma: "Nagyon szép teltház gyönyörködött az előadásban és Fekete Mihály második vendégjátékában. Fekete Mihály egészen új felfogásban hozta Otellót. Az ő Otellója nem régi vágású Shakespeare- i alak. Ez az Otelló a huszadik századi neuraszténiás és idegéletet élő ember. Az alakítás felfogása addig, amíg nem érintkezik a történelmi háttérrel jogos, és pláne jogos akkor, ha a közönségnek tetszik."

A Szabadkay vezette szatmárnémeti társulat egyike Erdély legjobbjainak. Az igazgató nem csak az épületre, de az előadások kivitelezésére is sokat áldozott.

1925-26-ban, mint rendezőt dolgozik Szatmárnémetiben a közben Szendrey Mihály vezetése alá került társulatban. Főleg operetteket rendezett, mint: Fall Leó: Pompadur, Strauss: Bőregér, Andrau: Baba, Vincze Zsigmond: Anna bál stb.

Majd tízévnyi kihagyás után, az 1932 - 1933. színi évadban ismét engedélyt kapott a fáradhatatlan Szabadkay József, a szatmári színi kerület megszervezésére, irányítására, így lett ismét szatmárnémeti színház igazgatója és főrendezője. Az ő vezetése alatt Erdély talán legjobb színészeit gyűjtötte ebbe a társulatba. Mihályi Károly erről így ír: "(.) Szabadkay József és rendkívül népszerű felesége (néhai Krémer Sándor igazgató özvegye - szerk.) hűségesen őrizték a vidéki színházak becsületes hagyományait. Szabadkaynál pontos volt a gázsi. Soha színésznek nagyobb ok nélkül nem kellett elmennie a társulattól. És a Szabadkay társulatnál megmaradt a jutalomjáték."

"Étlapos színészeknek is hívták a Szabadkay társulatának tagjait. Sok színészt és színésznő azzal szerződtetet le, hogy kiterítette előtte egy-két szatmári étterem étlapját. Harminc lejért ebédet, vacsorát kaphatsz a legjobb étteremben, lakás is olcsó, sehol olyan jó nem tudsz kijönni a fizetésből, nem tudsz úgy ruházkodni, mint Szatmáron. Kapsz ruhára való szövetet hitelbe a Schawrtz és Lebovitsnál, majd levonjuk a fizetésből, részletre."

Mindent vissza!

Az I. (1938. 11. 02.) illetve majd a II. bécsi döntés (1940. 08. 30.) értelmében Erdély és felvidék egy részét visszacsatolták a közel húsz évvel korábbi állapotoknak megfelelően az anyaországhoz, Magyarországhoz. Romániától 43 492 négyzetkilométernyi területen közel másfélmillió magyar ember került a magyar törvénykezések rendelkezési jogköre alá.

Lehetett ennek örülni, de aztán minden megváltozott: megjelentek a zsidótörvények, aminek eredményeképpen nem csak igazgató, vezető beosztású személy, de egyszerű színész sem lehetett zsidó, vagy részben izraelita hitvallású felmenőkkel rendelkező illető sem.

A megélhetés elvesztése csupán a kezdet volt.

1944-ben az április 25-én Szatmárnémetiben megtartott értekezleten Endre László belügyi államtitkár kiadta a rendeleteket az észak-erdélyi zsidók deportálására.Május 3-án megkezdik a gettózást Szatmárnémetiben, Nagybányán és Mátészalkán. Három nap leforgása alatt ez a művelet befejeződött. A gettóban 18900 zsidót zsúfoltak össze, a szatmárnémetieken kívül 2200 nagykárolyit, illetve a Szatmár megyei községek zsidóságát.

Szatmárnémetiből 6 szerelvény indult Auschwitzba(átlagosan 3300 személlyel). A szerelvények május 19,22,26,29,30-án és június 1-én indultak, összesen 18863 deportáltal. A hat vonat visszatérés nélküli útja Birkenau és Auschwitz haláltáboraiba vezetett.

Szabadkay Józsefről így ír mostohaunokája Krémer Csaba:

"Szabadkay Józsefet a német megszállás után a vidéki zsidóság deportálásakor hívták be munkaszolgálatra. Ő felvette hófehér frakkját, feltűzte kitüntetéseit, így ment a gettóba, majd a vagonba. Túlélők mesélték, hogy a vagon sarkába leült, nem evett, nem ivott semmit. Napok múlva holtan hozták ki onnét. Édesapám ekkor döbben rá arra, hogy mekkora felelősség terhel bennünket, hiszen egy ember, aki talán magyarabb volt a magyaroknál elismerésként megaláztatást és halált kapott felekezeti és vallási hovatartozása miatt."

www.memento70.hu

Ady Endre jó barátja volt, s Ady halála után regényes kötetekben megírta a nagy költő és Léda szerelmét.

De mindezek mellett Révész Béla író is volt, szerkesztő is volt, aki számos későbbi író, költő pályáját indította el.

Révész Béla azonban valójában a magyar szocialista elbeszélő próza előharcosa volt, a munkásábrázolás kísérletezője, egy időben a proletárnyomor naturalista ábrázolója, majd a proletárindulatok expresszionista kifejezője. Komoly, gyakran komor hangú örök kísérletező, ösztönző, útmutató. Hatása még Kassák Lajoson és Szabó Dezsőn is kimutatható. Ady pedig nemcsak jó barátja volt, hanem nagyra is becsülte íróművészetét.

Esztergomban született a kiegyezés évében egy jellegzetes zsidó kispolgári családban. Ő már úgy nevelkedett fel, mint egy teljes jogú polgár. Azonban későbbi sorsát jelentősen befolyásolta, hogy eleinte nem származása, hanem szociális helyzete miatt különböztetik meg. Mindig a szegénység közelében élt, ez vezette a nála is szegényebbek felé. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ebből a helyzetből csak akkor tud eredményesen kitörni, ha szívósan tanul. Esztergom neki is kicsinek bizonyult, így került Budapestre, azonban nem állt meg a fővárosnál, tanulmányai után éveket töltött Berlinben és Párizsban. A XX. század legelején, közel harminc évesen tért vissza.

Színházi kísérlete, az Új Színpad nevű vállalkozása komoly hatással van az akkori modern színházi törekvésekre. Nézeteinek, politikai megfontolásának köszönhetően 1906-tól kezdve azután a Népszava munkatársa, majd évtizedeken át irodalmi rovatvezetője lesz. A kor nagy irodalmi szerkesztői közé lehetett őt sorolni, Osvát Ernő és Mikes Lajos mellett. Révész Béla egyszerre nézte a tehetséget és a meggyőződést is. Szerkesztőként és a költő barátjaként ő teremtette meg a történelmi jelentőségű kapcsolatot Ady Endre és a Népszava között.

Révész Béla volt az is, aki másodmagával létrehozza a Renaissance című folyóiratot, amely a legmodernebb irodalmi törekvéseknek ad teret; itt jelentek meg először Kassák Lajos szabad versei is.

Amikor 1910-ben Szegény ember dolga... címmel megjelent az első novelláskötete, úgy vették tudomásul, mint a naturalista irodalom jelentékeny eredményét. A proletariátus világa végre igazán művészi ábrázolót talált. 1914-ben megjelent első regénye is, a Vonagló falvak. Ebben a kivándorlás miatt férfiak nélkül maradt falu asszonyainak szereleméhségéről van szó. Egyszerre komoran társadalomkritikai és komoran erotikus regény. Révész Béla novelláiban is erőteljesen van jelen a testi szerelem. Ugyanúgy indulataiban mutatja be a proletárt, mint ebben az időben az induló Móricz Zsigmond a parasztságot. Révész Béla olyan dolgokról írt, ami foglalkoztatta a magyar társadalmat, ami a mindennapokat át és átszőtte, ám erről akkoriban (sem) lehetett beszélni.

Mint a Népszava irodalmi szerkesztője, 1907-ben megindította a lap Olvasótár című irodalmi mellékletét, hogy a munkásolvasókat minél szélesebb körben szoktassa az igazi irodalom olvasására.

Egyes vélemények szerint a Monarchia, illetve a történelmi Magyarország összeomlása az itt élő zsidóságnak közel olyan tragédiát jelentett, mint az I. században az ókor zsidóságának Jeruzsálem pusztulása. Amennyiben az életlehetőségek általános romlására, az őket körülvevő, egyre ellenségesebb légkörre gondolunk, érthetőbbé válik a párhuzam. Most akár ne is említsük azokat az eseményeket, törvényhozási intézkedéseket, amelyeket a Holokauszt korai „nyitányaként” szoktak emlegetni. A társadalmi következmények egyike volt az 1914-ig gyarapodó zsidó származású közép- és kispolgárság tömeges elszegényedése. Az apákat követő fiatal nemzedék többsége számára nem adódott más lehetőség, mint munkássá válni. Az első generációs proletárok, miközben megélték társadalmi státuszuk romlását, még emlékeztek gyerekkoruk jobb pillanataira. Tudták, hogy mit vesztettek félbe maradt tanulmányaikkal, s naponta kellett elszenvedniük az intézményes antiszemitizmusból adódó kirekesztéseket. Mindez a legérzékenyebbekben, a legértelmesebbekben a lázadás energiáit kezdte felhalmozni.

Így nem maradhatott más, mint a baloldali mozgalmakban való részvétel.

Révész Béla 1919-ben az Új Idők szerkesztője, majd a Tanácsköztársaság alatt tagja az Írói Direktóriumnak, amely az irodalom ügyeit intézte.

Szocialista meggyőződése mellett már akkor hirdette Ady költői nagyságát, amikor az iskolákból még kicsapták, aki Adyt olvasott. Egy még meg nem jelent önéletrajzban is szerepel: „Édesanyám bátyját 1928-ban eltanácsolták az Árpád Gimnáziumból, mert az önképzőkörben lelkesen méltatta Ady költészetét. A döntés után, noha próbálkozhatott volna másutt, abbahagyta iskolai tanulmányait, textilvésnöknek tanult, és állást kapott abban a gyárban, ahol édesapja is dolgozott.”

Egy betegség miatt korán elveszítette hallását, így csak az írás ad vigaszt a számára. De ez az írás a fokozódó szomorúság kifejezése. A kor Magyarországán egyre többen nélkülöznek, így Révész Béla is ezt akarja megörökíteni. A munkásmozgalom szépirodalmának jelentékeny darabja ez időben (1923) írt, de méltatlanul elfelejtett regénye, az Egyedül mindenkivel. Ezt követte Proletárok című novelláskötete, majd önéletrajzi elemekkel teljes végső regénye, az Esztergomi lélek (1934).

Ezek között írja híres könyveit Adyról és Lédáról, s közli Ady és Léda levelezését. Ezekből állt össze idővel A teljes Ady-Léda regény. Ez a műve megjelenése idején bestseller volt. Révész Béla a jó barát szemével látta a költő szerelmének virágzását és hervadását. De mindenképpen sajátságos, hogy egy jelentékeny író talán legkevésbé jelentékeny művével arat igazi irodalmi sikert.

A Nyugatban is megjelentek részletek a könyvből már 1932-ben. Ady Endrében mintha saját magát is megírta volna Révész Béla. Sorsa hasonló lett, a kitörni vágyás, a tenni akarással párosult.

„A diák megemberesedve magaslik ki a társai közül, húzódnék, de vezérkednie kell a borosasztalok mellett.

Az önképzőkörben hallgatja a verset és gúnnyal támad, bírál.

A gúnnyal támad... amit valahonnan a messziségből a garabonciás ősök valamelyikétől hozott magával és passzív lényének ez az agresszívitása már mozdítja a tagadást, mely meg fogja fordítani a magyar líra arculatát.

Firtatja, csúfolja, bírálja a nagy diák az önképzőkörben a verset, mert már érzi a verset, írja is azokat, ágáló igyekezettel, a gyér vinkó tartalmatlan, de elragadó mámorával.

Tétovázik a gyerek-diák a rigmusokkal és a zilahi poéták fölött, Ady Endre Reviczky Gyulát olvassa.

Az érettségi aztán fölszakítja a határokat, szabad iramlás az ifjúé, akit tanulni küldenek Budapestre, Temesvárra, Debrecenbe, ám megzaklatott, másképpen studirozó, több életet sejtő valaki a jurátus, akinek első kéziratai megjelennek a debreceni lapokban és a betűk tivornyája mellől senki többé elverni nem fogja.

Ady Endre beszegődik ujságírónak a debreceni ujsághoz, édesanyjának, apjának nagy bánatára, sőt tiltakozására.

Két vallomással Ady Endre megokolja az elhatározását és ezek az ujságközlemények akármennyire ifjonti hevületűek, pompás nagyzolásukból kimenteni lehet a dokumentumokat, amelyek rávallanak Ady lelkületére, süldő korától, változatlanul haláláig.

Lajos öccséhez nyílt levelet ír, kérve őt, hogy nyugtassa meg szüleit és ebben az írásában írja le először önmagáról Ady Endre a hitet, hogy az ő sorsa elrendeltetett:

- A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket... Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet...

A huszonnégyéves Ady Endre találja meg a nehéz summázást eljövendő éveiről és ebben a tanulmányunkban rá fogunk mutatni arra, hogy a komor tudatosság végigkíséri Ady Endre alakuló életét a megszárnyalásig, amikor már vers lesz a fekete jelzőből.”

Egy idő után az üldöztetés már a mindennapjaiban is érezhető volt. Az idősödő hallását vesztett zsidó ember, aki ráadásul rendíthetetlen szocialista volt semmilyen munkára nem számíthatott, írásai már alig-alig jelennek meg.

Baloldali nézetei miatt is úgy érezte, nem maradhat semmiféle valódi, sem pedig „csak” szellemiségében létező gettóban. Ha magára gondolt, sokkal inkább gondolta magát a szegénység ellen, az elnyomás ellen küzdő alkotónak, mint zsidónak.

Azonban a történelem azt mutatta meg, hogy bármit is gondolt magáról, bármit is tett ennek érdekében, neki sem lehet más a sorsa, mint a többieknek, hiszen zsidó volt. 1944-ben pedig a fasiszták elhurcolták otthonából. Még csak azt sem lehet tudni, melyik német haláltáborban és mikor is fejezte be életét.

www.memento70.hu

„Milyen jó lenne, ha az élet is olyan volna, mint a fekete palatábla az iskolában: ami velünk történik, azt mind krétával írná fel valami titkos kéz, és amikor visszatekintünk a múltra, egyszerűen letörölhetnénk azt, ami nem sikerült.”

Jellegzetes XIX-XX. századi zsidó sors volt az övé. Lakner Jakab foltozósuszter és Krausz Róza fiaként született Zólyomban. Nagy családba született, hiszen összesen 14-en voltak testvérek, akikből 10-en maradtak életben. Neki is csak a főváros jelentette a jövőt, azt gondolta, neki ott a helye. Egy ideig így is volt.

A fiatal Lakner Artúr az első világháborúban a fronton szolgált, mert magyar volt. Védte a hazáját, azt a szellemiséget, ami az akkori Magyarországot jellemezte, hiszen ez volt a hazája, ez az ország tette őt teljes jogú magyar állampolgárnak.

A háború után Lakner Artúrt is elsodorta a művészet, a kultúra. Először a filmkészítéssel próbálkozott, 1919-ben a Corvin filmgyár dramaturgja volt. A némafilmek korában ő készítette el Charlie Chaplin, Harold Lloyd, Buster Keaton filmjeinek magyar nyelvű feliratait, amivel nagy sikereket ért el.

1926-ban átvette a Royal Apollo filmszínház vezetését és 1937-ig mind a Royal Apollo, mind a hozzá tartozó 7 premiermozi igazgatója volt. Írt színdarabokat is, azonban ő volt az, aki elsőként ismerte fel Magyarországon, hogy a gyerekek is igényes kultúrafogyasztók.

Zenés gyermekszíndarabjai főleg a Vígszínházban kerültek bemutatásra, ahol 1930-1938 között tartott állandó gyermekelőadásokat. Édes Mostoha című gyermek operettjéből 1935-ben filmet írt. 1935. november 3-án a Magyar Mozgóképszínházi és Filmipari Tisztviselők Országos Szövetségének társelnöke lett.

Létrehozta gyermekszínházát, amivel sikerült bevonulnia a magyar kultúra történelmébe.

A Gyermekszínház története az 1920-as évekre nyúlik vissza. Lakner Artúr ekkor ébredt rá arra, hogy a gyerekek személyiségfejlődésére milyen rossz hatással vannak azok a filmek és gyermekelőadások, amelyeket nekik szánnak a felnőttek. Ne a harc, a durvaság, a kegyetlenség és az erőszak legyen a modell számukra, hanem olyan helyzeteket kell megmutatni nekik, amelyekben ők maguk élnek, amelyekkel nap, mint nap találkozhatnak. A gyermekeknek nem ijesztő rémtörténetekre, hanem saját életükből vett epizódok, események bemutatására van szükségük, a szeretet, a barátság és önzetlenség fogalmainak megismerése jegyében.

Miután mozi vezetőként is dolgozott, kiállt hát a filmek szünetében a közönség elé, s játszott a gyerekekkel. Egyszer kihívta a színpadra 3 éves kisebbik lányát, kérdezett tőle valamit, ő hangosan válaszolt, sikere volt. Másnap már kitalálták, miről fognak beszélgetni. Azután már ezeknek a kis konferanszoknak elmaradhatatlan társa lett a Kisinas - Lakner Noémi. Szerepét később Ruttkai Éva vette át. Később ezekből a függöny előtti beszélgetésekből megírt párbeszédek, majd jelenetek, végül színdarabok lettek, összesen tizenkilenc. Köztük olyan nemzetközi sikerek, mint az Édes mostoha.

A Gyermekszínház otthona volt többek közt a Vígszínház, a Vidám Színpad, a Fővárosi Operettszínház, és a Goldmark terem.

1935 novemberében a Magyar Film Iroda műtermében elkezdték az első magyar szinkron elkészítését és az alkotók ki mást kértek fel dramaturgnak, mint Lakner Artúrt, aki már a némafilmek felirataival lett híres a szakmában. Az ő feladata volt, hogy a Négy és fél muskétás című film német szövegét magyarra igazítsa át.

A Hófehérke című Walt Disney-filmben a hét törpe neveit Tudor, Vidor, Morgó, Szende, Szundi, Hapci és Kuka ő találta ki. Ma talán senki sem tudja, hogy a neves színházcsináló, pedagógus volt az, aki elnevezte a törpéket.

A Fészek Klub termeiben is állandóan megtalálhatták, olyannyira, hogy örökös tagja lett a magyar művészek otthonának.

Azonban sikerei, pedagógusi munkája ellenére Lakner Artúr sem lett megbecsült magyar állampolgár, előbb zsidó származású, majd zsidó fajú, végül zsidó lett belőle. Hazája törvényhozása tette ezt vele, hazája tagadta meg őt. Hiába addig végzett munkája, hiába pedagógusi eredményei, hiába sikeres színházvezetői tevékenysége. Talán egykori Gyermekszínháza nézőinek a szülei is egyetértettek a megszorító, végül őt halálra ítélő törvényekkel.

1944-ben a származása miatt behívót kapott a Rökk Szilárd utcai gyűjtőtáborba. Kísérletet tett arra több alkalommal, hogy megússza, hiszen tisztában volt vele, mi lesz a sorsa. Megkeresett mindenkit, akit csak tudott, de jó barátai nem tudtak, nem akartak segíteni rajta.

Az utolsó hír Kecskemétről érkezett róla, amikor a marhavagonba való beszállásra vártak a pályaudvaron és ott is a sínek mellett az időt kihasználva, az elhurcolásra váró gyerekeknek játszott, mint akár Roberto Benigni Az élet szép című filmjében. Ezután Németországba hurcolták és ott nyoma veszett.

Számos később nagy pályát befutó színész köszönhette neki a felfedezést, a gondoskodást. A teljesség igénye nélkül „Lakner-gyerekek” voltak: Ruttkai Éva, Kishegyi Árpád, Lakatos Gabriella, Pataki Ferenc, Rónai András, Ferrari Violetta, Szombathelyi Blanka, Váradi Kató és Zsolnai Hédi.

A felszabadulás pillanatában nagyobbik lánya, Lakner Lívia szervezte újjá a Gyermekszínházat.

A Memento70 összefogás nem felejti el Lakner Artúrt, a Lakner féle Gyermekszínházat, a magyar kultúrát.

Mert tisztán emlékezünk.

Kisebbség a kisebbségben

1940. szeptember 5-én, a II. bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismételten Magyarország része lett.

Észak-Erdély magyar lakossága, valamint a magát túlnyomórészt magyar anyanyelvűnek és kultúrájúnak valló zsidóság is valóságos örömmámorban értesült Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter döntőbíráskodásáról, amelyet Magyarország és Románia egyaránt elfogadott. A „második bécsi döntés” nyomán, 1940. augusztus 30-án a „trianoni értelemben vett” Erdély északi és keleti, 43 591 km2 területű része (kevesebb, mint a fele) visszatért Magyarországhoz.

Az ott élő magyar értelmiség sajátos helyzetben élt addig, hiszen kisebbségiként éltek Romániában, mely kisebbségi létet egyfajta küldetésnek is tekintették.

Makkai Sándor szerint: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Erdély legkiválóbb fiai mindig érezték, hogy olyan magaslatokra kell emelkedniök és emelniök népüket, honnan ők is megláthassák a nyugati kultúra palotáinak és bástyáinak ormait, de őket is megláthassák onnan azok, akik az emberi szellem haladásának határvonalát figyelik”; s „az lenne a kívánatos, ha erdélyi magyar szellemről csak azért lehetne és kellene külön beszélni az egyetemes magyar szellemiségen belül, hogy ezzel a névvel az egészséges, életrevaló és modern magyar szellem mintaképét jelölhessék meg”

A magyar bevonulás után 2 nappal ünneplhette az egyik legjobb erdélyi író, Karácsony Benő is az 52. születésnapját. Egy később keletkezett gondolata már azt is megmutatja, hogy nem biztos, hogy annak idején érdemes volt annyira is örülni annak, hogy újból Magyarországon élhettek és alkothattak.

„A sorsnak (...) nyilván káröröme telik benne, hogy megajándékozhat bennünket ilyen Vitézjancsikkal és Vakondlikakkal. Próbára akarja tenni a türelmünket. Ha az ember körülnéz egy kicsit, bőven talál ilyen jellemtörpéket. Amikor az állam rájuk varr valami címet, a zsiráf sem hordhatná magasabban a fejét, mint ők. De nézd meg, hogy összeomlik a sok vitézjancsi, ha az állam visszaveszi tőlük kölcsönadott tekintélyét. Léket kapnak, és kimegy belőlük a levegő, mint a marhahólyagból. Olyan szánalmasak, hogy az ember elfelejt beléjük rúgni.”

1888-ban Gyulafehérváron született Klärmann Bernátként, jeles magyar íróként és ügyvédként is dolgozott, mint Karácsony Benő, ám végül zsidóként, Klärmann Bernátként halt meg egy koncentrációs táborban.

Karácsony Benőről a Nyugat is írt, 1937. 11. számában, egyik legjobb regényéről, a Pjotruskáról, Kardos lászló:

Karácsony Benő regénye - Révai

A félreértett vidéki talentum, a kisvárosban kallódó tehetséges újságíró egyike a leggyakrabban megrajzolt regényfiguráknak a század magyar regényirodalmában. Nemcsak azért van ez így, mert egész csapat regényírónk vidéki riportersorból cseperedett föl és legzamatosabb élményei éppen a hajdani redakció pecsétes íróasztalához kapcsolódtak, hanem - s talán még inkább - azért is, mert egy-egy nyugtalan fiatal újságíró és a tunyább vidéki társadalom ellentétében jelképesen ott zajlik a haladás és a maradiság, a forradalom és a reakció, az ifjúság és az öregség, a «nyugat» és «kelet», egyéniség és kollektivitás - s még egy néhány ilyen fogalompár örökizgalmas csitíthatatlan harca.

Karácsony Benő Pjotruskája az ismerős - és írói szempontból éppen ezért igen kényes - témát elfogulatlan bátorsággal, magabízó kedvvel formálja újra. Jókedvűen lábolja meg a közhelyek tócsáit, nem feszeng gátlásosan nagyon is provinciális panoptikumának nagyon is markánsan kikészített figurái között. Ez az író hisz magában és ez a hit impozánsan biztossá teszi a járását. Tehetségébe vetett hite nem is alaptalan. Nyelvében ösztönös erő van, amely kincset és salakot lüktetve sodor előre, - alakjai, ha egy-egy jellemvonásuk elefántkórosan túl is fejlődött, mégis csak élnek, - bőven bugyborékoló ötletei közt sok az egészséges, pattanó.

A regény első taktusai egyébként félrevezetnek. Karikatúrás, bohózatos képekben indul meg a kisvárosi élet ügyes hangosfilmje, s az olvasó helybenhagyólag emlékszik vissza a borítéklap reklámcikkére, amely az írót mint az egyetlen erdélyi humoristát konferálja be. A történet azonban hamarosan elkomorodik, a szereplők mosolya megritkul, vagy eszelősen odafagy a furcsa szájakra. A Pjotruska végül is nyomasztó olvasmány. De hogy «nyomasztani» tud, az már maga is bizonyíték affelől, hogy nem tehetségtelen írás. Ami visszhangot ver bennünk, ami hangulatot kavar idegeinken, az mind az egyénnek szól, az egyes és kivételes embernek. Ez a regény keresztül-kasul individualista. Így hát «elmaradt korától» vagy - ki tudja - «megelőzte korát.» Annyi biztos, hogy ezt az írót semmi divatos kollektivista frázis meg nem indítja. Az élet legtöményebb változatát, formáját az egyénben érzékelte-élte meg és ezt az élményét nem hajlandó megtagadni.

Hogy a regényírás technikájában még fejlődnie kell, az kétségtelen. Nem szabad oly szenvedéllyel megvésni egy-egy alakját, mert az ilyen túlábrázolt figura rendszerint eltorzul. (Mint például az elcsapott fogalmazó.) Ötletességét sem szabad olyan sűrűn dokumentálnia: ritkábban süljön ki az elektromos töltés, de átütőbb szikrákban. A gáttalanul áradó, hordalékos nyelvet pedig egy stilisztikai szkepszis jótékony szűrőjén kell áteresztenie.

Amikor ez a kritika megjelent, akkor Karácsony Benő már ismert és elismert szerzője volt az erdélyi magyar kultúrának, a magyar kultúrának. Színdarabjai a kolozsvári színházban, tárcái, novellái az Erdélyi Helikonban és a budapesti Napkeletben voltak hallhatók, láthatók. Karácsonynak ügyvédi praxisa biztosította, hogy az írásra ne kenyérkeresetként kelljen tekintenie. Az írótársak szerették humanizmusáért, humorárért, rábízták számos közös ügyük intézését.

Németh László így írt róla: "Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált, mindig váratlan fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egykettőre könnyekig szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó egzaltáltsága, amely akarva, nem akarva elragadja az embert."

Természetesen a történelem megint megtörte ezt a kellemes, polgári karriert, ezt a komoly tudást, amit Karácsony Benő felhalmozott. A kisebbségi létből, amit Romániában kellett átélnie, ismételten kisebbségivé vált, hiszen ő már csak egy zsidó ember, egy zsidó író volt régi-új hazájában. Mint annyi más sorstársa, neki sem maradt semmi, hiszen először mint ügyvéd nem dolgozhatott tovább, végül már íróként sem jelenhetett meg.

Weinberger Mózes, kolozsvári főrabbi tanácsolta neki, hogy szakítson a magyar irodalommal, és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok úgysem tartják magyarnak. Azt felelte, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő embertelenségből és ostobaságból fakad. Azért mert a magyar nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. De nem tagadta meg zsidóságát sem, s barátai tanácsára sem volt hajlandó kikeresztelkedni.

Karácsony Benő, amikor megkapta a parancsot, hogy hagyja el lakásukat, és költözzön be a gettóba, akkor nem kért felmentést vagy segítséget, mintha saját sorsa iránt teljesen közömbös lett volna. A Kasztner Rezső által Svájcba kimenekített csoportba nem fogadták be, mert nem volt hajlandó a magyar író mivoltát megtagadva magát zsidó írónak vallani.

Amikor Auschwitzba került, azt mondta, hogy a Napos oldal után (ez a regény hozta meg számára a sikert és az elismerést) megírja az Árnyékos oldalt.

Már csupán ennyire futotta tőle, nem sokkal később elpusztult.

Karácsony Benő utóéletéhez hozzátartozik egy hír:

2008. júniusában a következő hír jelent meg: Több mint tíz radikális szervezet egységbe tömörülve zászlót bontott Nemzeti Erők Szövetsége néven Budapesten, a XV. kerületi Karácsony Benő parkban szombat délután.

A főként kormányellenes tüntetéseikről ismert szervezetek megfogalmazott célja, hogy közös erővel lépjenek fel "a kormányzat népelnyomó törekvése ellen". Az egybegyűltek a rendezvényen "hitük tanúságaként" esküt tettek a Szent Korona másolata előtt.

Vajon a tüntetők tudták, hogy kiről is van elnevezve az a közpark, ahol tüntettek?

www.memento70.hu

A neves filozófus Adorno mondatát oly sok mindenre lehetne alkalmazni. Rettenetesen sok igazság van benne, de azzal együtt, hogy igenis kell verset írni, könyvet írni, beszélni és gondolkodni is kell, mert szükséges és fontos, hogy a lehetetlent kibeszéljék magukból az emberek.

Erre teremt alkalmat a zsidó újév is. Az Újév héber neve: Rós Hásáná (vagyis az év feje). Az őszi ünnepek vele kezdődnek. Az előtte való héten hajnali ájtatosságok vannak, bűnbánó imákkal (szelichot). Ünnepestén a kalácsot mézbe mártják, hogy az elkövetkező évre jó ómen legyen. Néhol mézbe mártott almaszeletet is esznek. Nechemja könyvében található rá utalás (8:10): ,. . . . igyatok édes italokat . . ., mert szent nap ez Urunknak." A hagyomány szerint itt az Újévről van szó.

A felszabadulás utáni első újévi megemlékezések, istentiszteletek még a teljes szomorúság és a számvetés szellemében zajlottak. Több kérdés is felmerült.

A felszabadulás, a szó legszorosabb értelmében jelentett a maradék zsidó számára felszabadulást. Felmerülhet a kérdés, mivé lettek a magyarországi, fővárosi zsidók? Volt-e valaha valamilyen „zsidó egység” az országban, amire nagyon sokan szeretettel hivatkoznak. Gerő András Zsidó szempont című tanulmánykötetében erre is megpróbált válaszokat adni. „Ha a polgárosodás, az asszimiláció, a szekularizáció, a professzionalizáció szétverte a tradicionális zsidó szempontot – az identitást -, akkor ez azt is jelentette, hogy megszűnt a közös zsidó történet, ami életben tartotta a judaizmusban önmagát kifejező közösséget. Igen ám, de mi van akkor, ha az ilyen módon széttagolt zsidóságra rákényszerítenek egy közös történetet? Mi van akkor, ha közös lesz a zsidó sors – függetlenül attól, hogy nincs már mögötte közös és átfogó s ráadásul mindenkire erősen ható judaisztikus identitás?”

A kérdés máig ható, hiszen a holokauszt, valamint az addigi állami politika totálissá tette a zsidót, és a származást, mint az antiszemita normatíva alapját több generációra vezette vissza, sőt visszamenőleg érvényesítette. Így, ennek okán, ez a közös történet lett az úgynevezett zsidó szempont, az a közös pont, ami minden zsidót, vagy zsidó származású embert érintett. A felszabadulás utáni zsidó válaszok már ennek az útra válaszoltak, azaz a megmaradt zsidók előtt három út állott.

Egyfelől a judaizmusba, a vallásosságba mentek „vissza”, ők voltak a legkevesebben. Másrészt kivándoroltak, leginkább azzal, hogy nem kívánnak többet olyan országban élni, mely arra törekedett, hogy őt és rokonait elpusztítsa, és ehhez nagymértékben asszisztáltak a „magyar polgárok” is. Azok, akik elhagyták az országot, nem feltétlenül voltak cionisták, hiszen Magyarországon – szinte teljesen függetlenül Herzl Tivadar (többé-kevésbé) magyar származásától soha nem volt erős a cionizmus. A kivándoroltak jelentős része ugyan Palesztinába, később Izraelbe ment, ám sokan választották innen később más országot. Harmadjára, a legtöbben, maradtak Magyarországon, megpróbáltak új életet kezdeni.

1945. szeptemberében, amikor is beköszöntött a zsidó újév, akkor ezekre a kérdésekre is keresték a válaszokat, így tette Scheiber Sándor, aki a pécsi zsinagógában beszélt a megmaradt híveknek.

Ima Újesztendőre

„Leszállt az ünnepest, s bennünket megrohannak az emlékek; az elmúlt életé és az elmúlt éveké. Lepereg előttünk az elmúlt éverké, amelyekhez foghatót nem ismert a magyar zsidóság története, és amelyet véres lap fog jelezni az egyetemes zsidóság történetében is.

Roskadozó térdekkel, vérző lélekkel és könnyes szemmel indulunk el az emlékek útján, hogy bejárjuk a múlt évek állomásait.

Találkoztam az úton a Mesével, mert amit elmondok, azt az eljövendő századok úgysem hiszik el.

Találkoztam az úton éhező, rongyos tömegekkel: öregekkel és betegekkel, nőkkel és gyermekekkel, kimerültek voltak, halálfélelem reszketett az ajkukon, halk volt a hangjuk és fáradt volt a szemük nagyon. Megfosztva hajuk ékességétől, a hátuk meggörbült, arcukról eltűnt már az isteni bélyeg és elpusztult az emberi méltóság.

„Honnan” kérdeztem. És ők: „Hova mész?”

És feleltek: „Mi vagyunk a vidék magyar zsidósága: kiűztek bennünket a hazánkból, ahol születtünk, az otthonunkból, ahol éltünk, mint a rabokat hajtottak bennünket, vagonokba zsúfoltak, mint az állatokat. Nem volt levegőnk, és nem volt vizünk.

A kerekek vadul zakatoltak,

Vitték, vitték a szegény félholtat,

Ki tíz körmét dúlt hajába ásta,

Úgy robogott a végállomásra.

Kiűztek bennünket abból az országból, amelyben évszázadok óta éltek őseink, bűnünk az volt, hogy zsidók vagyunk. Elválasztották tőlünk még otthon a munkabíró férfiakat; nincs velünk apánk, férjünk, testvérünk, fiúnk. Nem tudjuk, hová és nem tudjuk, meddig megyünk. Könnyektől homályos szemeim előtt elvonult a vidékiek nyolcszázezres halálmenete. És a tavalyi újév esten már néma volt minden vidéki templom, puszta minden iskola, elárvult minden temető, üres minden zsidó ház. Messze járt a batyuval felszerelt szomorú vándorsereg.

Elhurcolták ezt az évszázados múltú, virágzó hitközséget is, ahol annyian küzdöttek és annyi eredménnyel a közért.

„Milyen árván maradt e népes község, egykor élettől duzzadó.”

Nincsen család, amelynek ne volna vesztesége, nincsen ház, amelyben ne volna halott. Hiányoznak otthon a drága, megszokott arcok, üresek mellettetek a templomhelyek.

Találkoztam az úton kétségbeesett férfiakkal. Kérdésemre elmondották, hogy ők munkaszolgálatosok. Ökölbe szorított kezükben egy-egy gyűrött lapot szorongattak, övéik utolsó búcsúszavát, amelyet a téglagyárból, az útról, a vagonból bíztak a szélre, vagy a kevés jótevő kézre, amely továbbította.

Élni akarunk! – ordították megkínzottan, hogy megkeressük a mieinket, hogy megbosszuljuk a halálukat.

(Találkoztam az úton egy szobor-termet, egy fejedelmi alak roncsával, aki az Engesztelő napon a halállal vívódott. Jól megnéztem és ráismertem a ti főpapotokra. Két nagy barna szeme a jövőt fürkészte és benne két szép gyermekét. Imaszavakat suttogott a halál percében is tiértetek és a tieitekért.)

Találkoztam az úton, a fővárosban, fegyveres banditáktól kísért csoportokkal, amelyeket télvíz idején a Duna felé vittek; menettel, amelyet a pinceodúk felé hajtottak. Alig tudtam kivenni siettükben elejtett suttogó szavuk: hitmártírok vagyunk, a nyilas terror áldozatai. S ahogy fürkésztem, vizsgáltam a mellettem elsuhanókat, megláttam közöttük az Édesanyám; a szívére mutatott, az anyai szívre és láttam, ahogy átlőtt sebéből vér csorog. Az Édesanyámé, aki – mint a ti édesanyátok is – ilyenkor éjt-napot fáradozva készült az ünnepre, hogy ragyogjon a ház a templomból hazatérők elé; hogy a megterített asztal hívogatóan köszöntse a család tagjait. Tisztán látom Őt most, amint áldó kezekkel áll az ünnepi gyertyáknál, könnyes szemekkel, mert olyan hamar megjelent ott a könny – nem magáért, hanem a gyermekeiért; könyörgő szóval – nem magáért, hanem a gyermekeiért. Ki tud úgy örülni a mi apró örömeinknek, sikereinknek, haladásunknak?

Megállítottam, hűlő ajkát csókoltam és megkérdeztem: Anyám, nem leszel már többé ott az ünnepesten? S ő intett – kivettem jól -, azt mondotta: ne sírj, én minden ünnepen veletek leszek.

Találkoztam az úton temetetlen hullahegyekkel, utcákon és tereken, házakban és temetőkben. Néztem, kutattam egyenként őket, mindenikük egy külön világ volt, családja éke, ezer terv és gondolat teremtője. Ember…

Láttam, hogy semmi értéke nincs már az emberi életnek.

És ahogy vizsgáltam a borzalmas testhalmokat, ezer hulla mélyéről előtűnt az én áldott Édesapám, fehér papi köntösben, tálliszban, amelyben szószékén láttam az újév napján imát mondva községéért és családjáért. Édesapámé, aki – mint a ti édesapátok is – újév napján felengedett lélekkel pihent meg családja körében. Aki küzdött, dolgozott naphosszat egy életen át, hogy felnevelje gyermekeit.

Hát ez a jutalma egy szent életnek – kérdeztem összetörten -, hogy családjától távol kellett lehunynia örökre szemét, hogy temetetlenül feküdjék holttestek tömegében?

Hallom a ti panaszotok is:

Hol találjuk az Édesapánk?

Domb fölötte nem lehet virágos,

Nem nézhet föl a mélyből fiához.

S kérdeztem: Édesapám, többé már nem áldasz meg bennünket ünnepköszöntőn? De ő reám tette bársonyos kezét, amelyet olyan sokszor érzek magamon és azt mondotta: ha hívtok, ott leszek közöttetek és megáldalak benneteket. Ha az ünnepi asztalnál felemlítitek a nevem, eljövök és ti érezni fogjátok, hogy én ott vagyok. Én odaállok az Isten trónusához és érettetek könyörgök s ha kell, követelek is. Az apák kérése elől Isten most már nem zárkózhat el. És visszajövök, odaállok – én az apa – az üldözőitek, a gyilkosaitok, a pribékjeitek, kirablóitok, a hullarablók asztalához és ágyához a legboldogabb percükben és leszek nékik élő lelkiismeret és feldúlom a nappalukat és feldúlom az éjszakájuk is. Hogy lássák örök életükre az üveges szemű halottakat, akik megfagytak, éhen vesztek, összeestek, akiket agyonlőttek.

Tinéktek van virágos, szép szobátok,

Bútorok, képek, szőnyegek.

És van párnátok, paplanos ágyatok.

De nékünk minden elveszett.

Adjátok vissza elveszett kunyhójuk,

Adjátok vissza szegényeknek újra.

Adjátok vissza a kirabolt temetőket,

A templomot, a kicsiny iskolát,

A csöndes utcát és a gyümölcsfákat,

Hadd éljenek, viruljanak tovább.

A házakat, a rongyos kalibákat,

Az elpusztult virágos kerteket,

Adjátok vissza vigasztaló szóval,

Adjátok vissza emberek!

Adjátok vissza az ünnepestnek fényét, adjátok vissza az élőket, akiket elhurcoltatok, a holtakat, akiket meggyilkoltatok. Adjátok vissza – van-e hatalmatokban? – az édesanyánkat és az édesapánk, hitvesünk, testvérünk, generációnk, vagy ha van bennetek még egy csöppnyi emberség: a sírhantjukat mondjátok meg legalább!

Találkoztam az úton Istennel. Az angyalok némán hallgattak körötte, mert tudták, hogy Isten szomorú. Eltakarta arcát, mert titkolta könnyét, mely a földre hullt. A nyolcmillió mártírért. S azt mondotta: tudom, miattam van így, ezek az én hitemért haltak meg. Ne lázongjatok azért és ne forduljatok el Tőlem. Ti sem ismerhetitek Isten útjait.

„Térjetek vissza Istenhez, megsebez Ő, de gyógyít is, sebet oszt, de bekötözi azt.”

Törött szívnél illőbb kaput

az Úr előtt ki tár?

Eljöttetek, Istennek megtépett, kicsiny nyája, akik megkerültetek a deportálásból, munkaszolgálatból, bujdosásból és otthontalanságból. Eljöttetek gyógyulásért, háborgó lelketekre az imádság és megnyugvás balzsamát keresni. Emlékeket idézni szavakkal és dalokkal, keresni az emlékekben Őket és önmagatokat.

Minden újév-esten megáldottam az én gyülekezetemet, drága gyermekeket, kedves arcokat, melegszívű embereket, akikből alig tért valaki is haza. Hadd áldjalak meg benneteket is elhalt, tudós, drága főpapunk helyett. Érzem, érezzétek ti is, az én kezemre most sokezer anya és apa keze nehezül, hogy megáldják az ő gyermeküket a sok szenvedésért boldogsággal, a borzalmas múltért békés jövendővel.

Ámen.”

www.memento70.hu