Günter Demnig német szobrászművész 2014. szeptember 23-án két botlatókövet helyezett el Sopron belvárosában: az egyiket Dr. Pollák Miksa neológ főrabbi, a másikat fia, Pap Károly író emlékére.
Az apa
Pollák Miksa 1868-ban született Beleden. Középiskolai tanulmányait Kőszegen végezte, majd Pestre került. A Rabbiképző Intézetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán képezte magát, irodalomtörténetet és a keleti nyelvek tudományát tanulta. Később hallgatója volt a Berlini Egyetemnek, és a Zsidó Tudományok Főiskolájának is. 1894-ben doktori címet szerzett, és abban az évben avatták rabbivá. Sopronba került, ahol 50 éven át szolgált. Megírta a soproni zsidók történetét, mellette sokat foglalkozott a magyar írók és a Biblia kapcsolatával is. Az Arany János és a Biblia, valamint a Tompa Mihály és a Biblia című kötetei mellett sokat foglalkozott Madách Imre műveinek bibliai vonatkozásaival. Művelt, felvilágosult, neológ rabbi volt, nyitott a változó világ problémáira, miközben ragaszkodott a vallási hagyományokhoz. Megmaradt vallásos zsidó embernek, rabbinak. Nemcsak a saját közössége, hanem a hazai és az európai zsidó tudomány is nagyra tartotta Pollák Miksa munkásságát.
A fiú
Pap Károly 1897-ben született Sopronban. Életének központjában a családi hagyománnyal, a vallással, a zsidó szellemiséggel szembeni önpusztító lázadás állt.
1919-ben elragadta a forradalom heve, volt önkéntes vöröskatona, városparancsnok. A kommün bukása után egy rövid ideig börtönbe került. Kalandos bécsi kitérő után visszatért Budapestre, kétkezi munkából tartotta fenn magát. Még koporsókészítő műhelyben is dolgozott, első verseit koporsófedelekre írta.
1923-ban Szép Ernő biztatására Mikes Lajosnál, a nagy tekintélyű budapesti lapszerkesztőnél jelentkezett költeményeivel. A nagyhatalmú, ugyanakkor nagylelkű és jó ízlésű szerkesztő felismerte a tehetségét.
Már korai verseinek lázadása sem volt mentes az öngyűlölettől és a naív antikapitalizmustól:
"Ó, mily szépek a te bérpalotáid, ó Jákob/És a te bankjaid, ó Izrael!"
A sikert a próza hozta meg számára. Novellái Mikes Pesti Naplójában jelentek meg. Három regényt írt, fő művének az utolsót, az Azarel címűt tartják. Ám a Krisztusról szóló, éveken át készülő, hatalmas terjedelmű regényéből néhány töredéken kívül semmi sem maradt fenn.
A regénytorzó kapcsán Illyés Gyula így írt a Magyar Csillagban: "Pap Károly akkor már alig volt több vagy kevesebb, mint próféta. […] Ifjúkora óta Jézusról készült hatalmas méretű regényre. […] Ezt készítgette most is? Nem; kiáltványokat írt, helyesebben: egyetlen, de valóban befejezhetetlen kiáltványt a magyarok és zsidók elkövetkezendő bűnhődéséről, s e bűnhődéssel elnyerhető rendeltetésről. "
Legtöbbet vitatott műve az 1935-ben megjelent „Zsidó sebek és bűnök” című tanulmánya. A nagy föltünést keltő esszében kijelentette, hogy „az asszimiláció félresikerült”. Szerinte bűn volt, hogy a magyarországi zsidóság feladta vallását, saját, zárt kultúráját, mert az asszimilációval beavatkozott a többségi nemzet történelmébe.
Szerinte a zsidóság „a magyarság történetében […] a magyarság hiányainak hű tükre”. A sokat emlegetett liberalizmus csak a (zsidó és nem zsidó) vezető rétegekre volt érvényes, az alsóbb néposztályokat mindkét uralkodó réteg megvetette és kizsákmányolta.
„A magyar úri zsarnokok galériájával szemben ott áll a nekik tükörszerűen megfelelő zsidó gazdasági zsarnokok árnyalatokkal teljes galériája.” Az emancipálódott zsidóság első generációja szolga módra teljesítette a magyar úr igényét mind a gazdaságban, mind a parlamenti politikában, a második nemzedék pedig már részesedést követelt a hatalomból.
A „demokrata zsidóság”; a radikális zsidó középosztály, és a zsidóság iparos rétegei „az igazi liberalizmusért küzdöttek”, de szükségszerűen alul kellett maradniuk. Végül is ez réteg meghasonlott a forradalmak után ellene forduló magyar középosztállyal, „úgy érezte, hogy neki semmi köze többé a magyar polgárral, a magyar munkással, paraszttal, neki csak az ideológiához van köze. Visszabújt ideológiáihoz, s ma is azokon nyargal. Mindennek szükségképpen így kellett beteljesednie, mert az apák ügye, az emancipáció erkölcstelen volt.”
Látta ugyan, hogy a zsidóság Magyarországon veszélyben van, mégis úgy gondolta, hogy ebben a hazában, Magyarországon kell élnie. „Aki pedig Cionba megy […] végleg megszökött minden népi felelősségérzéstől és önvizsgálattól”.
„Nyílt, őszinte vállalása zsidóságunknak, úgy önmagunk, mint a világ előtt, együttesen, egyszerre, mindenütt. […] Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránk kényszerített: meggyaláz. […] Ez a vállalás nem azt jelenti, hogy ezzel magamat s egész népemet bűnösnek ösmerem el: hanem azt, hogy őseim hibáiért vállalom a szenvedést, jóváteszem őket.”
Apa és fia, Pollák Miksa és Pap Károly két különböző utat választottak, ám mind a kettő a koncentrációs táborba vezetett. Az apát Auschwitzban, a fiát, az örök lázadót Bergen-Belsenben ölték meg.
