Amikor a törvények minősítettek valakit zsidónak
Magyarország történelmében a XX. században ismételten felbukkantak a törvények szövegében az a szó, hogy zsidó. Persze legelőször még nem lehetett ezt olvasni, csupán „kiolvasni”. Ez volt az 1920. évi XXV. törvény „ A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról ” az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte. Ekkor még nem mondta, ám mindenki értette. Ám az is igaz, hogy ekkor már megjelentek az egyre erőteljesebb antiszemita hangok, a közéletben, és a politikában egyaránt. És még senki sem vette ezt igazán komolyan.
Miután ez a döntés sem rengette meg a magyar hétköznapokat, minden ment a régi kerékvágásban, azaz, aki tudott igyekezett élni, megélni a Horthy világban. Az emberek próbáltak élni, családot működtetni, gyermekeket nevelni. Volt magyar világ, volt magyar kultúra, lehetett újságokat olvasni, lehetett színházba, moziba járni, jelentek meg könyvek, lehetett magyarul olvasni. Természetesen azért hozzátartozik, így visszanézve, hogy a társadalom akkor sem ébredt rá arra, hogy mindezek mellett emberek milliói élnek mélyszegénységben, nem ébredt arra rá, hogy a magyar vidék nyomorog, hogy a munkások, a kisegzisztenciával rendelkezők rosszul élnek. Nem vették észre, mert minden nehézség ellenére azt mondták az embereknek, hogy ebben az országban minden rendben van, itt havi 200 pengő fix, és minden szép és jó.
Ebben a „szép” korszakban a hazai zsidóság is azt érezte, hogy ő is a magyar valóság része. Azt gondolták, hogy az állam a javukat akarja és lehet, érdemes élni ebben az országban. Nem lehet, hogy „csak” ők voltak vakok, mert szinte mindenki az volt! Nagyon kevesen szóltak arról, hogy itt, ebben az országban, a mélyben szörnyűségek történnek, szörnyűségek történnek majd!
Nem sokkal később el is kezdődtek ezek. A háborús veszély közeledtével ismételten lehetett, „kellett” felelősöket keresni, megszülettek azok a törvények, ahol már szerepelt az a kifejezés, hogy zsidó. Az 1938. évi XV. törvénycikk, amelyik „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni. Itt már ténylegesen megjelent a jogfosztás és még mindig sokan gondolták azt, hogy ezek nem jók, de szükség van rá, a „mások miatt”.
Sokan, köztük a magyar zsidóság képviselői hosszú időn át elfogadták azt a szemléletet, hogy ha különbséget tesznek ősmagyar és kevésbé ősmagyar zsidók között, akkor sok mindent meg lehet menteni. Ez hiba volt, hiba, annak ellenére, hogy ezt az állam által felkínált hamis kiegyezést annyian mások is elfogadták.
Az 1939. évi IV. törvény, amelyik „ A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról ” címet viselte már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt.A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.
Ezt a problémát érzékelteti – igaz pár évvel korábbi, 1937-es – találkozó, mely az akkori hitközségi vezetés, Stern Samu elnökkel az élen Horthy Miklóssal folytatott le. Stern emlékirataiban idézte vissza a beszélgetést. Ebben Horthy kifejtette, hogy a magyar zsidóság ipart teremtő munkája milyen nagyszerű, nem beszélve például a filmiparról, Zukorról és másokról, ami nem zsidó kezekben van, hanem magyar zsidók irányítják, akik az egész világon a legnagyobb elismerésnek örvendenek. Ugyanakkor Horthy megemlítette, hogy a razziák nem a magyar zsidóság ellen folynak, hanem, hanem az országba beszivárgottak ellen, akik különböző visszaéléseket követnek el, síbolnak, és más hasonló cselekedetetekkel ártanak. Stern Samu, talán az elmúlt időszak megszokott, vagy megszokni vélt hagyományaira alapozva válaszolt.
„Stern ezután szerencsésen fogalmazott mondatokban kijelentette, hogy a „csirkefogókkal és gazemberekkel” és azokkal a síberekkel, akikről a Kormányzó úr beszédének elején említést tett – dacára annak, hogy ezek zsidóvallásúak – a hivatalos hitközség semmilyen szolidaritást nem érez és így a küldöttség másik három tagja és őközötte, aki a hitközség elnöke, e tekintetben még árnyalatokban sincs semmi felfogásbeli különbség. Ezzel az elemmel a hitközség soha és semmilyen formában szolidaritást nem vállal és ezek érdekében soha, semmilyen formában interveniálni nem fog, sőt ellenkezőleg, ezeket éppen a hivatalos hitközség ítéli el a legsúlyosabban… Stern kijelentése a Kormányzó Úrra láthatólag mély benyomást gyakorolt.”
A hivatalos zsidó vezetés nem akart tudomást venni az egyre szűkebb mozgástérről, a zsidótörvények megszületése után sem, a háború kirobbanása, az ország hadbalépése után sem, sem akkor, amikor elhurcoltak ezreket, amikor munkaszolgálatba hívtak ezreket, amikor Újvidéken mészárlások zajlottak. Tették ezt azért is, mert mindeközben működtek a zsidó intézmények, a zsinagógák, volt zsidó élet Budapesten, ám azt, hogy közben mi fog történni, azt nem akarták, vagy nem voltak képesek tudomásul venni.
Ez a szemlélet vezetett az „idegenrendészeti eljárásokhoz”, majd a legszörnyűbb helyzethez, amikor ez az ország lemondott 600.000. állampolgáráról!
Van ebben tanulság, nem is kevés. A legfontosabb üzenete talán az, hogy érdemes kritikával élni a mindenkori hatalommal szemben, mert nem biztos, hogy szabad a mindent elfogadással utat engedni, mert itt rólunk, magyar állampolgárokról, magyar emberekről van szó. Nekem az okozza a legnagyobb fájdalmat, és ebben is lehet történelmi párhuzamot vonni, hogy sokan, a politika minden oldaláról, ezt az egész ügyet, a zsidók ügyének tekintik. Kérem szépen, tessék észrevenni, legalább az elébb elmondott példákból, ez nem a zsidók ügye, ez Magyarország ügye, mindenkié, legyen bármilyen a vallása, a származása, a bőrszíne, a politikai hitvallása, a nemi identitása! Nem szabad a közönyt győzni hagyni!
Mit írt volna meg Rejtő Jenő, mondjuk 1945-ben? Szerintem lett volna miről írnia, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins, Galamb, és számos más hőse is tudott volna még galibát okoznia, a „málnaszőrt kavarnia”. Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy folytassa munkáját?
Hány aranyérmet nyerhetett volna még Magyarországnak Petschauer Attila, Kabos Endre? Nekik milyen érzés volt, hogy azok miatt kellett meghalniuk, akik még megkönnyezték a győzelmeiket, amikor a Himnuszt játszották a tiszteletükre? Szerintem nagyszerű edzők lehettek volna. Miért nem engedte meg nekik Magyarország, hogy további sikereket hozzon neki?
Vajon Radnóti Miklós hogyan folytatta volna versét? Tudják, Nem tudhatom… Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy még több verssel mutassa meg magyarságát?
Szerb Antal hogyan folytatta volna a nagyszerű irodalomtörténeti tanulmányait? Mi mindent írhatott volna még arról az irodalomról, amit annyira szeretett! Miért engedte meg Magyarország, hogy egy ilyen nagyszerű elme ne oszthassa meg tudását az ő szeretett országával?
Sárközi György a kiváló szerkesztő, irodalmár, az egyik legjelentősebb folyóirat, a Válasz szerkesztője. Vajon hány és hány nagyszerű magyar írót, költőt fedezett volna fel! Miért nem engedte meg Magyarország neki, hogy továbbra támogassa a magyar irodalmat?
Vajon mit festett volna a Szirakuzai bolond után Farkas István? Ámos Imre mit mutatott volna meg erről az országról, annak vidéki létéről? Persze ha megmaradt volna az a világ, amit ő annyira magáénak érzett? Miért nem engedte meg nekik Magyarország, hogy a magyar képzőművészet nagy dicsőségéra tovább alkossanak?
Richter Gedeon szinte a semmiből építette fel Európa egyik legjelentősebb gyógyszergyárát, amit még idős korában is képes volt irányítani. Miért nem engedte meg neki Magyarország, hogy érdemei mellett, békében halhasson meg?
Kohn Lázár, aki maga volt a klasszikus parasztzsidó, aki mindig is büszke magyar volt, akinek az otthonában a két legforgatottabb könyv a „zsidó Biblia” és Petőfi Sándor összegyűjtött versei voltak. Miért engedte meg Magyarország, hogy ez az ember azzal szembesüljön, hogy őt nem tekintik magyarnak?
De beszélhetünk még az egykori szomszédokról, a fűszeres Weiszről, a szatócs Grünről, az ács Kohnról, vagy a mozisról, a gyári munkásról, azokról a százezrekről, akik a vészkorszakig magyarnak gondolták magukat, akik elfogadták a kiegyezést Horthy Miklóssal.
Nekünk az a dolgunk, hogy ezeknek az embereknek az emlékét ápoljuk, de közben mutassuk meg, igenis van zsidó élet ebben az országban! Olyan élet, ahol bárki megvallhatja zsidóságát, függetlenül attól, hogy hívő, vagy nem, ha zsidó életet él, vagy nem, ha baloldali, vagy jobboldali, ha kétkezi munkás, vagy cégtulajdonos.
Egyszerű a szándékunk! Helyünk van, ahogy helye lett volna 600.000 embernek, meg azoknak is, akik az ő haláluk miatt nem születtek meg, nem lehettek magyarok és zsidók!
A mai magyar zsidó közélet tisztában van a múlt felelősségével. Nem esik bele egykori elődei hibájába, abból tanult és tudja azt is, hogy kiket és miként is kell képviselnie!
A Memento70 összefogás és az abban közreműködő szervezetek és magánszemélyek is tisztában vannak ezzel a felelősséggel.
