1944. április 30-án a Budapesti Közlönyben megjelent a zsidó szerzők műveinek megjelentetését megtiltó (kivételek a közérdekű tudományos munkák lehettek), illetve hazai és külföldi zsidó szerzők már megjelent műveinek beszolgáltatását és megsemmisítését előíró10.800/1944 Me. sz. rendelet Sztójay Döme aláírásával. 

Többek között Petőfi Sándor zsidó követője – Szép Ernő is erre a sorsra jutott.

Karinthy Ferenc Naplójában emlékezik meg Szép Ernőről. A történet szerint 1950 körül az akkorra teljesen elfeledett írót az Írószövetség párttitkára hívta be, hogy a koreaiak elleni támadás ellen készülő antológiába, mely „mindenkit felháborított”, Szép elvtárstól is kérjen verset. A költő erre csak azt felelte, hogy természetesen ő is fel van háborodva, bár a városban azt beszélik, hogy „… mi kezdtük.”

Ki is volt ez a humorát a legnehezebb időkben is megőrző nagyszerű költő, aki élete során – ez az igazi XX. századi közép-európai zsidó sors – többször is hallgatásba volt kénytelen burkolózni?

Alig volt 20 éves, 1904-benn, amikor a falusi néptanító fia Budapestre került, hogy megismerkedjenek egymással, ő és a születő világváros. Az új környezet azonnal befogadta a tehetséges költőt, újságírót, akit teljesen elvarázsolt a város. Az új élete immár a szerkesztőségekben, kávéházakban telt. Természetesen az indulás, azaz a városi újrakezdés neki sem volt könnyű, de az értő füleknek, szemeknek köszönhetően, az 1912-es kötete megjelenésével (Énekeskönyv), Szép Ernő a Nyugat folyóirathoz tartozik. Már az ebben az időben írt versei szóltak a városi életről, de ugyanígy fellelhetők bennük a vidéki emlékek, a korai gyermekkorban olvasott Petőfi versek hangulata is.

1914-ben önkéntesnek jelentkezik a háborúba. Szép hadnagy azonban katonaként sem volt képes megtagadni önmagát, hiszen kardjába a következő mondatot vésette: Leben und leben lassen, azaz élni és élni hagyni.

Ezek a gondolatok jellemezték Szép Ernő gondolatait, verseit, írásait egész életében. Témái között megtalálhatóak voltak a vidéki emlékek, a gyermekkori nyomorúságok, a folyamatos szebbre és jobbra vágyás. Mindezek keveredtek a nagyvárosi élet időnkénti kilátástalanságával, a romantikus képzelgésekkel. A leghíresebb Szép Ernő regényben a Lila ákácban ez tökéletesen felfedezhető.

Mennyi Tóth Manci és mennyi Csacsinszky Pali sétált akkoriban Pesten? A regény és a később a könyvből készült film sikere nyomán elémondhatjuk, nagyon sokan voltak.

Azonban Szép Ernőnek, számos más írótársával ellentétben még a színpadon is sikere volt, a 20-30-as évek egyik legsikeresebb színpadi írójának tartották.

Bármennyire is sikeres volt íróként, költőként, sajnos egy idő után őrá is csak úgy tekintettek, mint egy zsidóra, akinek semmihez sem volt joga, azaz kivéve egyre, meghalni. Minden nélkülözés és minden szenvedés ellenére, Szép Ernő nem élt ezzel a jogával, túlélte a folyamatosan erősödő antiszemitizmust, a zsidótörvényeket, a német megszállást, a nyilas terror tombolását.

Joggal lehetett arra gondolni, hogy a felszabadulás utáni új világban, a sok szenvedés után elismerik Szép Ernő munkásságát. Azonban erre nem került sor, a nagyszerű költő folyamatosan a partvonalra szorult az új magyar irodalomban is. Teljesen elfelejtkeztek róla. Ez számára nem jelentett újdonságot, hiszen akkor már közel 10 éve így élt.

Akkoriban így mutatkozott be: Szép Ernő voltam.

Végül hatvankilenc éves korában halt meg, a Kozma utcai temetőben temették el.

Mi, akik továbbra is nagy élvezettel olvassuk verseit, írásait, bizonyítjuk nem csak volt, hanem még van Szép Ernő.

Olyan csöndet szeretnék

Olyan csöndet szeretnék

Hogy hallván hallgassam

A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait

Szeretném hallani

Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani

Kacagni a tollút

Mikor a szélbe hajbókol.

A hattyúk örömét

Sötét híd alatt úszókét

Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani

Holdsugár sikolyát

Ha az ablakot találja.

Hallgatnám hallgatnám

A könnyek rívását

Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,

Süllyednék, hallanám

Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél

Mosódj el ki szenvedtél

Múlj el ki gyermek voltál

Közel ezer évvel ezelőtt történt először említés Szekszárdról. Ez a szép és hangulatos kisváros ma az ország legkisebb megyeszékhelye. Itt mindig aránylag alacsony volt a nemzetiségiek aránya.

A zsidók a XVIII-XIX. század táján jelentek meg a megyében és a városban is. A XX. század elején a lakosság közel 6 százalékát tették ki. Elsősorban a malomiparban tevékenykedtek, de jelen voltak a bortermelésben, kereskedelemben, teljes mértékben beilleszkedve a mezővárosi megyeszékhely életébe.

Gondolták ők…

Azonban a történelem megmutatta, hogy hiába volt minden, amit a városért tettek: a törvényhozók úgy döntöttek, hogy zsidók nem élhetnek Szekszárdon.

A városból és környékéről 600 embert hurcoltak el, alig 50-en jöttek vissza a pokolból. Szekszárdon meg is szűnt a zsidó élet, a zsinagóga évekig üresen állt, majd Művészetek Háza lett belőle.

fotó forrás: http://www.muemlekem.hu/muemlek?id=8761

Maradtak páran, akik úgy gondolták, hogy nem engedik megszűnni a zsidó élet folytonosságát a városban. Ők maradtak, és megtették, amit csak tudtak. Majer Rezső hosszú éveken át küzdött azért, hogy a várost emlékeztesse egykori polgáraira. Sajnos már nem érhette meg, hogy idén, a Holocaust 70. évfordulóján megemlékezhessen azokról a szekszárdiakról, akiknek egyetlen bűnük volt: zsidók voltak.

Sokan fogtak össze a szekszárdi megemlékezésért, szükség van azonban további támogatókra is ahhoz, hogy a programok megvalósuljanak. Ezért is csatlakozott a helyi Zsidó Hitközség a Memento70 programhoz.

Kérünk, hogy támogassad a megemlékezésüket, és a Meneto70 programot is!

Bővebb információ: http://www.memento70.hu/project/szekszardi-zsido-temetoben-talalhato-martir-emlekmu-es-emlektablak-felujitasa/

Konrád György fogalmazta ezt a mondatot videóüzenetében, melyet a 12. alkalommal megrendezett Élet Menete résztvevőinek küldött, az emlékmű kapcsán. Akik eljöttek, azok nem szeretnének hazugságban élni.

Most a Memento70 program is megjelent a meneten, szórólapjainkat szétkapkodták, sok emberrel sikerült beszélgetnünk. Igen, sokkal, mert rengetegen voltak, voltunk ott az Élet Menetén. Nem is lehetett tudni, hogy mennyien, legyen annyi elegendő, hogy több tízezren vonultak, és mondták ki: Soha többet!

Jó volt látni, hogy összegyűltek a Memento70 pultjánál, beszéltek, beszélgettek, mindenki elmondta, hogy milyen jó is az, hogy létrejövőben van egy civil összefogás, ahol tényleg van értelme annak, hogy egyetértenek és együtt értenek emberek.

Ismerősök, barátok, ismeretlenek haladtak végig a Kossuth Lajos utcán, majd a Rákóczi úton. Az út mentén állók pedig szinte mind integettek, köszöntötték a menetben vonulókat. Volt egy néni, aki a Ferenciek terén egy ablakból integetett az embereknek egy házilag készített izraeli zászlóval.

A menetben sétálva egyre több ismerőssel sikerült összekacsintani, de jó, hogy Te is itt vagy pillantással. Az egész vonulásnak volt egy igen méltóságteljes hangulata, hiszen itt, nem skandáltak az emberek semmit, nem fütyültek ki senkit, egyszerűen csendben mentek előre. Ereje van, amikor emberek ezrei, tízezrei csendben végigmennek a város közepén, talán van tanulsága.

Különösen jó volt látni a méltóságteljességet az Élet Menetét megelőzően is a Szabadság téren, ahol a vonulás előtt is összegyűltek az emberek elmondani, hogy nem kérnek egy hazug emlékműből.

Forrás: MTI/Illyés Tibor

A Keleti pályaudvarnál ért véget a menet. Ott lehetett igazán látni, hogy milyen sokan jöttek el, pestiek, vidékiek, magyarok és külföldiek egyaránt. Meglepő volt az is, hogy itt, a beszédek hallgatásakor sem volt más, mint tiszteletteljes taps. Simon Peresz videóüzenetének legfontosabb mondatai voltak: „Nem engedhetünk meg semmiféle olyan megnyilvánulást, amelynek bármi köze van a nácizmus és az antiszemitizmus eszméjéhez!” „A holokauszt fájdalma felejthetetlen, és nem is szabad elfelejtenünk, ezért leckeként kell felhasználnunk a fitalabb generációk számára, hogy óvakodjanak beengedni az antiszemitizmust, a gyűlöletet, a rasszizmust az életükbe.”

Ez azért fontos, mert a Memento70 is azért jött létre, hogy az emlékezetpolitika kultúrájában igyekezzen rendet tenni, mindezt az emberek közös akaratára és áldozatvállalására alapozva. Ezt egészítette ki Douglas Davidson az Egyesült Államokból, aki szerint: bizonyosan fájdalmas a magyaroknak bevallani, hogy a nácik nem egyedül hajtották végre ezeket a deportálásokat…”

Az összes felszólaló hangsúlyozta, hogy a szörnyűségeket elhallgatni, relativizálni nagyon veszélyes, mert ha nem vagyunk tisztában a múltunkkal, a jövőnk sem lesz tiszta. Csak közösen lehet a múltat tisztázni, még akkor is, ha erre egyelőre nem mutatkozik lehetőség.

Nem kellett „emlékművezni”, ahogy Gordon Gábor is elmondta, senki sem érthet egyet a Szabadság térre tervezett emlékművel, de erre is van megoldás.

Mire van szükség?

Szándékra, a párbeszéd elkezdésére, annak végig vitelére! A Memento70 program is a párbeszéd igényére épülve jött létre.

Ma jó volt ott lenni az Élet Menetén, jó volt látni ismerősöket, ismeretleneket, jó volt embereket, EMBEREKET látni!

Ez a mi blogunk, a Memento70 blogja. Azé a szövetségé, amelyet a holokaust hetvenedik évfordulójára meghirdetett Civil Alap pályázaton nyertes, de az állami támogatást lelkiismereti okokból visszautasító szervezetek és személyek hoztak létre.

A Memento70 tisztán akarja megőrizni a megtörtént események, az elvesztett emberek emlékét. Tagjaink azért nem fogadják el e kormányzat anyagi segítségét, mert nem értenek egyet több olyan állami tervvel, amely a holokauszt felelősségét pusztán külső erőkre hárítja. Az a kormány, amelyik a Szabadság téri német megszállás emlékművét fölállítja, ne fizesse ki az mi megemlékezésük számláját. Hiszünk abban, hogy a civil társadalom érti szándékunkat, és támogatja törekvéseinket. Adománygyűjtő kampányt szervezünk, hogy programjaink az megvalósulhassanak.

Egyetért velünk? Kérjük, fejezze ki független véleményét azzal, hogy támogatja összefogásunkat. Segítsen tisztán emlékezni!

Részletes információért kérjük, látogasson el honlapunkra és Facebook oldalunkra!

Számlaszámunk:

11707024-20386324

www.memento70.hu

www.facebook.com/memento70

e-mail: info@memento70.hu

tel: 06-20-341-27-30

Miért is van szükség arra, hogy idén is felvonulással is emlékezzünk?

„1944.X.23-án megjelent egy plakát, mely szerint a tizenhattól negyvenéves korig munkaszolgálatra kötelesek a nők bevonulni. Pest környékén ástam sáncot, mégpedig Maglódon, Albertfalván, Csepelen. November 11-én az Óbudai téglagyárba vittek és másnap innen indítottak el a tömeggel együtt Hegyeshalom felé a pécsi országúton. 20-25 km-t tettünk meg egy nap, éjjel vagy pajtákban, vagy istállókban helyeztek el, de úgy is volt, hogy szabad ég alatt aludtunk.”

 „A dunántúli lakosság nagyon kihasználta szerencsétlen helyzetünket. Előbb kisebb, majd később csak nagyobb összegekért voltak hajlandók felvenni embereket a szekerekre. Mert minél tovább meneteltünk, az emberek annál gyengébbek voltak és nem bírták az utat, tudták, hogy a legutolsó értéküktől is hajlandók megválni, csak hogy felkerülhessenek egy szekérre. Nagyon sokan az utolsó ruhadarabjukat is odaadták.”

 „Az út 17 napig tartott, összesen négyszer kaptunk enni, éspedig egy levest és kétszer 20 dkg kenyeret adtak. Az emberek összeestek az úton, azokat lelőtték. Sóskát, repcét, csigát ettünk az úton, de néha azt sem engedték meg. Egy városon, ha átmentünk, minden ház előtt fegyveres őrség állott, nehogy kenyeret kérjünk és kapjunk a lakosságtól.” 

„November 6-án reggel 6 órakor újból megjelentek nyilasok és rendőrök a házban, és összeszedték az összes nőket 18-tól 60 éves korig. Köztük voltam én is. Elvittek bennünket egy téglagyárba. Ez a téglagyár Budapest környékén, a város közepétől kb. 3 óra járásnyira van. Bennünket azonban, hogy jobban kínozzanak, a zuhogó őszi esőben oly lassan tereltek, olykor órákig állni kellett, úgy, hogy este 10 órakor értünk ki a téglagyárba. Borzasztó félelmet álltunk ki útközben. A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt. 24 óráig voltunk itt a téglagyárban, ehettünk volna, amit magunkkal hoztunk, azonban nem bírtunk enni az izgalomtól. Végül megjelentek a téglagyárban a svájci követség küldöttei és akinek védlevele volt, azt kiszabadították a téglagyárból és elhelyeztek bennünket egy svájci védett házban Budapesten, az ún. "Nemzetközi Gettó"-ban. Néhány nap múlva a nyilasok a "védett ház"-ba is bejöttek és ötletszerűen összeszedtek onnan is embereket: köztük engem is. A Teleki tér 3. számú házba vittek bennünket, majd egy hét múlva bevagoníroztak bennünket. 70 személyt tettek a vagonba, ennivalónk akkor már egyáltalában nem volt, semmit nem vittünk magunkkal. Sem vizet, sem vödröt nem adtak be a vagonba. Néha kaptunk 3-4 dkg kenyeret, de nem mindennap. 19 napon át utaztunk ilyen borzalmas körülmények között; Németországból visszafelé Ausztriába, Magyarországba, majd újból ki Németországba.” 

„A legborzalmasabb volt a megérkezéskor, amikor mindent le kellett vetnünk. Aki valamit meg akart tartani, azt kutyakorbáccsal megverték. A forró fürdő után ki kellett menni a hóba meztelenül és ott órákig várni, amíg a ruhákat, az új csíkos ruháinkat kihozták. Ekkor hozzánk vágták a ruhákat, de nem vehettük fel azokat, hanem a kezünkben vittük és meztelenül, mezítláb hajtottak a borzasztó hidegben a barakkunk felé. Azt a látványt sem fogom soha elfelejteni, amikor egy idősebb asszony nem tudott "appell"-t állni és kutyakorbáccsal rávertek. Bergen-Belsen borzalmas tábor volt. Akkor már tele volt tífuszosokkal. Víz nem volt, sem mosakodni, sem mosni nem lehetett. Mindnyájan tetvesek lettünk és ettől talán még jobban szenvedtem, mint az éhségtől. A hullákat autószámra hordták a krematóriumba és rettenetes volt a bűz, ami a tábor felett állandóan terjengett.”

(Forrás: degob.hu)

Elsősorban azért van szükség az Élet Menetére, hogy kifejezzük: mindent megteszünk azért, hogy a XXI. században ilyen visszaemlékezések ne szülessenek meg!  Másodsorban pedig azért, hogy ezek az emlékek ne tűnjenek el, maradjanak meg örök tanulságul!

Popper Péter szerint az a jó zsidó, aki tehetséges és tisztességes munkával megbecsülést szerez a zsidóságnak, ezzel elismerést vív ki magának, miközben egyre többen teszik hozzá: Jé, egy zsidó!

De nem csak a jó zsidó ilyen. Ilyen a jó nem zsidó, a jó hívő, a jó hitetlen is, egy a lényeg, legyen ember!

Minden jóérzésű embert kérünk, hogy jöjjön el, mutassuk meg, hogy vannak olyanok, ráadásul sokan, akik nem engedik el egymást soha többet! A Memento70 részt vesz az Élet Menetén. Emlékezik, emlékeztet, bebizonyítja,  hogy létezik összefogás, képesek vagyunk arra, hogy hovatartozástól függetlenül támogassuk a tiszta emlékezet ügyét.

Keressen minket az Élet Menetén! Terjessze szórólapjainkat, legyen velünk!
 

Van egy város Magyarországon, egy város, ahol az első zsidók 700 évvel ezelőtt telepedtek meg. Itt épült fel Kelet-Európa egyik legjelentősebb korai gótikus zsinagógája 1300 körül.

A zsidók igyekeztek élni, átélni, együttélni, majd a XX. században túlélni.

Ez utóbbi nem sikerült.

A Hűség Városa elárulta őket, ahogy elárulta őket hazájuk. De nem védte őket meg a szomszéd és a barát sem.

Nem maradt más, mint emlékük.

Nem szabad elfeledni őket!

2014. május 29-én nyílik meg az Elfeledett soproniak című kiállítás.

2014. június 18-én a középkori soproni zsidóságra emlékeznek a Soproni héber kódextöredékek címmel megrendezett programmal.

Kérünk, hogy támogassad a rendezvényeket, ahogy a Meneto70 programot is!

Bővebb információ