A holokauszt során rengeteg gyerek maradt árván. Kevesen tudnak belegondolni abba, hogy milyen is az, apa, anya nélkül felnőni. Akiknek a szüleit elhurcolták, elpusztították soha nem érezhették a szülői szeretetet fiatalkorukban, nem kaphatták meg a biztatást a felnőttkoruk küszöbén.
Az árván maradt gyerekekkel különös gonddal kellett foglalkozni, körültekintéssel, óvó gondoskodással, nagy figyelemmel. Ezek egyike volt Sztehlo Gábor is, aki a háború után megszervezte Gaudiopolist.
Az árván maradt gyerekek köztársaságának több lakója is volt, ezek egyike Orbán Ottó, a későbbi Kossuth- és József Attila-díjas költő is, aki 79 éve született. Költészetében eleinte nagy hangsúlyt kapott az elvesztett apa.
Orbán Ottóra és az árván maradt gyerekek ezreire is emlékszünk ezzel a verssel.

Apám

Sárrá rohadtál te is.

Az ég izzó üvegpadlóira
emléked sem lép soha.

Üres messzeségben száll a por,
s a végtelen kékség markában pergeti
a mulandóság nevetségesen apró kínjait.

Merre vagy?
A kérdések káprázó küllőin
évek forognak,
a szó önmagára kérdez vissza.

A Nap ágain fennakadt szemek ülnek,
néma és lángoló madarak;
meg se rezdül az izzás.
A szél hangtalan áll magában.

Fillérre kifizetik
kivert szemed,
karóvá sorvadt tested árát,
én meg feléllek,
mint a lárvák a hernyót.

Mire voltál jó,
ha bennem
már csak a keserűség kútjaiban
nézi arcát az éjszaka?

Hiszen ez sem ment meg,
hogy aljas ne legyek.
A szeretet megolvadt formáit
csak mint a vak tapogatom.

Szürke vasdarabokkal
dobálja tele az eget az ősz.
Te tartozol csak hozzám
megfoghatatlanabb, mint a semmi
és átkozottabb, mint az élő gyűlölet.

Megtagadnálak, mint Jézust az apostol,
mert gyáva vagyok zavaros szemeimet
örökké a semmi kapujára függeszteni,
és ezt sem tehetem.
Tüskés a kényszer bőre.
Szenvedéstől nőtt agancsaimra
tűzte holdját egy másik ég.

Ó okosabb vagyok, mint a legbölcsebb öreg.
Az undor csak arra jó,
hogy áttetszőbb legyen bennünk a szeretet
s az egymáshoztartozás,
hogy gyökerét mélyebbre eressze
bennünk az átok.

Bocsáss meg, hogy élek.
Te nem vagy.
Az ürességet töltötted belém.
Én is megbocsátok.


Csatlakozzatok mozgalmunkhoz! Akár kis összeggel is megmutathatod, hogy velünk vagy!
www.memento70.hu

1944. május 19-én Radnóti Miklós megírta Töredék című versét, még aznap megkapta újabb behívóját munkaszolgálatra, ahonnan soha többet nem tért vissza!

Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Csatlakozzatok mozgalmunkhoz! Akár kis összeggel is megmutathatod, hogy velünk vagy!
www.memento70.hu

„Nekem egyszerű helyzetem volt, 44 nyarán, hat és fél évesen beraktak a gettóba. Addig egy faluban laktunk, egy teljesen átlagos magyar falu volt, kicsit rokonságba a tiszaháti, a kárpátaljai magyar falvakkal, ebben az érdekes pont az, hogy mindenfélék voltak a rokonságomban, még szerbek is. Jött egy főjegyzői ukáz, meg egy csendőr, minket beraktak egy gettóba, elvittek minket először Békéscsabára, aztán Debrecenbe, ahol egy újabb vagon, immár nagyobb távolság, elvittek bennünket, akkor még nem tudtuk hova, Ausztriába. Pár hónapig voltunk ott, akkor jött a kora ősz, ami ott szörnyű volt, állandóan fagyoskodtunk. Nekem, mint alföldi gyereknek ez nagyon rossz volt. Ám ez semmi nem volt, ahhoz képest, ami még jött, elvittek minket Bergen-Belsenbe. Ez ugye Hannover mellett, az Északi tengerhez közel van, itt már pokoli hideg volt, jó pár hónapig itt voltunk egy nagy táborban. Szerencsére ez nem volt haláltábor, hónapokig, 45 áprilisáig voltunk itt. Átéltük mindazt, ami ott történt, volt módomban átélni azt is, hogy mit is jelent az, hogy láger, éhség és mindenféle egyéb. Mielőtt az angolok felszabadították volna Bergen-Belsent, minket kivontak, és elvittek valahova délre. Ez egy szörnyűséges időszak volt, állandó légitámadásokkal és egyéb szörnyűségekkel egyetemben. 2-3 nappal a tábor felszabadulása előtt vontak ki minket, akik maradtak, azoknak szerencséjük volt. Mi Csehországba kerültünk egészen májusig, ott volt egy német főparancsnok, egy őrült ember. Ott voltak az oroszok a szomszédban, de ő végig kitartott, rengeteg ember meghalt, a németek közül is, persze közülünk is. Mi az igazi fegyverletétel után egy nappal szabadultunk fel.”

Az első tótkomlósi zsidók 1850-ben telepedtek le a faluban. 1854-ben már megalapították a hitközségüket. Ugyanebben az évben a falu északi határában temető céljára területet kaptak a községtől. A zsidó hitközség 1860-ban felépítette az imaház és iskola céljára szolgáló helyiséget és a tanító lakását. 1884-ben felépült az új zsinagóga. Közel 60 évig élt a zsidó közösség Tótkomlóson aránylag nyugalomban.

A komlósi férfiakat 1942 februárja és 1943 októbere között hívták be munkaszolgálatra. 1944 áprilisában Tótkomlóson is kötelezővé tették a sárga csillag viselését, majd megkezdődött a gettózás. Május 13-án a családok elhagyták lakásaikat, és a főtéri Iczkovits-géplerakat bekerített udvarára, az üzlethelyiségekbe, és az Iczkovits-ház lakásaiba költöztek. A gettót helyi és vidéki csendőrök őrizték. 1944. június 20-án a vasútállomásra hajtották, bevagonírozták, majd a békéscsabai gyűjtőtáborba szállították a komlósi zsidókat. Innen a strasshofi, és az auschwitzi lágerekbe kerültek. Tótkomlósra az Auschwitzba deportáltak közül senki sem tért vissza.

Ma már egyetlen zsidó sem él Tótkomlóson…

Tótkomlós történetét és a saját történetüket Závada Pál és Benedek István Gábor is megírta.

Benedek István Gábor gyerekkora 1944. május 13-án ért véget, hat és féléves volt, amikor el kellett hagyni otthonukat, hogy beköltözzenek a gettóba, az összes komlósi zsidóval együtt.

Benedekéket öt héttel később deportálták. Először egy magyar gyűjtőtáborba, majd egy ausztriai munkatáborba, végül 1944 novemberében Bergen-Belsen koncentrációs táborába. „Az anyám addig soha nem mondta nekem, hogy mi történhet velünk. Bergen-Belsenben hirtelen minden világos lett. A táborban folyton az elégetett holttestek szagát éreztük, és minden nap láttam embereket meghalni. Leírhatatlanul féltem, és minden nap imádkoztam az életemért”.

A gyerek nem egészen öt hónapig volt a koncentrációs táborban. Csak sok véletlennek köszönhetően élte túl a családjával együtt Bergen-Belsen poklát, és az 1944/45-ös „Magyarország-akciót”, több mint félmillió magyar zsidó, köztük több tízezer gyerek alig kilenc hónap alatt lezajlott megsemmisítését.

Testvére, Benedek Pál kivándorolt Izraelbe és az Új Kelet legendás újságírója, későbbi főszerkesztője lett.

Salamon Ernő

Búcsú

1

Lecsendesül a lobogó vihar,

halál, halál mered az útnak alján,

boruljak Rád e hajnalok utolján,

csókolj meg: csókom és dalom kihal.

Ölellek-e még, forgatok-e könyvet?

Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba?

Friss mosolyod, vad kacagásom romba',

már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb.

Fordítsd a szíved ezután magadra,

az özvegyek hogyha zokognak: gyengék,

a mord jövendő hogyha elragadna

kis kebledről: lesz, megél az emlék:

az élet nem, de Te két kézzel adtál:

öledben ültem, párádból itattál.

2

Sírjon, aki boldog volt,

add ide a vállad,

elakad a szívem is,

ha könnyem kifárad.

Temiattad sírok én,

Veled lettem boldog,

messze élnem oly nehéz,

jaj, ha távol bolygok.

3

Ne engedd, hogy a szemem

elfelejtsen Téged,

vegye körül lelkemet

halk bizalmas fényed.

Jön a halál, jön a tél,

élünk-e, ki tudja,

süss fel, egem, csillagom

a nagy hosszú útra.

Salamon Ernő, a nagyszerű romániai, erdélyi magyar költő, alig másfél évvel a halála előtt már pontosan tudta, hogy mi lesz a sorsa.

1912. május 15-én született Gyergyószentmiklóson egy szegény zsidó családban. Volt egyetemi hallgató, újságíró, a híres Korunk szerkesztője, ám közben folyamatosan írta szebbnél szebb verseit. A folyamatos munka felőrölte erejét, így az ukrajnai munkaszolgálatát nem élte túl, tífuszos lett, végül olasz katonák lötték agyon 1943-ban.

Emlékét Gyergyószentmiklóson gimnázium őrzi.

A Szépírók Társasága úgy gondolja, hogy amennyiben a holokausztot közös társadalmi traumaként értjük, amelynek árnya mindmáig ránk vetül, akkor az irodalom nem csupán a trauma elszenvedője és feljegyzője, hanem a részvét gyakorlata is, amely terápiás ajánlatokat tartalmaz.

Programjukról bővebben itt olvashatsz.

Amikor Hitler (azelőtt Schicklgruber) Adolf parancsára a németek megszállták Magyarországot (- Segítő Boldogasszony); még a kormányzó is gyanús volt nekik. Tíz nappal később már megjelent az a kormányrendelet, amely a zsidókat még maradék jogaitól is megfosztja, és kötelezi őket a ~ viselésére. Rossz hír gyorsan jár: a porlódiak baljós jelnek tartották ezt az intézkedést. A régi ismerősök, barátok továbbra is köszöntötték a megbélyegzetteket - négyezer pengő büntetés járt, ha az arra kötelezett nem viselte-; megálltak egy szóra vagy a sajnálkozásukat kifejezni. De hát mit ért mindez? Az öregebb zsidók tudták, a Dávid-csillag viselése csak a kezdet.

Persze olyanok is akadtak, akiknek nagyon is tetszett, szinte kapóra jött ez az egész. Néhány porlódi nyilas, mint a Borbély bőröndös meg a Bodnár cipész Pestre utaztak, és a német titkos rendőrség, a Gestapo embereivel tértek vissza. Nem tudom, lenne-e kedve viccelni annak, akihez - a tréfa szerint - a Télapó helyett a Gestapo jön: néhány jómódú porlódi polgárnak, mint a Singer, a Reitzer, a Patzauer, akit a nyilasok kiszemeltek, mindenesetre nem volt.

A korzózók ugyancsak nagyot néztek, amikor Serényi Istvánt, ezt a fiatal tanítót, tartalékos tisztet csillaggal a mellén látták föltűnni. Serényi besétált a Katolikus Körbe, és a zakója hajtókájára tette a csillagot: hátha nem látja valaki. Szenvedélyes kártyás lévén mihamar megfeledkezett róla. Az alsózásban nagyon kell figyelni. Az olvasóteremben végigfutott a hír: a Serényi Pista zsidó! A fiatalember észre se vette, micsoda búcsújárás indult a kártyaszobába. Szögény!, súgtak össze az öregurak. Ki hitte vóna rula? Serényi este zsebre vágta a csillagot, és egyszemélyes tüntetését felfüggesztve hazament.

Amikor a porlódi rendőrkapitány telefonált Pestre a lefogott polgárok ügyében, lejött egy gestapós őrnagy, és szabadon engedte a besúgók által kiszemelteket. Ők csak azokat akarják internálni, mondta a tiszt, akik a háborús erőfeszítések útjában állnak.

Hát ebben igazat mondott, mert áprilisban megkezdődött a baloldali érzelmű, radikális, németellenes vagy pusztán csak patrióta porlódiak összeszedése. Vagy három és fél száz porlódit internáltak, naponta negyven-ötven embert.

Május közepétől aztán mindenki pirulhatott a szégyentől, ha valóban magyar volt: a fővárost kivéve egész Magyarországon megkezdődött a zsidó lakosság gettókba zárása. Porlódon sokan a halált választották: Löbb és Török gyógyszerészek, Scheinberger Gábriel és családja, a Csukonyi lány, Olga, Erdélyi Jenő és neje, Háyné és lánya meg még annyian. A kilencvenéves Lőw Immánuel, a magyar nyelv született mestere, aki mint főrabbi a főrendiház tagja volt, és mentelmi jogot élvezett. önként csatlakozott híveihez az Európa egyik legszebb zsinagógája körül kialakított gettóban. A "keresztény zsidók" számára - már az elnevezés is mutatja, micsoda, az emberiesség törvényét lábbal tipró intézkedés volt ez is - a Kelemen utcai Holczer-házat jelölték ki kényszertartózkodási helyül.

Egy verőfényes vasárnap pedig minden eddiginél nyomasztóbb menet vonult lefelé a Híd utcán keresztül a korzón. A környékbeli falvakból összeterelt rémült és megalázott emberek voltak, gyerekeket, kis motyóikat cipelve. Mellükön mint világító lőlapok: csillagok. (Nem telik bele sok idő, és a kitelepített torontáli svábok vonulnak ugyanezen az úton.) A korzón megmerevedtek a sétálók, a legtöbben a szemüket is lesütötték. Pedig ha nem akarunk látni valamit, attól az még van. A környékbeli zsidóságot a rókusi téglagyárba meg a disznóhizlaldába terelték. A porlódi zsidók vagy inkább a zsidó származású porlódiak sem voltak sokkal jobb helyzetben. Nemcsak lakásaikat dúlták fel, a gettóba is bejártak fosztogatni csendőrök, rendőrök - minden olyan elem, akinek jó kapcsolatai voltak. Majthényi főtisztelendőt meg a református, evangélikus lelkészt bezzeg nem engedték be a téglagyárba az SS-ek, bár belügyminisztériumi engedélyük is volt.

És aztán elindultak a szerelvények. Összezsúfolva, betegekkel és haldoklókkal, víz nélkül, kímélet nélkül. Négy halálvonat ment Porlódról Auschwitzba és Ausztriába. A legtöbb porlódi persze egyáltalán nem tudta ezeknek a vonatoknak az úticélját. De aki tehetetlenül tűri, hogy honfitársait brutális kegyetlenséggel, állatok módjára hurcolják el, annak tiszta lelkiismerete aligha lehet. Hogy ezt ki hogyan beszélte meg magával, nem tudom. Horthy kormányzó például rumot vedelt.

Háromezer porlódi veszett oda a nácik (a rabtartó is rab: az SS-eknek is megvolt a tetoválásuk) haláltáboraiban. A fele annak az emberadónak, amellyel Porlód ezért a minden eddiginél esztelenebb és szégyentelenebb háborúért fizetett.

Az áldozatok emlékének megőrzésére jött létre a Memento70 összefogás. Amennyiben egyetértesz elképzeléseinkkel, támogass minket!

Bővebb információ: www.memento70.hu

Kner Imre tipográfus, nyomdász és könyvkiadó, a magyar könyvkiadás és nyomdászat meghatározó egyénisége 70 éve, 1944. május 12. körül halt meg.

Ki is volt Kner Imre?

Kner Izidor és Netter Kornélia első gyermekeként 1890. február 3-án született Gyomán. A gimnázium első két osztályát a mezőtúri református gimnáziumban végezte, de érettségizni már Aradon érettségizett. 1902-ben inasnak állt apja gyomai nyomdájába. 1904-ben Lipcsébe ment, hogy a Mäser-féle könyvművészeti és tipográfiai szakiskolában mélyítse el tudását. 1907-ben a családi nyomda műszaki vezetője lett.

Amikor Németországból visszatért, új üzemcsarnokot építtetett, korszerű nyomdagépeket vásárolt. Művészi hitvallása az volt, hogy a jó tipográfus kizárólag betűkből is képes szép könyvet készíteni, melynek jellemzői az egyszerű kiállítás, a jó papír és a tiszta fekete nyomás. Ebben a korszakban jelent meg a nyomda harmincadik évfordulójára írott műve, a Könyv a könyvről (1912), Erdős Renée János tanítvány című színjátéka (1911), illetve Balázs Béla A vándor énekel (1918) című verseskötetének második kiadása.

1914 kora nyarán nyugat-európai körutazást tett, de a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége elleni szarajevói merénylet hírére megszakította utazását és hazatért. Bevonult katonának, egy évig Békéscsabán szolgált. 1916-tól átvette a gyomai könyvkiadó vállalat irányítását is.

A húszas évek elejétől - barátaival, Kozma Lajos építésszel, grafikussal és Király György irodalomtörténésszel szoros együttműködésben - a népi barokk és a klasszicista tipográfia ötvözésével új magyar könyvművészetet teremtett. Míves kiadványai nemcsak rendkívüli formaérzékéről tanúskodtak, hanem a kor divatáramlataival is összhangban voltak, olyannyira, hogy az 1923-ban rendezett göteborgi nyomdászkongresszuson a világ legjobb tipográfusai közé sorolták. Az ebben a korszakban készült könyveket fametszetek, barokk könyvdíszek - rendszerint Kozma Lajos alkotásai - ékesítik.

Számos szakmai társaságban tevékenykedett, a Magyar Könyv- és Reklámművészek Egyesületének alelnöki tisztségét töltötte be, és tagja volt a lipcsei első nemzetközi könyvkiállítás (IBA) magyar kiállítási bizottságának is. Az 1937. évi párizsi világkiállításon nagydíjat kapott. A magyar irodalom számos kiválóságával ápolt közeli kapcsolatot, többek között Szabó Lőrinchez fűzték baráti szálak.

Az 1938. évi zsidótörvény megszületése után minden tisztségéről lemondott. 1944-ben, a német megszállás első napjaiban internálták. A budapesti Gyűjtőfogházba került, ahonnan Sárvárra szállították, és átadták a németeknek. Egy gyalogmenetben lemaradt, a kísérő őrszemélyzet tagjai végeztek vele.

Talán egyetlen könyvét sem forgatták a kezükben…

A gyomai izraelita hitközség 1846-ban alakult meg, és 1850-től az endrődi közösséggel egyazon anyakönyvi kerületet alkotott. Az első zsidó családok az 1820-as években telepedtek le, és 1848-ban már 109-en voltak. A családfők többsége házalással, kocsmatartással és kereskedéssel foglalkozott, de szabó, csizmadia és üveges is volt közöttük. A kedvező közlekedésföldrajzi adottságú Gyoma (1859-ben itt adták át a Szolnok–Arad vasútvonal egyik állomását) kiváló lehetőségeket kínált a gazdasági fellendülésbe bekapcsolódó vállalkozók számára. A helybeli zsidó közösség 1869-ben templomot avatott, 1872-ben szentegyletet alapított, 1877-ben pedig elemi iskolát nyitott (ez utóbbi az 1920as évekig működött). Az Izraelita Nőegylet 1884-ben kezdte meg tevékenységét.

A hitközség 1910-ben 290 főt számlált. Gyomán alapította 1882-ben Kner Izidor később országszerte ismertté vált nyomdáját, amely a 19. század elejétől mintegy kétezer települést látott el közigazgatási nyomtatványokkal. Emellett igényes szépirodalmi kiadványokkal (Kner Klasszikusok, Monumenta Literárum) is folyamatosan jelen volt a könyvpiacon. A család több tagja – így a Kner Izidor örökét átvevő Kner Imre és felesége is – a holokauszt áldozata lett. A nyomdát 1944-ben az 50 500/1944. K. K. M. számú rendelet alapján bezárták.

1944 májusában a gettót báró Wodianer Móric kezdeményezésére az 1885-ben épített községi árvaházban rendezték be. A fennmaradt szabályzat szerint „a gettóban általános névjegyzék készítendő három példányban, amelyben az ott levő személyek családonként, életkor, foglalkozás, előbbi lakhely megjelölésével feltüntetendők, s a jegyzék egy példánya állandóan a gettó vezetőjének kezénél tartandó, a névjegyzék másik két példánya közül egy példány az elsőfokú rendőrhatósághoz (főszolgabíró), egy példány pedig a község elöljáróságához terjesztendő be”. A május 17-én készült jegyzék szerint 105 személy tartózkodott a gettóban. Az áprilisi, ún. Jaross listán 112 nevet tüntettek fel. A különbözetet az internált és a munkaszolgálatra behívott személyek tették ki. A gettó lakóit – az endrődiekkel együtt – június közepén a szolnoki koncentrációs táborba hurcolták. Onnan vezetett útjuk a végzetbe.

Többek között az ő emlékük ápolását is célul tűzte ki a Békéscsabai Zsidó Hitközség, amikor meghirdették ifjúsági alkotópályázatukat.

Amennyiben úgy gondolod, hogy ez a program fontos Neked, akkor támogassad a Békéscsabai Zsidó Hitközség programját és a Memento70 összefogást.

A hírhedt 1610/1944. számú gettósításról szóló miniszteri rendelet alap­ján a szombathelyi gettó felállítására 1944. május 9-én került sor. A szombathelyi gettóban 926 család, összesen 2615 személy élt, s a gettó szigorú szabályait egy városi rendőrségi rendelet, valamint a Zsidó Tanács utasításai szabták meg. Egy-egy lakásban 8-10 család zsúfolódott össze. A gettó határán lévő házakban a kapualjakat és bejárati ajtókat, ablakokat be kellett deszkázni.

A gettóba került többek között Bárdos Alice hegedűművész, aki 1899-ben született Budapesten, és 1922-ben, házassága révén került Szombathelyre, ahol a Városi Zeneiskola hegedűtanára lett. Ettől kezdve Szombathely zenei életének is meghatározó személyiségévé vált: nemcsak pedagógusként, hanem előadóművészként és zenei ismeretterjesztőként is tevékenykedett, emellett a Kultúregylet zenei szakosztályának alelnöke és a kamarazene-társaság szervezője volt közel másfél évtizeden át. 

Szombathelyi működésének fontos mozzanata a Collegium Musicum kamaraegyüttesben vállalt szerepe. Évente négy-öt előadást tartottak, részint Bárdosék lakásán, részint a Savaria Szállóban. 1941. január 1-jén nyugdíjazták. A zsidótörvények életbe lépésével Bárdos nemcsak az iskolából szorult ki, hanem a pódiumon sem kapott helyet. 1944-ben deportálták a családját, a szombathelyi zsidó temetőben is ez az év jelzi egy jelképes síremléken halálának évét.

Sorstársaihoz hasonlóan ő sem tért vissza.

A Szombathelyi Zsidó Hitközség több programot is meghirdetett, emlékezve a városban, a megyében élt egykori honfitársainkra.

Elindították a “Nyomot hagytak” ösztöndíjprogramot, a szombathelyi zsidóság fel nem dolgozott hagyatékának, valamint a Vas megyéből elhurcolt romák történetének feldolgozására és bemutatására.

Terveik közt szerepel a szombathelyi Zsidó Kultúra Házának, valamint egy emlékpark kialakítása is.

A Szombathelyi Zsidó Hitközség az évfordulóra, a szombathelyi Weöres Sándor Színház együttműködésével Radnóti Miklós emlékestet szervez, a költő élettörténete és művei alapján.

Kérünk, hogy támogassad a megemlékezéseket, ahogy a Meneto70 programot is!

Bővebb információ

Noha a minisztertanács április 26-ig hivatalosan nem rendelkezett a gettósításról, az április 7-én hozott döntések alapján sok helyi hatóság azonnal cselekedni kezdett. Az ország egyes területein a túlzottan ambiciózus helyi hatóságok saját kezdeményezésükre még ennél is korábban megkezdték a zsidók összegyűjtését. Hogy a zsidótlanítási szakértők milyen gyorsan döntöttek arról, hogy a végleges megoldás programját Magyarországon is megvalósítják, azt az is mutatja, hogy a belügyminisztérium az első konkrét direktívákat Baky bizalmas rendeletének végrehajtására már három nappal a rendelet kibocsátása előtt megfogalmazta. Egy április 4-i dátummal megjelent titkos rendeletben (6136/1944. BM VII. res.) a miniszter valamennyi beosztott polgármesteri, rendőrségi és csendőrségi szervet utasította, hogy a zsidó szervezetekkel készíttessék el a zsidók névjegyzékét.

Noha a belügyminiszter által megszabott irreális határidőt valószínűleg nem lehetett betartani, a helyi hatóságok nem vesztegették az időt a döntés végrehajtása során. A helyi tisztségviselők által kiadott utasítások egyik jellegzetes példája az, amelyet Nyíregyháza polgármestere bocsátott ki:

A nyíregyházi zsidók először április 21-én szerezhettek tudomást a közelgő katasztrófáról, ekkor közölte ugyanis velük a polgármester, hogy április 23-án reggel öt óra után már nem hagyhatják el Otthonaikat. Május 10-ére a gettó lakóinak száma 17 580-ra duzzadt, közülük csaknem 5000 volt nyíregyházi. A többieket a megye szomszédos községeiből szállították be.

A Szabolcs megyei zsidók deportálása május 15-én kezdődött, amikor a Nyírjespusztáról jövő első csoportot Nyíregyházán bevagonírozták. Ezt követte a második, harangodi csoport május 23-án, majd a harmadik, simapusztai, május 25-én. A negyedik és ötödik szállítmányban két nyír-jespusztai csoport volt - őket május 29-én és június 6-án irányították Auschwitzba.
A deportálás befejezése után mintegy két héttel éjszaka összeszedték az összes kivételezett zsidót - köztük azokat, akik több évtizede áttértek, vagy nem zsidóval kötöttek házasságot -, s ismeretien helyre vitték őket. Az ekkor elszállított 160 ember közül egy sem tért vissza.

A Nyíregyházi Zsidó Hitközség feladatául tűzte ki, hogy méltó emléket állít az ádozatoknak! Támogasd te is programjaik megvalósulását!

A programokról bővebben itt olvashatsz

Forrás: Braham, Randolph L. : A népirtás politikája

Ez egy megtörtént eset. Van két szereplője, két kislány, akik a háborús Magyarországon élnek egy pici faluban.

Az egyik szinte teljesen nincstelen, a másik sem sokkal módosabb. Az egyik családja a falu mellett lévő cigánytelepen, a putriban él, a másik egy kisebb házban, de a faluban.

A két kislányt egymás mellé sodorja az élet, miután senki sem szeretne velük nagyon barátkozni. Egyszerű az indok: az egyikük cigány, a másik zsidó. A zsidó család megszereti a cigánysoron élő kislányt, szívesen látják verndégül, a szatócsboltból apróságokkal kínálgatják. A két kislány között barátság születik.

Olyan igazi, gyerekbarátság.

Ám ez nem tarthat örökké. Az egyikhez, a cigánytelepre elmennek a csendőrök, mindenkit leborotválnak. Aki egy kicsit is ellenáll, azt bizony nagyon elverik. Innentől kezdve nem lehet elmenni a telepről. A másik kislány, addigra már fel kellett varrja a ruhájára a sárga csillagot, hogy még jobban meg legyen különböztetve. 1944. április 28-án jelent meg az 1610/1944 M. E. sz. rendelet a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában. Május 5-én jelent meg a Pécsi Naplóban egy cikk, arról, hogy az egymás után napvilágot látott zsidó rendeletek végrahajtása, Pécsett is teljes erővel folyik.

A két kislány többé nem találkozott. Az egyikük a telepen ugyan, de túlélte a háborút, hogy aztán családja legyen és elmesélhesse a gyerekeinek, az unokáinak, a dédunokáinak, hogy mi történt a barátnőjével. Azzal a kislánnyal, aki soha többet nem tért vissza szülőfalujába. Elpusztította őt az értelmetlen, aljas pusztítás. Az volt a bűne, hogy zsidónak született az ország egyik legszebb megyéjében, Baranyában. Abban a megyében, amelynek központja a Dunántúl állandóan fejlődő főhelye és egyetemi város.
Ám ez a város, amelynek egyeteme világhírű volt 1692-ben ünnepélyes fogadalmat tett, hogy zsidók nem lakhatnak a város falain belül. II. József rendelete szerint a már meglevő keresztény iskolákban zsidó gyermekeket is fel lehetett venni. Ám hiába a rendelet, hiába az arra hivatkozó zsidók, Pécs sokáig ellenállt. 1788-ban két ember és családjuk részére engedélyezték a letelepedést.
Később mégis egyre többen jöttek a városba és a környező településekre. A hitközséggé fejlődés további stációja a Chevra Kadisa megalapítása, mely Stern Jakab Rohoncról megtelepedett kereskedő nevéhez fűződik. Stern Jakab egy beadványban telket kért a várostól temető céljaira. A város teljesítette kérését, sőt 1827. megengedte azt is, hogy a temetőt bekeríthessék.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során a pécsi zsidók is megmutatták, ők is magukénak érzik a magyar nemzeti törekvéseket, ennek meg is lett az ára. 1848 után még súlyos megpróbáltatáson ment át a helyi zsidóság. Haynau hazafias magatartásáért 5000 arany forint hadisarccal sújtotta. Hosszú évekig nyögték a súlyos terhet a zsidók, de 1868. már újabb nagy áldozatok árán templomépítésbe fogtak. A monumentális, kétemeletes templomnak -mely még ma is dísze a városnak- felépítése 120,000 forintba került; ebből 64,000-t a tagok hoztak össze, megvásárolván előre az üléseket a költségek másik felét pedig kölcsön útján fedezték.

1869 júl. 22-én avatták a zsinagógát.

Az I. világháború során közel 150 zsidó hősi halottja volt a pécsi, a megyei zsidóságnak. Ám a vesztes háború utáni politikai helyzet őket sem kímélte. Egymás után születtek a zsidótörvények, melyek végül a halálba vezettek. 3000 embert hurcoltak el, alig 300-an jöttek vissza.

Rájuk és a történet legelején szereplő kislányra is emlékezni kíván a Pécsi Zsidó Hitközség egész éven át tartó programsorozatával a pécsi és baranyai zsidóság deportálásának 70. évfordulójáról. A 2014-es év a pécsi zsidóság történetében azért is kiemelkedő, mert a zsinagóga felavatásának szintén jubiláló évfordulóját ünnepli.

Amennyiben ennek a programsorozatnak megvalósulását szeretnéd, támogassad a Memento70 programot és a Pécsi Zsidó Hitközség rendezvényét!

Bővebb információ