„Szemérmetlenebb hazugsággal, mint a magyar kormány humanizmusnyilatkozata, e háború folyamán, melynek útjai hazugsággal vannak kikövezve, alig találkoztunk.”
A m. kir. minisztérium 10 800/1944. M.E. számú rendelete, a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában.
A betiltottak egyike volt Fenyő Miksa is. 1877-ben született Mélykúton, egy jellegzetes vidéki zsidó családban, amely próbálkozott elfoglalni a helyét a településén, az országában.
1887-től kezdve Pesten élt, itt tanult, 1899-ben szerzett jogi diplomát. 1908-ban Fenyő Miksa a Bristol Kávéházban megalapította a Nyugat irodalmi és kulturális folyóiratot Ignotus Hugóval, aki 1929-ig a lap főszerkesztője volt, és Osvát Ernővel, aki Fenyő Miksával együtt a lap társszerkesztője volt 1929-ben bekövetkezett öngyilkosságáig. Január 1-jén megjelent a NYUGAT folyóirat első száma. A Nyugattal kapcsolatos munka oroszlán része a Szabadság Kávéházban és a New York Kávéházban zajlott. Kritikáival és esszéivel a Nyugat körüli polémiákban aktívan részt vett. A Gyáriparosok Országos Szövetségének előbb másodtitkáraként, majd ügyvezető igazgatójaként mindvégig sokat tett a lap gazdasági támogatásért, fennmaradásáért. 1931–35-ben országgyűlési képviselő. 1938-ban lemondott a gyáriparosok szövetségében viselt állásáról. A német megszállás alatt Budapesten rejtőzködött, 1944. jún. 24. és 1945. jan. 17. közt, mint egy klasszikus polgárember, aki nyomot szeretne hagyni az utókoron, naplót vezetett.
1945-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke és kereskedelmi igazgatója lett. 1948 végén külföldre távozott, előbb Rómában, Párizsban, majd 1953-tól New Yorkban élt; 1970-ben Bécsbe költözött Itt halt végül meg 1972-ben.
1944. július 28-án ezeket írta le Fenyő Miksa (Elsodort ország, Magvető Kiadó, Tények és Tanúk sorozat, 1986).
„A magyar kormány a következő kommünikét adta ki: „Azokkal az angol sajtóban az utóbbi napokban megjelent hírekkel kapcsolatban, melyek szerint német vezetéssel a magyarországi zsidók küldöttsége érkezett Isztambulba, hogy ott négyszázezer zsidó kiadásáról tárgyaljanak a szövetségesekkel, illetékes budapesti helyen ismételten rámutatnak arra, hogy ezek a rosszakaratú hírek teljesen légből kapottak. Ezeket a zsidókat az angol sajtóban megjelent hírek szerint a német véderő számára szállított teherautók és egyéb felszerelések ellenében szolgáltatták ki. A magyar kormány eltökélt szándéka, hogy a zsidókérdést véglegesen megoldja. Ezzel kapcsolatban angolszász körök teljes bizonyossággal számíthatnak arra, hogy a zsidókérdés megoldása a humanitás szellemében és oly módon fog megtörténni, amely megfelel a probléma komolyságának és jelentőségének. A nevetséges hírlapi kacsák hatása minden bizonnyal célt téveszt, és újólag csak arra a naivitásra mutat, amellyel az ellenség táborában, sajnos, a magyar viszonyokat megítélik.”
Hát lehet, hogy az amerikai hír nem igaz, viszont az is igaz, hogy ellenségeink táborában a magyar viszonyokat, helyesebben Hitler pribékkormányának cselekedeteit helyesen ítélik meg. Március 19-e óta a magyar kormány a magyar zsidóság százezreit adta, előre megfontolt szándékkal, német gyilkosok kezére. Hogy ezeket a futószalagon elkövetett gyilkosságokat a pápa őszentsége, vagy a svéd király közvetítésére függesztették fel, vagy azért, mert Budapestnek és a többi magyar városnak szétbombázásától tartott, azt nem tudom. Hogy azonban a humanizmus szó Hitler magyar pribékjeinek a szótárából törölve van, az lemérhető a következő eseten is. A Weiss Manfréd-gyár tegnapi bombázásakor az ott dolgozó zsidók nem mehettek le a légoltalmi pincékbe; a munkásöltözőkbe terelték őket, amelyet telitalálat ért, ott pusztultak….
Szemérmetlenebb hazugsággal, mint a magyar kormány humanizmusnyilatkozata, e háború folyamán, melynek útjai hazugsággal vannak kikövezve, alig találkoztunk. Vagy mégis, vitéz Imrédy Béla beszélt Pécsett, s szembeszállt azokkal a világszerte elhangzott vádakkal, hogy Magyarországon több százezer zsidót végeztek ki. „Magyar kézhez egyetlen zsidónak a vére sem tapad” – mondotta az új haza bölcse. (A régi azt mondotta: Ne hazudj!) Mikor leszállt a szónoki emelvényről, hívei gratuláltak e ragyogó reservatio mentalis-hoz.
Egyetlen zsidó vére sem tapadt magyar kézhez. Mert végül is a magyar csendőr azt a százezer vagy kétszázezer vagy háromszázezer zsidót csak a vasúti kocsikba gyömöszölte hogy a németek ezeket üdülőhelyekre vitték vagy gázkamrákba, az nem tartozik ránk. A mi kezünk nem véreződött be…
Milyen barbár frázis ez: right or wrong, my country. Vállalhatok közösséget azzal, amit ez a country ma jelent? Mondhatom, hogy ha lélekben nem is, külső cselekedeteimmel vállalom a felelősséget a szörnyűségekért? Úgy kellene, hogy én is letagadjam ezeket, mint Sztójayék? Én is hangoztassam eljárásuk humanista szellemét? Annak a magyar hazának, mely az én lelkemben él, egyetlen közös vonása nincs Hitler magyar pribékjeinek „humanista szellemű” hazájával, s ha ezt vállalnám, ha erre mondanám: „my country”, akkor árulója volnék annak a másiknak, mely bennem élt attól a perctől kezdve, hogy Petőfi rímjeiben először tűnt szemembe, szívembe ez a szó: haza…
S most vállaljam ezt a countryt, ahogy alantas szellemű és alávaló emberek a maguk képére teremtették? S ha ők Kassa német bombázóira azt hazudják, hogy oroszopk voltak, akkor hazudjak velük? Ha Újvidéken zsidókat, szerbeket gyilkolnak, akkor a gyilkos csendőrökkel együtt valljam, hogy ezek a magyar állam biztonsága ellen összeesküdtek? Ha zsidókat deportáltak, akkor mondjam, hogy ezek – úgy, mint én magam is – leadóállomásokat szereltek kályháikba, és ha zsidó munkásokat a bombák alá parancsolják, akkor hirdessem, hogy ez humanista szellem, s az ő countryjuk a szépség, jóság, igazság birodalma? Nem, ezt soha, inkább legyen a Gestapo-legényeknek igazuk, akik házmesteremnek azt mondották, hogy hazaáruló vagyok…