Megjelent egy könyv, aminek a címe: Fejér megyei irodalmi emlékfal. Olvasókönyv iskolásoknak és felnőtteknek. Egy ilyen kötetet minden megyében érdemes lenne kiadni, hiszen az országban számtalan helyen éltek, alkottak olyan szerzők, akiknek a neve méltó arra, hogy megörökítsék. Ebben a kötetben helyet kaptak olyan alkotók is, akiknek a pályáját a történelem szakította ketté. Ezek egyike volt György Oszkár is, aki költőként és műfordítóként is jelentőséggel bírt, ám mára nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy ki is volt ő.
György Oszkár 1882-ben született Budapesten, ám ő kortársaival ellentétben nem a fővárosban, hanem vidéken kereste a boldogulást. 1901 és 1906 között a budapesti bölcsészkaron Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával és Oláh Gáborral együtt indult el a költővé válás útján; György Oszkár később az irodalmi élet perifériájára szorult. Bár a Nyugat első nemzedékének lírikusaiéval egy időben jelentek meg szárnypróbálgatásai, irodalmi pályája az élvonal helyett mindvégig a Nyugat árnyékában maradt.
Székesfehérvárra került középiskolai tanárnak. Elsősorban műfordítóként szerepelt a magyar irodalomban. Azonban az is igaz, hogy Baudelaire- és Verlaine- fordításai, három megjelent verseskötete (In memoriam, Titkok, A végtelen fasor) ellenére életében sosem kapott igazi elismerést.
A méltatlanul elfeledett költő-író-fordító 1920-tól Székesfehérváron lelt otthonra. Az Ybl Miklós Reáliskola tanáraként, mint korábban, továbbra is rengeteget írt és fordított, költőbarátaival pedig levelezése révén tartotta a kapcsolatot. György Oszkár töredékekben fennmaradt hagyatéka figyelemreméltó értéket képvisel irodalomunkban.
György Oszkárnak a vidéki léttel, a kisebb nyilvánossággal is meg kellett küzdenie, miközben ő is küszködött a magyarságával és a zsidóságával egyaránt. Eisler Mátyás, aki a Magyar Zsidó Szemlében, már 1926-ban megjósolta, hogy: „azonban biztosra lehet venni, hogy ezek a jelenségek csak epizódok fognak maradni a zsidó irodalom nagy összefüggésekkel teljes történetében, mert Kelet-Európában a zsidóknak nem lesz tartósan maradása.”
Komlós Aladár 1939-ben írta meg a Magyar zsidó író útjai című írásában, az Ararát Évkönyvben: „ A háború óta… egyre fokozódó mértékben bénítja meg a zsidó írót egy újabb akadály: nem szólhat többé hozzá ahhoz, ami a magyarságot, mint közösséget foglalkoztatja. Ha hozzászólna, nem hallgatnák meg. De még valószínűbb, hogy betörnék a fejét és csak ártalmára lenne az ügynek, amelynek használni akar.”
Hajdu Henrik a Nyugat, 1927/6. számában írta meg György Oszkár Titkok című kötetének kritikáját.
„Ez a könyv tele van sötét reflexiókkal. Írója legszívesebben befelé néz, önmagába, - nem csoda, hogy az élet külső jelenségeit jóformán meg se látja. Más kérdés: szabad-e a műalkotásban olyasmit keresni, ami nincs meg benne? A kritika sose lehet oly önkényes, hogy egy lírai verskötetbe történelmi dokumentumokat préseltessen. De ha a kor lázai és izgalmai mindenkin átvonaglanak, (és biztos, hogy átvonaglanak), a költő, az idő heroldja, művészetének kárvallása nélkül nem fojthatja magába a legáltalánosabb érzéshullámokat.
Csakugyan, a Titkok verseiből hiányzik valami. Talán a teljesség esztétikailag megnyugtató hatása, talán a spontán erő, amelynek még a leglégiesebb zenéből is ki kell áradnia. S hidegek is ezek a versek, mert nem az élmény mámorából születtek, csupán egy-egy gondolat elemeiből kristályosodtak formába…
A Titok-cikluson ez az árnyék fut át, akár az aranyködös alkonyban ballagó teheneket festi, akár a kuckóba ejtett botban a gyökértelen, örök kóborlót mutatja, amely mint Lázár fölkel és jár megint, vagy a Nyitott ablak maupassanti hangulatot idéző éjszakai rettegését írja le. Schopenhauer nyomán az örök én meggyőződését hirdeti. Egyes darabjaiból a nemi szerelem láza csap ki, (Szerelem-baj, Fürdőben, Tizenhatévesek), majd a szavak kegyelméért esd, mintegy átmenekül az Anyaság-ciklusához; itt a szó, amott már a gyermek foganását ünnepelve. A versek beállítása az új részben is a régi: az élet és halál gondolati ellentétei. Most kilenc hónapnak mélyin át várja a gyermeket s kéri, bocsássa meg neki a sírt, aztán asszonyához fordul:
por leszel s a kéz,
mely tündököltet:
kioltni kész
tüzed, hogy ujra váltsa
és por leszek, ki érintettelek...
Közben állandóan szemünk elé bukkan egy szó: «csoda.» Nyilván azért, mert ebben oldódik fel György Oszkár tűnődése, félsze és borzongása, amikor az anyatestben a jövő csirájának növését figyeli, amikor az anya elé a kisded köd-arcát ringatja, vagy kislányát föltartja az ég arany-világai felé.
A harmadik ciklusban (Napló) kissé kifénylenek a korábbi komor színek. Világosabban, emberi viszonyok közt látjuk a költőt is, szobájának négyszögében s egy «gyümölccsel gazdag kertben, sugarak hűvös lángosán.» De aztán ismét elborul ege; «jön a vihar és én elébe rontok», írja, «mert énhozzám jön, nem mindenkihez». Ez a kemény elszigetelődés lehűt. «A lírikus gőgje», - mondom. S voltaképp az történt, hogy a kép monumentalitása a második sorban szétfoszlott.
De azért György Oszkárnak vannak hibátlan zengésű teljes versei is; a Vadlúdak, valamint az Anyaság-ciklus IV. és a Napló-rész XII. darabja líránk szép magaslatai. Formaművészete viszont mindenütt erős és biztos.
Aki jól figyel, e szelíd és gyakran elhibázott, de mindig komoly írásokból sok elfojtott gőgöt olvashat ki, a különb sorsra született, félreismert ember gőgjét. György Oszkár egész fiatalkora óta vidéken tanárkodik; társtalan lélek, most már végképp magába fordult. Amikor idegen égtájak hívják, Baudelairet és Verlainet fordítja; erejére vall, hogy önállósága e kirándulásokon csak megedződött.
Egy költő, egy műfordító, egy szenvedélyes irodalmár, egy nagyszerű pedagógus volt György Oszkár. Verseiben nem véletlenül szerepeltek a sötét színek. Ő is érezte, sejtette, tudta, hogy hazája egy idő után először is munkájától fosztja meg, majd az életétől, végül hosszú idő után elfelejti.
György Oszkár útja Auschwitzban ért véget.
A most megjelent kötet is igyekszik némi enyhet adni erre a fájó sebre.
A Memento70 összefogás is azért jött létre, hogy az egykor volt honfitársainkra emlékezzen, emlékeztessen.
Mert tisztán emlékezünk.
