Fenyő Miksa naplót vezetett az 1944-es esztendőben, ebben közölte névtelenül aláírt, elküldött levelét 1944. szeptember 2-án.
„Megírtam 2-es, 3-as, 4-es számú névtelen levelemet Kornis Gyulához, Perényi Zsigmondhoz és ifj. Horthy Miklóshoz. A levél így szólt:
Kegyelmes Uram,
engedd meg, hogy egy országos fontosságú ügyet ajánljak figyelmedbe. Országos fontosságút és az emberiesség szempontjából is fontosat, bár ez az utóbbi ma keveset számít.
A magyar törvényhozás legjobbjai német fogságban sínylődnek. A felsőház tagjai közül: Baranyai Lipót, Sigray Antal, Pallavicini György, Goldberger Leó, Vida Jenő; a képviselőház tagjai közül: Apponyi György, Gratz Gusztáv, Keresztes-Fischer Ferenc, Kéthly Anna, Peyer Károly, Rassay Károly, Zsilinszky Endre és talán még Tildy Zoltán, bár, ha jól tudom, ő nincs a németeknél.
A bánásmód, melyben részesülnek, tűrhetetlen, az életük veszélyben van, és ez a veszély ma, a német vereségek során csak fokozódnak.
Neked módod van a kormányzóhoz jutni, és megmondani neki, hogy az ország iránt való kötelessége ezeket az embereket kikövetelni a németektől. Amellett, hogy az országnak tesz szolgálatot, a maga és a családja érdekében is cselekszik.
Ma Magyarország az egyetlen ország, mely egész erejével Németország oldalán áll: Románia kivált, Bulgária kivált, Szlovákia fellázadt, egyedül Magyarország hoz véres áldozatokat a szövetségi hűségért. Lehetetlennek tartom, hogy ha Magyarország kormányzója azzal a határozott követeléssel fordul Németországhoz, hogy adják ki a felsoroltakat a magyar hatóságoknak, és kormányzói szavára vállalja, hogy őket itthon őrizetben tartja – mondom -, lehetetlen, hogy a németek ezt ma megtagadják.
Végül is a németek már váltságdíj ellen is szabadon engedtek, semleges külföldre juttattak két felsőházi tagot; kell, hogy Magyarország kormányzójának szavát legalább annyira értékeljék.
Neked, Kegyelmes Uram, ebben el kell járnod: pozíciód, múltad, egész egyéniséged kötelez erre.
Igaz híved:
valami név s egy utóirat, hogy a név álnév, az igazi név tulajdonosa minden nála lévő dokumentum szerint már nincs az élők sorában. Az ifj. Horthyhoz írt levélben arra is hivatkoztam, hogy István bátyja bizonyosan exponálta volna magát e tizenkét ember megmentésében.”
Azt sajnos nem lehet tudni, hogy ezt a levelet a kétségbeesés vezette, vagy netán komolyan is gondolta a viszonyokat egyébként oly jól ismerő Fenyő Miksa, hogy sorainak lesz hatása. Főleg úgy, hogy azt nem is írta alá, hiszen ő már ekkor egy teljesen megbélyegzett ember volt.
Már a megmaradt magyarországi zsidók, akik a fővárosban éltek, tudták, tudniuk kellett, hogy mi történik ebben az országban is. Egy ideig még tehettek úgy, hogy mindenhol megtörténhet a tragédia, csak éppen nálunk nem, megtehették, hogy becsukták a szemüket, azt gondolva, hogy ezt az országot, ezt a várost nem érhetik el azok a szörnyűségek, amelyek másutt elkezdődtek. Pedig már többen is figyelmeztettek arra, hogy nem jó irányban mennek a dolgok és ebből a helyzetből a tragédiába vezet az út. Ezek között volt Eisler Mátyás, aki a Magyar Zsidó Szemlében, már 1926-ban megjósolta, hogy: „azonban biztosra lehet venni, hogy ezek a jelenségek csak epizódok fognak maradni a zsidó irodalom nagy összefüggésekkel teljes történetében, mert Kelet-Európában a zsidóknak nem lesz tartósan maradása.”
Fenyő Miksa, a maga nehéz helyzetében, a maga eszközeivel megpróbálkozott egyfajta embermentéssel. Sok embernek ebben az országban még ez sem jutott eszébe.
