Karinthy Ferenc Naplójában emlékezett meg 1939. szeptember 1-ről. Mint nemrég érettségizett diák, aki ráadásul az uszodák környékén is élte napjait, időnként írt a különböző sporteseményekről az Est lapoknak. Szórakozás is volt ez neki, másrészt pedig pénzkereset is, hiszen egy évvel előtte halt meg Karinthy Frigyes, az édesapja, a legjobb magyar írók egyike, aki addig megpróbálta a család hajóját az egyre nagyobb vihar közepette fenntartani.
A szerkesztőségben Petschauer Attilához vitte az egyik írását, éppen 1939. szeptember 1-én, amikor is bejelentették, hogy Németország hadat üzent, megtámadta Lengyelországot, ahogy azt is, hogy ezzel egy időben Anglia és Franciaország is úgy döntött, hadiállapotban állnak a Harmadik Birodalommal.
Akkor mondta a szinte gyerek Karinthy Ferencnek Petschauer, hogy elkezdődött. Karinthy rákérdezett, hogy biztos? Nem lehet ezt valahogy másként megoldani. Petschauer megrázta a fejét, nem, elkezdődött. Neki lett igaza, valóban elkezdődött.
De mi is?
1939 szeptember 1 -én, 4 óra 40 perckor a Luftwaffe repülőgépei megkezdték a a lengyel légierő szisztematikus pusztítását öt perccel később a Danzig kikötőjében baráti látogatáson levő Schleswig-Holstein csatahajó is tüzet nyitott a danzig-i öbölben levő lengyel Westerplatte erődre, a Kriegsmarine hajói és tengeralattjárói pedig blokádot vontak a lengyel tengerpart köré. A 3. és a 4. hadsereg egységei megindították a támadásukat a lengyel balti-tengeri kijárat lezárására. Guderian két gyalogoshadtest által támogatott 19. motorizált hadteste visszavonulásra kényszerítette a lengyel 9. gyalogoshadosztályt és a pomerániai lovashadosztályt. A lengyelek a Brda folyó mögé vonultak vissza, lerombolván maguk után a hidakat, de a német 3. páncéloshadosztálynak már az invázió első napján sikerült pontonhidakat épitenie a folyón, és ennek köszönhetően már a második napon egyesült a 3. és a 4. hadsereg.
A náci Németország nagy kockázatot vállalt ezzel a hadüzenettel, a háború megkezdésével, már azért is, mert minden politikus tudta-érezte, hogy ez bekövetkezik. Tehát tévedés lenne azt hinni, hogy a német támadás szeptember 1-jén hajnalban váratlanul érte a világot. A magyar királyi külügyminisztérium például már 1939 májusában jelentést kapott Sztójay Dömétől arról, hogy a támadás várhatóan augusztus 31-én vagy szeptember 1-jén fog megindulni Lengyelország ellen. Tévedés lenne azt hinni, hogy túl sokan gondoltak arra: Lengyelország megtámadása világháborúvá szélesedik.
Petschauer Attila viszont mégis érezte, hogy ez világháború lesz.
A hadjárat 1939. október 6-án ért véget, mikor Németország és a Szovjetunió teljes egészében megszállta Lengyelországot. A német-szovjet szerződés titkos záradéka Lengyelországra vonatkozó része így szólt:
"A lengyel államhoz tartozó térség területi és politikai átalakulása esetén Németország és a Szovjetunió befolyási övezeteit hozzávetőlegesen a Narew, a Visztula és a San folyók vonala határozza meg. Azt a kérdést, hogy vajon mindkét fél érdekei kívánatossá teszik-e egy független lengyel állam fenntartását, és hogy az ilyen állam milyen határok között állna fenn, csak a további politikai fejlemények során lehet végérvényesen meghatározni. Mindenesetre a kérdést mindkét kormány baráti megállapodással fogja megoldani."
A háború kitörésével a német zsidópolitika második szakaszába lépett, melynek célja a zsidók területi elkülönítése volt. 1939 őszén miután a németek megszállták a mintegy kétmillió zsidó lakta Nyugat-Lengyelországot, Reinhard Heydrich, a Reichssicherheitshauptamt feje azt javasolta, hogy gyűjtsék a lengyelországi zsidóságot néhány vasúti csomóponton fekvő nagyvárosban létesítendő gettóba, ahol kényszermunkát végeztethetnek velük, és a vasút megkönnyíti „további lépések” megvalósítását. Amíg ezekre a további lépésekre sor nem került, addig a gettókban sok ezer zsidót meggyilkoltak, és még többen haltak meg éhségtől, betegségtől vagy a kimerültségtől, de szisztematikus kiirtásra ekkor még nem történt kísérlet.
Mit jelentett ez a további lépések kifejezés?
A történelem bebizonyította, hiszen szinte teljes egészében kiirtották Lengyelország zsidó közösségét.
Voltak páran a világban, Európában, így Magyarországon is olyanok, akik tudták, hogy ilyen helyzetben mi is a kötelességük. Ezek egyike volt id. Antall József, aki menekültügyi biztosként dolgozott a magyar államapparátusban.
1938-tól egyre nagyobb tömegben érkeztek erdélyi magyarok Magyarországra, Észak-Erdély visszacsatolása után pedig jelentős népmozgás indult meg oda- és vissza, amelynek irányításával Antall Józsefet bízták meg. 1941-ben megbízták a bukovinai székelyek betelepítésével, több akciót szervezett a történelmi határon túli szórványmagyarság Magyarországra hozására. 1938-1939-ben Ausztriából és Csehországból érkezett Magyarországra a menekültek egy nagyobb hulláma, ők részben politikai menekültek, részben zsidó származásúak voltak. Utóbbiak mentése miatt a német külügyminisztérium is tiltakozott. 1939 őszén 3-5000 fő lengyel zsidó keresett menedéket Magyarországon. Antall József utasítására nem zsidóként vették őket nyilvántartásba, mindenki keresztény papírokat kapott. Ezt az első hullámot 1941-ben újabb nagyszámú zsidó menekült követte. Elhelyezésükről Budapesthez közeli településeken gondoskodtak, a gyerekeknek és a fiataloknak iskolákat szerveztek. Más nemzetek fiai is menedékre találtak Magyarországon (francia, angol, holland, belga), közülük a legnagyobb lélekszámú menekültcsoport a franciáké volt (4-5000 fő).
1991-ben posztumusz Jad Vasem elismerést is kapott tevékenységéért.
Magyarországon ekkor még nem volt háborús hangulat, bár az is igaz, hogy ekkor már a hazai közélet megélte már az I. zsidótörvény elfogadását és bevezetését, melynek értelmében az 1938. évi XV. törvénycikk (1938. május 29.), „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
Már megélte az ország a II. zsidótörvényt is, az 1939. évi IV. törvényt (1939.május 05.), amelyik „ A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról ” címet viselte már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt.
A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.
Magyarország ekkor még „csak” állampolgári jogaiktól kezdte el megfosztani az itt élő zsidókat, bár az is igaz, hogy még nem is szerepelt szeretett hazájuk a II. világháborúban.
Azonban később más lett a helyzet…
