Salamon Ernő
Búcsú
1
Lecsendesül a lobogó vihar,
halál, halál mered az útnak alján,
boruljak Rád e hajnalok utolján,
csókolj meg: csókom és dalom kihal.
Ölellek-e még, forgatok-e könyvet?
Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba?
Friss mosolyod, vad kacagásom romba',
már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb.
Fordítsd a szíved ezután magadra,
az özvegyek hogyha zokognak: gyengék,
a mord jövendő hogyha elragadna
kis kebledről: lesz, megél az emlék:
az élet nem, de Te két kézzel adtál:
öledben ültem, párádból itattál.
2
Sírjon, aki boldog volt,
add ide a vállad,
elakad a szívem is,
ha könnyem kifárad.
Temiattad sírok én,
Veled lettem boldog,
messze élnem oly nehéz,
jaj, ha távol bolygok.
3
Ne engedd, hogy a szemem
elfelejtsen Téged,
vegye körül lelkemet
halk bizalmas fényed.
Jön a halál, jön a tél,
élünk-e, ki tudja,
süss fel, egem, csillagom
a nagy hosszú útra.
Salamon Ernő, a nagyszerű romániai, erdélyi magyar költő, alig másfél évvel a halála előtt már pontosan tudta, hogy mi lesz a sorsa.
1912. május 15-én született Gyergyószentmiklóson egy szegény zsidó családban. Volt egyetemi hallgató, újságíró, a híres Korunk szerkesztője, ám közben folyamatosan írta szebbnél szebb verseit. A folyamatos munka felőrölte erejét, így az ukrajnai munkaszolgálatát nem élte túl, tífuszos lett, végül olasz katonák lötték agyon 1943-ban.
Emlékét Gyergyószentmiklóson gimnázium őrzi.
A Szépírók Társasága úgy gondolja, hogy amennyiben a holokausztot közös társadalmi traumaként értjük, amelynek árnya mindmáig ránk vetül, akkor az irodalom nem csupán a trauma elszenvedője és feljegyzője, hanem a részvét gyakorlata is, amely terápiás ajánlatokat tartalmaz.
Programjukról bővebben itt olvashatsz.
