Pécs városában is, hasonlóan az ország számos településéhez már évszázadok óta éltek zsidók, azonban a közösség a XIX. századtól kezdve kezdett valódi közösségként működni. Sajnos nem lett hosszú a története a nagy létszámú pécsi zsidóságnak. Magyarország először kezet nyújtott a pécsi zsidóknak is, ám elég hamar elengedte, eltaszította magától.
A városban 1788-ban még csak ketten kaphattak jogot a megtelepedésre, 1841-ben azonban már 30 fő volt a hitközség létszáma. Az első jelentősebb fejlődés a türelmi adó megszüntetése után következett be, azonban ez nem tartott sokáig, hiszen az 1848-as szabadságharc során után komoly sarcokat vetettek ki a pécsi zsidókra. Azonban 1868-ban már a pécsi zsidók templomépítésbe fogtak, amelyet 1869. július 22-én avattak fel.
Innentől kezdve a pécsi zsidók élték a megszokott polgári életüket, az egyenjogúsítás után már teljes joggal rendelkező magyarként. Olyannyira, hogy az I. világháborúban is részt vettek, hiszen ők is azt gondolták, hogy az országuk, az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyarság érdekében harcolnak. 92 hősi halottja volt a pécsi zsidóknak.
Egy nem zsidó polgár így ír a pécsi zsidókról: „Zsidó persze, mint mindenütt, sok van a városban; az alacsony, okos, nagyszakállú Perls Ármin a rabbi. A zsinagóga körüli utcákat, a Rákóczi utat, a Perczel, Munkácsy, Bercsényi, Felsőmalom stb. utcákat mind zsidók lakják. A zsidó ünnepek alkalmával a Király utca, Ferenciek utcája, Irgalmasok utcája, Széchenyi tér, Jókai tér, szóval az üzleti centrum valósággal kihalt, a sok zsidó üzlet mind be van csukva. Persze zsidó lateinerek, ügyvédek, orvosok, mérnökök is szép számmal vannak a városban.”
Az első világháborút követő években, évtizedekben ellenségessé vált a politikai légkör Az antiszemitizmus felerősödése, majd a zsidótörvények korszaka fokozatosan megnehezítették a pécsi zsidóság életkörülményeit is. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban visszaesett a születések, illetve megnövekedett a valláselhagyók száma.
Magyarország úgy döntött, hogy a Pécs városában élő zsidókat is eltaszítja magától. A zsidótörvények után jött a gettósítás, majd a deportálás.
A pécsi zsidók deportálására 1944. július 4-én, kedden, délután került sor.
A Magyar Királyi Csendőrség, a német rendőrség és Waffen-SS kijelölt egységeinek felügyelete mellett 75 fős csoportokban terelték be őket a helyi iparvágányon álló szerelvénybe.
A pécsi gettóban nem csak pécsi lakosok voltak, és nem csak olyanok, akik az izraelita hitfelekezethez tartoztak, ill. magukat zsidónak tartották. Bár kétség kívül ők voltak túlnyomó többségben. A városi hatóságok azokat kényszerítették a “zsidók számára kijelölt városrészbe”, akik a törvény szerint “zsidó fajúnak” minősültek, és semmilyen okból nem kaptak mentességet a zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedések alól.
A bevagonírozásra nem közvetlenül a vasút közvetlen közelében kijelölt gettóból került sor, hanem a kb. egy kilométerre lévő “Lakits” laktanyából. Ide 1944. június 28-án és 29-én két részletben hajtották át a gettó lakóit. Előtte azonban megfosztották őket utolsó értékeiktől, és a személyazonosságukat igazoló hivatalos irataiktól. A családokat már itt szétszedték: a nőket és a gyerekeket az istállókban – lóállásonként hetesével-nyolcasával – helyezték el, a férfiakat a lovardában. Két nap múlva ugyanebbe a laktanyába zsúfolták a pécsi járás törvény szerint zsidónak minősülő lakosait is. A körülményekről mindennél többet elárul, hogy itt pár nap alatt 17-en követtek el öngyilkosságot.
Körülbelül 3.400 és 3.600 közé tehető azoknak a száma, akiket július 4-én Pécsről Auschwitzba deportáltak.
Hogy hova mentek ezek a vagonok?
Az MTI Házi Tájékoztatója jelentette Stockholmból:„Az itteni lengyel követ közöli, hogy naponta érkeznek Lengyelországba vonatok Magyarországról, egy-egy vonat 45 kocsiból áll, amelyeken magyar zsidók vannak. Ezeket Oswieczim koncentrációs táborba szállítják, ahol két gázkamrában megölik.”
A megüresedett laktanyába szállítottak át a mohácsi gettóból 1.170 és a bonyhádi gettóból 1.180 személyt. Velük 1944 július 6-án indult Pécsről a szerelvény az “Endlösung”, a vég(ső megoldás) felé.
A pécsi zsidóság közel 90%-a nem tért vissza.
Szomorú közjáték az immár demokratikus Magyarország történelméből.
Az Új Dunántúl 1946. július 18-án számolt be a következőkről. 1946. júliusában az a szóbeszéd járta a városban, hogy zsidó spekulánsok a hamarosan bevezetendő új fizetőeszközzel, a forinttal üzletelnek. 1946. július 26-án a pécsi törvényszéken Horváth Béla volt munkásszázad-parancsnok tárgyalása alatt mintegy kétszáz ember tüntetett a népbíróság ellen, Horváth mellett. A Szabad Nép tudósítása szerint a tüntetők „kötelet a zsidóknak” és „le a zsidóbérenc népbírósággal” jelszavakat hangoztatva megostromolták az épületet. A tárgyalóteremben tojással hajigálták meg a népbírákat. Ugyanekkor a tömeg másik része az egyik tanú házát támadta meg. Az ott őrködő 5-6 rendőrt félrelökve kövekkel dobálták az ablakokat, majd megpróbálták betörni a kaput. A rendőrség mindkét helyszínen tehetetlen volt, a tombolókat szovjet járőröknek kellett megfékeznie. A tüntetések egész nap folytatódtak szerte a városban.
Mi járhatott a fejekben mindkét oldalon?
Hogy újból kezdődik az, amire ígéretet tett az egész világ, hogy nem ismétlődhet meg?
Hogy mindenről az a kevés zsidó tehet, aki szinte nincstelenül tért vissza a pokolból?
A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy emlékezzen és emlékeztessen, hogy valóban ne ismétlődhessen meg a szörnyűség.
Mi tisztán emlékezünk.