Farkas István, a két világháború közötti magyar szellemi élet meghatározó szereplője, európai mércével mérve is kiemelkedő jelentőségű festőművész.
1887-ben született Budapesten. Anyja, budai Goldberger Anna korán árván hagyja fiát. Apja, Wolfner József cégteremtő, vagyonalapító, újság- és könyvkiadó (főként az Új Idők révén a keresztény középosztály ízlésének formálója), műgyűjtőként Mednyánszky László fő támogatója, Fényes Adolf, Csók István, Vaszary János és más kortársai műveinek vásárlója. Mednyánszky fogadja tanítványául a korán festeni kezdő fiút. Az emberi lélek rejtett dimenzióinak, és a természet misztériumának kutatása, a festői matériák kezelésében megnyilvánuló érzékiség egész életre szóló meghatározó élmény Farkas számára.
1906 és 1907 nyarán Nagybányán Ferenczy Károly vezetésével fest tájképeket, plein air akvarelleket, itt tanulja meg a vázlatok, jegyzetek, kép előkészítő grafikák fontosságát. Itt ismerkedik meg az új stílusokat meghonosító fiatalokkal, Schönberger Armanddal, Galimberti Sándorral, Ferenczy Bénivel, Czóbel Bélával.
A nagybányai művésztelep 1912-es retrospektív kiállításán két olajfestményével van jelen: Nagybányai tájkép, Gyermekfej. 1908-ban az akkor már Párizsban élő Réth Alfréddal (1884-1966) olaszországi tanulmányutakat tesz.Hosszú alkudozások után 1911 végén apja hozzájárul, hogy Párizsba menjen tanulni.Önálló kiállításra készül. 1914 forró nyara: a háború kitörése egy csapásra elsodorja a megtermékenyítő illúziókat, a Montparnasse nemzetek és előítéletek felettiségét. Farkasnak, mint ellenséges ország fiának, azonnal haza kell térnie.
Természetes volt számára, hogy a háború kötelezettségeket jelent. Az Osztrák-Magyar Monarchia felderítő tisztjeként, tüzér főhadnagyként lovon és repülőn, gyalog és légballonon, autón és szamárháton az Északi Kárpátoktól Albániáig harcolja és rajzolja végig a frontot, háborús naplójában, vázlatfüzetekben örökítve meg a háború marta tájakat, közkatonák és tisztjeik mindennapjait. Rajzai expresszívek és erőteljesen realisztikusak. Már ekkor kívülálló, távolságtartó, a különféle etnikumú, vallású emberek jelleme érdekli, viselkedésük a szokatlan környezetben. Kitüntetéseket kap, egy évre olasz hadifogságba esik.
A világháború utáni zűrzavarban, az egyre zajosabb antiszemita közegben Farkas fogódzókat keres; családtagjait, a saját polgári környezetébe tartozók méltóságos és egyben ironikus portréit festi. 1919-es, 1920-as képein Kállai Ernő, a korszak legjelentősebb műkritikusa szerint „halálraítélteket látunk a siralomházban”. Farkas a képein már ekkor búcsúzik attól a világtól, amelyet szülei és nagyszülei, számtalanam magyar zsidóhoz hasonlóan, magukénak éreztek. Olykor csak egy színfelrakás (pl. egy senkivel össze nem téveszthető zöld) vagy egy jellegzetes Farkas-kellék (pl. az önálló, szinte vadállati életet élő kesztyűk) elnagyolt, ám erőteljes megjelenítése teszi kétségtelenné, hogy Farkas István az alkotó.
1923-ban ismerkedik meg Kohner Idával (1895-1945) Fényes Adolf műtermében. Egy év múlva feleségül veszi a rendkívül művelt, kilenc nyelven olvasó, érzékeny festőt, báró Kohner Adolf bankár, földbirtokos, műgyűjtő lányát (Farkas egyetlen képpel sem szerepel a rendkívül jelentős Kohner-gyűjteményben). 1924-ben rendezi meg 117 képből álló első önálló kiállítását az Ernst Múzeumban. A méltató kritikák ellenére az itthoni körülmények nem kedveznek művészete kibontakozásának. A háború előtti magyar avantgárd, a Nyolcak és az aktivisták közül többen már korábban külföldre távoztak. Tihanyi Lajos, Moholy-Nagy László és sokan mások nem jönnek vissza.
1924-ben Párizsba megy, immár feleségével együtt. A következő Salon des Tuileries Kiállításon melyre ismét meghívták, 5 képet állított ki, melyet egyik legjobb teremben helyeztek el. – Ezen képeknek egy része már – az előző éviekhez képest – szabadabb, közvetlenebb és gazdagabb volt, a fáradságosan meghódított új anyagból faragott különböző építőköveknek szuverénebb felhasználása. Felesége írja: „Pista gyakran mondja, hogy minden jó művészi alkotás lényegét valami csodálatos miraculeux-képezi – bármilyen formában, kompozícióban, színben stb. nyilvánul is az meg. Pista legújabb képeinél ez az általa miraculeux-nek nevezett lényeg az, amely elsősorban megfogja az embert.”
A történelem, a művészettörténet ismét átformálja műveit. 1930-ban megjelenik a Mario és a varázsló, Thomas Mann látnoki műve. Babits Mihály 1930 márciusában így ír a Nyugatban: „Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben.” 1930-ban jelenik meg a Tömegek lázadása, Ortega y Gassat baljóslatú írása. Farkas megfesti életművének legkiemelkedőbb darabjait A szirakuzai bolondot, a Szép kilátást, a Babonás délutánt, A hullámot, melyek lényege ugyanaz, mint Mann novellájának és Ortega filozófiai művének. Az emberirtóztató magánya, kiszolgáltatottsága. A lét kietlensége. A kitaszított lélek törékenysége, esendősége. A mű, amely befejezhetetlen.
Nem maradhatott Párizsban, haza kellett jönnie. Átveszi a Wolfner-Singer cég irányítását, hogy biztosítsa a családnak, a rokonoknak, a rászoruló művésztársaknak a megélhetést. Apja még 1929-ben őt nevezi meg minden ingatlan és ingó vagyonának kizárólagos örököseként.
Benedek Marcell így emlékezik Naplójában: „Wolfner József meghalt és helyét Párizsból hazaköltözött fia, borzongatóan különös képek nagy tehetségű festője, Farkas István foglalta el. Képeinek, minden szavának tanúsága szerint sokkal távolabb volt a vállalat szellemétől, mint akár én is. De egyelőre bekapta a gép… Szellemileg maradt minden a régiben. Megmaradt a patriarkális rendszer is: aránylag kis fizetés, de teljes biztonság, gyengéd gondoskodás. Csak valami változott. Farkas Istvánt sokan mondták bolondnak és ő is szerette ezt mondogatni magáról. Képeiből valóban ki lehetett olvasni, hogy gyanús ellenségnek nézi a világot – embert és tájat egyaránt. Ennek képének előterében egy fehérre festett vas-szék áll. A leggonoszabb, legfélelmetesebb bestia, melyet életemben láttam… Farkas bizalmatlan volt minden és mindenki iránt. Ettől függetlenül tudta érzékelni, sőt szeretni is az embereket, segíteni rajtuk, gondoskodni róluk. Ennek ezer bizonyságát adta velem szemben is. De egész életének – és most a vállalat vezetésének is – alapja a gyanakvás és bizalmatlanság volt.”
1944. március 19-én, amikor a németek megszállják Magyarországot, figyelmeztetik Farkast, menjen, de ő nem menekül. Április 5-én saját kezűleg varrja fel a sárga csillagot. Április 15-én a Sajtókamara főtitkára ötvennégy zsidó újságíró nevét szolgáltatja ki a németeknek, a listán utolsó, kézírással, Farkas Istváné. Aki nevét odaírta, előzetesen már megkapta a Singer-Wolfner céget.
Pátzay Pál szobrász felajánlja, hogy elbújtatja, de Farkas nem akar bujkálni.
Előbb a Rökk Szilárd utcai nyilas kaszárnyába kerül, majd a kistarcsai internálótáborba. Herczeg Ferenc Horthy Miklós kormányzóhoz fordul a megmentéséért, ám Farkas ezt írja Kecskemétről, az utolsó üzenetében: „ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.”
Auschwitzban az ötvenhét éves férfi egyes visszaemlékezők szerint Mengele utasítására, más szemtanúk szerint önként áll az öregek s a gyerekek közé. A gazdag polgárcsaládból érkezett, felnőttkora teljében lévő művészember tudta, hogy neki az áldozatokkal kell közös sorsot vállalnia.
1944. július 30-án pusztult el.
