A melegek, homoszexuálisok a XX. századig elítélt kisebbségként élt a világ minden országában. A század elejétől kezdve, az I. világháborút követően kicsit szabadabb lett a közgondolkodás.
Már az ősközösségi társadalmakban is fellelhetők az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat nyomai. Az időszámítás előtti 12 000 körül maradtak fenn a homoerotika iránti megbecsülés jelei: barlangrajzok, fallikus vesszők ezrei, illetve mesterséges dupla hímvesszők/dildó, amelyet két nő együtt használt a mai Franciaország területén (Gorge d'Enfer-ben).
Az ókori Görögország városállamaiban természetes dolognak tartották, ha az emberi lényeket vonzza a szép emberi test, a homoerotikus kapcsolatokat egyáltalán nem üldözték, a homo- és heteroszexuális preferenciák váltakozását az egyéneknél nem tekintették veszélyesnek.
Az ókori Róma homoszexualitáshoz való hozzáállását erősen befolyásolta a görög minta. A köztársaság korát az erkölcsi közömbösség jellemezte: sem szégyennek, sem dicsőségnek nem tekintették a homoszexualitást. Cicero leszögezte, hogy nincs abban semmi jogellenes, ha két férfi élvezi az erotikus gyönyöröket, de mindent a maga helyén kell kezelni.
A VI. században a kereszténység és más kultúrák hatására a homoszexualitást törvényen kívül helyezték. 533-ban Justinianus császár alkotott korlátozó törvényeket "olyan férfiakkal szemben, akik vágyat éreznek más férfi iránt". A szodómia büntetése kasztráció volt. 1432-ben Firenzében hozták létre Európában először a szodómia bűnét elkövetők elleni eljárásokat indító speciális szervezetet (Uffiziali di Notte; Az Éjszaka Hivatalnokai), az ezt követő 70 évben több mint 10 ezer férfi és fiú ellen indult eljárás. 1451-ben V. Miklós pápa felhatalmazta a pápai inkvizíciót, hogy üldözze a férfi szodómiát. 1476-bam Leonardo da Vinci-t kétszer is feljelentették a hatóságnál, de szemtanú hiányában felmentették.
A homoszexuális mozgalmak kezdeti szellemi ihletője a XVIII. század végén jelentkező felvilágosodás. Voltaire és Diderot elítélték a melegség barbár elnyomását, de az erkölcsiséget az egyházzal azonosították, s ezért szerintük a homoszexualitásnak el kell tűnnie. Jean-Jacques Rousseau: Les Confessions című művében (1770) a szerző leírja, hogy egy afrikai megpróbálta őt elcsábítani, ám az első rémületét legyőzte, és végül egy baráti viszony alakult ki közöttük. Ez a mű talán az első védőbeszéd az azonos neműek szerelmének toleranciája mellett a modern európai irodalomban.
A modern kor tulajdonképpen a XIX. század második felében kezdődött, amikor az irodalmi művekben egyre gyakrabban jelent meg témaként az azonos neműek szerelme, amikor a német törvényszéki orvostan jeles képviselői elkezdtek foglalkozni a problémával.
Sigmund Freud is megírta már véleményét, a XX. század elején:
„A pszichoanalitikus kutatás a legnagyobb határozottsággal elítéli azt a felfogást, mely a homoszexuálisokat mint valami különös emberfajtát akarja a többi embertől különválasztani. Az által, hogy e módszer nemcsak nyilvánvalóan mutatkozó, hanem egyéb nemi ingerületeket is tanulmányoz, felderíti, hogy minden emberben megvan a képesség az azonosnemű tárgyválasztásra s e választás tudattalanjában létre is jön. Mi több, azok a libidinozus érzelmek, melyek az embert a vele egynemű személyekhez fűzik, a rendes lelki életnek nem kevésbé fontos tényezői, lelki betegségeknek pedig még hatalmasabb rugói, mint a másik nemet érintő érzelmek. Sőt a pszichoanalízis azt tanítja, hogy az ember eredeti természetében, amint az a gyermekkorban, kezdetleges állapotokban és őstörténeti idők nyomaiban ma is észlelhető, a tárgyválasztás független a választott tárgy nemi hovatartozásától és a nemiség szabadon választ férfi és női tárgyak között.”
Az országokban megközelítő kutatások szerint 2-6 % közé tették a melegek arányát. Így volt ez Németországban is. Ám 1933-tól a nácik győzelme után ezen az arányon mindenképpen változtatni akartak.
Náci statisztikusok a Harmadik Birodalomban mintegy hárommillió meleggel számoltak, amely a lakosság öt százalékát tette ki. A hatalomátvételt követően azonnal megindult a tökéletes árja faj létrehozásának programja. Ennek részeként a homoszexuálisokkal szembeni előítéletek erősítése is feladata volt a propagandának. A melegek veszélyeztetik a német ifjúságot, a népesedéspolitikát és a közegészségügyet is. Bezárták a melegbárokat, és megkezdődött a német homoszexuálisok adatainak összegyűjtése, melyeket a berlini Gestapo központjába kellett elküldeni a helyi rendőri szerveknek. Az érintettek válaszul névleges házasságokat kötöttek, gyakran meleg férfiak meleg nőkkel. Az üldözés törvényes alapját a 175. paragrafus adta, amelyben bűncselekménynek nyilvánították két azonos nemű személy - elsősorban a férfiakra vonatkozott, a leszbikusokkal nem igazán foglalkoztak - kapcsolatát. A nyilvántartásba vételt és a törvényi szabályozást követően megkezdődtek a letartóztatások. Ennek élén a biztonsági szolgálatok Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatala állt. Ahogyan Reinhard Heydrich biztonsági főnök emlegette, ez volt a „harcoló bürokrácia".
A Harmadik Birodalomban 1945-ig körülbelül 100.000 férfit tartóztattak le homoszexualitás miatt; mintegy felüket elítélték. A koncentrációs táborba küldöttek számát 5–15 ezer közé teszik, a többiek börtönökbe kerültek.
„Őseink tudták, mit tesznek, amikor a maguk közül való homoszexuálisokat a mocsárba süllyesztették, de a meghódított népek körében nem büntették, sőt, bátorították a homoszexualitást. Ez a népesedési politika szempontjából ésszerű intézkedés volt, amelyet követendő példának tekinthetünk. A homoszexuális saját fajállományának árulója, ezért ki kell irtani" - vélekedett Heinrich Himmler.
A háború kitörését követően egyes homoszexuálisokat áthelyeztek a hadsereg kötelékébe, ahol a reguláris legénységtől elkülönítve, különböző öngyilkos akciókban kellett résztvenniük. A táborokba zárt melegek egy részének a többi kényszermunkással közös sorsa volt: megsemmisítés a munka által. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de elfogadott vélemény, hogy nagyjából tízezer személy vesztette életét csupán azért, mert német (árja) homoszexuális férfiként táborba küldték.
A táborokba zárt meleg férfiaknak rózsaszín háromszöget, a leszbikusoknak az antiszociális hajlamot jelző fekete háromszöget kellett viselniük. Az internáltak nagyobb része meghalt, részben annak köszönhetően, hogy nemcsak az őreik, hanem a fogolytársaik is kegyetlenül bántak velük. Egy kis részüket bírósági utasításra kasztrálták. Egyeseket megkínoztak vagy hormonkísérletekhez használtak.
A nácik által hozott homoszexualitás-ellenes törvényt csak az 1960-as évek végén töröltek el. A homoszexualitásért koncentrációs táborba zártak nem kapták meg a nácik egyéb áldozatainak járó állami kártérítést, és néha még a börtönbüntetésük idejébe sem számították be a táborban letöltött éveket. A német kormány hivatalosan csak 2002-ben kért bocsánatot a meleg közösségtől.
Csak idén avatták fel Tel-Avivban pénteken Izrael első olyan emlékművét, amelyet azok tiszteletére emeltek, akiket a nácik homoszexualitásuk miatt üldöztek. Az emlékmű ünnepélyes átadásán beszédet mondott a város polgármestere és Németország izraeli nagykövete.
A Memento70 összefogás minden megkülönböztetést elítél, emlékezni kívánunk azokra az áldozatokra, akiket nemi identitásukért üldöztek, pusztítottak el. Európában és a világ demokratikus országaiban képes egymás mellett élni a többség és a kisebbség, legyen az vallási, származási, nemi, stb. Magyarországon is így kell tenni!
