A tuberkulózis a történelem során az egyik legtöbb halálesetet okozó betegség volt. 1901-ben, Magyarországon a halálesetek 25%-át okozta a tbc, amit magyar népbetegségnek (Morbus hungaricus) tartottak, és amit a tömegek nyomorából és szegénységéből eredő tömegesen egészségtelen életmód terjesztett el (100 ezer lakosból a szegények körében 500 fő, de a fertőződés miatt, a jómódúak körében is 200 volt tbc-s).
Magyarországon a XIX. század végén a halálozások 25–30 %-a erre vezethető vissza. A XX. század eleji, pontosnak mondható halálozási statisztikák évente átlagosan 70-75 ezer fő között mozgó gümőkóros halálozást mutatnak a történeti Magyarországon, vagyis egy évtized alatt az áldozatainak száma elérhette a Kárpát-medencében a 800 ezer halálos áldozatot, mely több mint a legnagyobb kolerajárványé volt.
A járványügyi statisztikák elemzése megerősíti az Európa egyéb területén megfigyelhető tendenciákat. Egyrészt a jó vagyoni és kulturális helyzet, másrészt a viszonylag ritkábban lakott területek (különösen a magas hegyvidékek) mutatnak alacsony adatokat, míg a városok, a sík területek, az elmaradott, szegény vidékek és kevéssé iskolázott csoportok TBC halandósága az átlagosnál mindig rosszabb. Ezzel szemben a nemek és a korcsoportok között nem látunk markáns különbségeket. Regionálisan igazán markáns különbségek nem alakultak ki, de Budapest értéke valamivel az átlag felett volt.
Bár a magyar egészségügyi rendszer már a XX. század elejétől igyekezett a betegség terjedését gátolni, látványos fejlődés csak a II. világháború után következett be.
A TBC elleni küzdelemben elsőként Korányi Frigyes vállalt nagy szerepet, később utódai az ő nyomdokain haladtak tovább.
Ezek egyike volt Gárdi Jenő is.
Gárdi Jenő 1886-ban született, egy szegény zsidó családban. A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán nyerte el orvosi diplomáját. Ezután Újpesten telepedett le. Fáradhatatlan munkássága eredménye volt, hogy a szegénysorsú, tüdőtuberkulózisban szenvedő betegek számára tüdőgondozót, rendelőt létesített, ahol ingyen látta el a rászorulókat. Létrehozta a tuberkulotikus felnőttek számára az első munkaterápiás intézetet. 1933-ban gyermekek részére gyógyiskolát létesített. 316 éves gyermekeket látott el, 25 bentlakó és 65 bejáró gyermek részesült oktatásban és lelkiismeretes kezelésben.
Katonaorvosként szinte az első pillanattól az utolsóig vett részt az I. világháborúban. Nem tett mást, mint „csupán” orvosi esküjének eleget téve gyógyított.
Gárdi Jenő az orvos, és úgy is, mint a szociáldemokrata párt tagja, a munkásember egészségügyének javítására törekedett, és annak szolgálatában állott pályafutása során. Ő volt a tbc elleni küzdelem egyik legnagyobb harcosa. Tanulmányai és hétköznapi gyakorlata során tisztában volt azzal is, hogy a Morbus hungaricus a legmélyebb szegénységben élők között szedi áldozatait. Újpest, mint a XX. század elejére kialakult ipari település csak termelte a leendő áldozatokat.
Már 1923-ban megalapította a tüdőbetegek ingyenes rendelőjét és rendelőjét a Jókai utcában és ott fogadta a beteg munkásokat. Bensőséges meleg kapcsolat hozta meg számára a kitüntető „szegény emberek orvosa” nevet.
Egy róla szóló kiadványban így emlékeznek meg róla: „A tbc elleni védettség elérése céljából beoltotta a munkásokat az. un. Friedmann vakcinával –ami élő-de nem patogén bacillusokat tartalmazott. A betegek rendszeres és következetes felkutatása érdekében szűrővizsgálatot vezetett be, és a fertőző forrásokat kiemelte a közösségből.
7406 személyt vizsgált meg, és úgy találta, hogy köztük 0,9 % volt beteg. Különösen nagy jelentősége volt az újpesti gyermekeken végzett szűrővizsgálatnak: a sovány és rosszul táplált gyermekek számára tejet adatott, és kvarc kezelésben részesítette őket. Egy gyermek 10-20 kvarc fénykezelést kapott, s ugyanakkor jó minőségű Károlyi-féle tejet fogyasztott.
A gyermekek szűrésekor számtalan más kóros állapot is felszínre került, s ezért gyermekgyógyász és kardiológus is részt vett a munkában. A felnőtt betegek gyógyításában elsőként alkalmazta a rendelői légmell kezelést 1926-ban.”
1930-ban Gárdi Jenő az ország első Munkaterápiás Gyógyintézetét hozta létre a tbc-s betegek azon csoportja részére, amelyik már nem igényelt aktív kezelést, de még nem nyerte vissza munkaképességét. Ez a Baross u. 105 szám alatti un. Kollár telepen működött.
1933-ban újabb forradalmi újítást hozott létre: a beteg gyermekek számára az intézet helyén gyógyóvodát és gyógyiskolát létesített, amelyekben ő látta el az igazgatói teendőket. A gyógyiskola szintén munkaterápiás intézmény volt, ahova csak aktív gümőkóros gyermekeket vettek fel. A gyermekek korhatára 3-16 év volt.
Az iskolában először csak reggel 8 órától délután 5 óráig tartózkodtak a gyermekek - tehát napközi otthon volt. 1937-ben azonban megnyílt számukra az internátus, bennlakókkal és bejárókkal.
A 1937-es év fordulópontot jelentett az Intézet működésében. A felnőttek és a gyermekek gondozása elkülönült olyképpen, hogy a Szociálpolitikai Intézet hatáskörébe kerül a felnőttek kezelése, míg a gyermekkori felkutató, rostáló izoláló-gyógyító működést az Országos Tüdőbeteg Szanatórium Egyesület végzi.
Azonban ez sem tarthatott sokáig, hiszen Magyarország törvénykezése közbeszólt. Előbb munkájától fosztották meg Gárdi Jenőt és számos más kollégáját, később pedig pusztulásra ítélte őket, akik egész életükben azért dolgoztak, hogy embertársaiknak ne kelljen elpusztulniuk.
Az intézet orvosai közül Dr. Bernolák Béla elesett a II. világháborúban katonai orvosi szolgálata teljesítése közben. Gárdi Jenő, Ádám Árpád, Sándor Pál, Nyéki György és Sommer Jenő elpusztultak, mivel zsidók voltak.
Rájuk is emlékezni kíván a Memento70 összefogás.
