HTML

Memento70

A Memento70 a kormány által kiírt Civil Alap pályázaton elnyert támogatásokat visszautasító szervezetek és személyek szövetsége. Célunk, hogy Magyarországon és a határokon túl lehetőséget biztosítsunk minden zsidó és nem zsidó szervezetnek és személynek arra, hogy támogatásukkal mozgalmunk mellé állva kifejezhessék független véleményüket. A hiteles, méltó megemlékezés mindannyiunk ügye. Mi tisztán emlékezünk. http://www.memento70.hu/ 11707024-20386324

Friss topikok

Címkék

1914 (1) Angelo Rotta (1) ártatlanok (1) Aschner Lipót (1) Auschwitz (5) Bajcsy-Zsilinszky Endre (1) Basch Andor (1) Bechtold Károly (1) bemutatkozás (1) betiltottak (2) Bródy Imre (1) bródy sándor (1) Bródy Sándor (1) Carl Lutz (2) csillagosházak (1) d-day (1) Dachau (1) deportálás (4) Eichmann (1) életmenete (1) első (1) emlékezés (1) Farkas István (1) felújítás (2) fénykép (1) Fenyő Miksa (3) foci (1) Fradi (1) Frankl Antal (1) FTC (1) Gaál Béla (1) Gárdi Jenő (1) Glück József (1) Gusztáv király (1) győr (1) György Oszkár (1) hanoar (1) Herzl Tivadar (1) holokauszt (35) Horthy (1) Horthy Miklós (1) I. világháború (1) irodalom (1) Izrael (1) június 6. (1) Karácsony Benő (1) Kasztner-zsidók (1) kiállítás (3) Lakner Artúr (1) levél (1) Lőw Imanuel (1) Lőw Immánuel (1) Magyar Színházi Társaság (2) megem (1) megemlékezés (9) Meseautó (1) Molnár Ferenc (1) moson (1) munkaszolgálat (1) normandia (1) nyíregyháza (1) OMIKE (1) orvos (1) Pécs (2) Petschauer Attila (1) Pius pápa (1) program (9) Radnóti Miklós (1) Révész Béla (1) Rós Hásáná (1) rózsaszín háromszög (1) Sárvár (1) Scheiber Sándor (1) sopron (1) sport (1) Szabadkay József (1) Szatmárnémeti (1) szeged (1) Szentes (1) szeperno (1) színház (2) szombathely (1) tábori levelek (1) tag (3) történelem (2) túlélő (2) új év (1) UTE (1) üvegház (1) Üvegház (1) vers (2) videó (5) Wallenberg (1) Weiner László (1) Weiner Leó (1) Weisz Árpád (1) Címkefelhő

Amikor egy nemzeti radikális politikus tudja, hogy mi a kötelessége - Bajcsy-Zsilinszky Endre

2014.07.31. 11:01 :: memento70

Különös pályafutást futott be. Tulajdonképpen jellegzetes magyar, közép-európai közéleti ember volt. Fiatalemberként több olyan cselekedete is volt, melyek azt jelentették, hogy a szélsőséges magyar jobboldal egy újabb nagyreményű emberrel gyarapodott. Nem tartozott a polgári politikusok közé, inkább nemzeti radikálisnak nevezhetnénk. Számára a magyarság szentség volt, a magyar nemzeti érdek volt a legfőbb iránytűje. Ráadásul nem egyszerűen magyar nemzet, hanem a keresztény középosztály hőse volt.

bajcsy_zsilinszky.jpg

Bajcsy-Zsilinszky önként jelentkezett a frontra, harcolt, megsebesült, alig gyógyult meg, újra a frontra kérte magát. A háború után különböző fajvédő szervezeteknek volt tagja, Gömbös Gyula harcostársaként fajvédő lapokat alapított és intenzíven szidta a zsidókat.

Azonban eljött az életében egy pont, amikor rájött, a harcos fajvédő politika Magyarországnak árt, benne minden itt élő magyar embernek, legyenek azok bármilyen származásúak. Országgyűlési képviselőként a nyilas képviselők üvöltése közben mondta végig a Parlamentben az újvidéki vérengzést leleplező beszédét. A beszédből semmit se lehetett érteni, de Zsilinszky állta az ordító, fenyegetőző nyilasok ostromát.

És nem hagyta, hogy az ügy elaludjon. Mint igaz magyart, sértette, hogy nemzete katonasága ilyen aljasságra vetemedett, és ő, a nagy nacionalista és antiszemita, ezúttal azzal vádolta meg a magyar hadsereget és név szerint Feketehalmy-Czeydner tábornokot, hogy Újvidéken ártatlan szerbek és zsidók ezreit gyilkoltatta meg. És Feketehalmyt a vádlottak padjára ültették.

Elítélni már nem tudták, mert Horthy Miklós közbelépett. Megkérdezte Feketehalmyt: Maga tényleg civilekkel kegyetlenkedett? Szó sincs róla, zsidó rágalom az egész! Nekem - mondta Horthy - egy magyar tiszt becsületszava többet ér az úgynevezett bizonyítékoknál. És szabadon engedte Feketehalmyt, aki rögtön Németországba szökött, hogy a nyilas puccs után már SS-tábornokként térjen vissza.

A Független Kisgazdapárt színeiben az 1939-es általános választásokon a megnőtt tarpai kerületen kívül Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegye lajstromos választókerületében is fellépett és mint listavezető győzött, így újfent országgyűlési képviselő lett.

A második világháború kitörése után a Független Magyarország című hétfői politikai hetilap főszerkesztője volt. Elmélete szerint a németek visszaszorítása érdekében a Duna-menti kis népeknek össze kellene fogniuk. 1941-től a Szabad Szó című nemzetiszocializmus-ellenes lap szerkesztője volt, ebben az évben az egyik főszervezője volt a március 15-ei nemzetiszocializmus-ellenes tüntetésnek.

1942. november 19-én országgyűlési felszólalásában kevesellte a pénzügyminiszter által beterjesztett hadügyi költségvetést, mely szerinte kiszolgáltatta az országot a külső támadásoknak. Másfélmilliós, jól felszerelt honvédség felállítását követelte, egyetlen biztosítékképpen a korábbi kisantant most éppen német vezetéssel való szervezkedése, azon belül is az egyre vakmerőbb és provokálóbb román fenyegetés ellen. A másfélmilliós honvédség realitását jól szemlélteti, hogy ekkoriban a magyar hadiiparnak problémát jelentett annak a 20.000 főnek a felfegyverzése, akiket a fronton harcoló 2. magyar hadsereg veszteségeinek pótlására kellett volna kiküldeni.

Kisgazda politikusként eljutott odáig, hogy a magyar kormány számtalan intézkedését kifogásolja.

1943. július 31-én a Független Kisgazdapárt vezetői memorandumot nyújtottak át Kállaynak. A memorandum – amelyet Bajcsy-Zsilinszky Endre fogalmazott – első része a magyar történelem során megvívott függetlenségi és szabadságharcok történetével, második része pedig a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozással és Bárdossy alkotmányellenes hadüzeneteivel foglalkozott. Megállapította, hogy a két hadüzenetre a hármas paktumban vállalt feltételek sem kötelezték Magyarországot, s ezért leszögezte: a magyar kormány politikai és erkölcsi kötelezettsége kivonulni ebből a háborúból.

Ezután a memorandum kifejtette semlegességünk visszaszerzésének szükségességét, az alkotmányos jogrend teljes helyreállítását, követelte a zsidótörvények hatályon kívül helyezését, a szélsőjobboldali pártok részéről fenyegető forradalom és polgárháború csíráinak elfojtását, a zsablyai és újvidéki véres események elkövetőinek felelősségre vonását, a szerbekkel, horvátokkal és szlovákokkal való megegyezést, hangsúlyozta Dél-Erdély elfoglalásának szükségességét, valamint az egész Erdélynek és Kárpátaljának adandó széles körű autonómiát.

A memorandum harmadik részének Bajcsy-Zsilinszky a „Magyarország és Közép-Európa címet adta. Követelte a semlegesség helyreállítását, a hadsereg és a hivatalnoki kar megtisztítását a nem odavaló elemektől, a kossuthi szellemtől áthatott magyar honvédség megerősítését, a nemzetiségi kérdésnek a Deák–Eötvös-féle törvény szellemében való rendezését, majd így folytatódott: „Magyarország felsőbbrendű rendfenntartó szerepében hasznos tényező lehet Közép-Európában… Nekünk magyaroknak csak a magunk eredeti, igazi hagyományainkkal jobban összehangolandó politikáját kell összeegyeztetni a világ újjászervezésének immár kialakult angolszász alapelveivel”. A memorandumnak nem lett komoly hatása, de egy dolgot megmutatott, hogy voltak olyan magyar politikusok, közemberek, akik pontosan tudták, nem lehet folytatni az embertelenségeket.

Minden, magát nemzeti radikális politikusnak ajánljuk Bajcsy-Zsilinszky Endre gondolatait.

www.memento70.hu

3 komment

Címkék: Bajcsy-Zsilinszky Endre

Egy alkotó, akit a történelem tett bizalmatlanná

2014.07.30. 11:16 :: memento70

Farkas István, a két világháború közötti magyar szellemi élet meghatározó szereplője, európai mércével mérve is kiemelkedő jelentőségű festőművész.

farkas_istvan.jpg

1887-ben született Budapesten. Anyja, budai Goldberger Anna korán árván hagyja fiát. Apja, Wolfner József cégteremtő, vagyonalapító, újság- és könyvkiadó (főként az Új Idők révén a keresztény középosztály ízlésének formálója), műgyűjtőként Mednyánszky László fő támogatója, Fényes Adolf, Csók István, Vaszary János és más kortársai műveinek vásárlója. Mednyánszky fogadja tanítványául a korán festeni kezdő fiút. Az emberi lélek rejtett dimenzióinak, és a természet misztériumának kutatása, a festői matériák kezelésében megnyilvánuló érzékiség egész életre szóló meghatározó élmény Farkas számára.

1906 és 1907 nyarán Nagybányán Ferenczy Károly vezetésével fest tájképeket, plein air akvarelleket, itt tanulja meg a vázlatok, jegyzetek, kép előkészítő grafikák fontosságát. Itt ismerkedik meg az új stílusokat meghonosító fiatalokkal, Schönberger Armanddal, Galimberti Sándorral, Ferenczy Bénivel, Czóbel Bélával.

A nagybányai művésztelep 1912-es retrospektív kiállításán két olajfestményével van jelen: Nagybányai tájkép, Gyermekfej. 1908-ban az akkor már Párizsban élő Réth Alfréddal (1884-1966) olaszországi tanulmányutakat tesz.Hosszú alkudozások után 1911 végén apja hozzájárul, hogy Párizsba menjen tanulni.Önálló kiállításra készül. 1914 forró nyara: a háború kitörése egy csapásra elsodorja a megtermékenyítő illúziókat, a Montparnasse nemzetek és előítéletek felettiségét. Farkasnak, mint ellenséges ország fiának, azonnal haza kell térnie.

farkas_a kertben.jpg

Természetes volt számára, hogy a háború kötelezettségeket jelent. Az Osztrák-Magyar Monarchia felderítő tisztjeként, tüzér főhadnagyként lovon és repülőn, gyalog és légballonon, autón és szamárháton az Északi Kárpátoktól Albániáig harcolja és rajzolja végig a frontot, háborús naplójában, vázlatfüzetekben örökítve meg a háború marta tájakat, közkatonák és tisztjeik mindennapjait. Rajzai expresszívek és erőteljesen realisztikusak. Már ekkor kívülálló, távolságtartó, a különféle etnikumú, vallású emberek jelleme érdekli, viselkedésük a szokatlan környezetben. Kitüntetéseket kap, egy évre olasz hadifogságba esik.

A világháború utáni zűrzavarban, az egyre zajosabb antiszemita közegben Farkas fogódzókat keres; családtagjait, a saját polgári környezetébe tartozók méltóságos és egyben ironikus portréit festi. 1919-es, 1920-as képein Kállai Ernő, a korszak legjelentősebb műkritikusa szerint „halálraítélteket látunk a siralomházban”. Farkas a képein már ekkor búcsúzik attól a világtól, amelyet szülei és nagyszülei, számtalanam magyar zsidóhoz hasonlóan, magukénak éreztek. Olykor csak egy színfelrakás (pl. egy senkivel össze nem téveszthető zöld) vagy egy jellegzetes Farkas-kellék (pl. az önálló, szinte vadállati életet élő kesztyűk) elnagyolt, ám erőteljes megjelenítése teszi kétségtelenné, hogy Farkas István az alkotó.

farkas1.jpg

1923-ban ismerkedik meg Kohner Idával (1895-1945) Fényes Adolf műtermében. Egy év múlva feleségül veszi a rendkívül művelt, kilenc nyelven olvasó, érzékeny festőt, báró Kohner Adolf bankár, földbirtokos, műgyűjtő lányát (Farkas egyetlen képpel sem szerepel a rendkívül jelentős Kohner-gyűjteményben). 1924-ben rendezi meg 117 képből álló első önálló kiállítását az Ernst Múzeumban. A méltató kritikák ellenére az itthoni körülmények nem kedveznek művészete kibontakozásának. A háború előtti magyar avantgárd, a Nyolcak és az aktivisták közül többen már korábban külföldre távoztak. Tihanyi Lajos, Moholy-Nagy László és sokan mások nem jönnek vissza.

1924-ben Párizsba megy, immár feleségével együtt. A következő Salon des Tuileries Kiállításon melyre ismét meghívták, 5 képet állított ki, melyet egyik legjobb teremben helyeztek el. – Ezen képeknek egy része már – az előző éviekhez képest – szabadabb, közvetlenebb és gazdagabb volt, a fáradságosan meghódított új anyagból faragott különböző építőköveknek szuverénebb felhasználása. Felesége írja: „Pista gyakran mondja, hogy minden jó művészi alkotás lényegét valami csodálatos miraculeux-képezi – bármilyen formában, kompozícióban, színben stb. nyilvánul is az meg. Pista legújabb képeinél ez az általa miraculeux-nek nevezett lényeg az, amely elsősorban megfogja az embert.”

A történelem, a művészettörténet ismét átformálja műveit. 1930-ban megjelenik a Mario és a varázsló, Thomas Mann látnoki műve. Babits Mihály 1930 márciusában így ír a Nyugatban: „Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben.” 1930-ban jelenik meg a Tömegek lázadása, Ortega y Gassat baljóslatú írása. Farkas megfesti életművének legkiemelkedőbb darabjait A szirakuzai bolondot, a Szép kilátást, a Babonás délutánt, A hullámot, melyek lényege ugyanaz, mint Mann novellájának és Ortega filozófiai művének. Az emberirtóztató magánya, kiszolgáltatottsága. A lét kietlensége. A kitaszított lélek törékenysége, esendősége. A mű, amely befejezhetetlen.

Nem maradhatott Párizsban, haza kellett jönnie. Átveszi a Wolfner-Singer cég irányítását, hogy biztosítsa a családnak, a rokonoknak, a rászoruló művésztársaknak a megélhetést. Apja még 1929-ben őt nevezi meg minden ingatlan és ingó vagyonának kizárólagos örököseként.

Benedek Marcell így emlékezik Naplójában: „Wolfner József meghalt és helyét Párizsból hazaköltözött fia, borzongatóan különös képek nagy tehetségű festője, Farkas István foglalta el. Képeinek, minden szavának tanúsága szerint sokkal távolabb volt a vállalat szellemétől, mint akár én is. De egyelőre bekapta a gép… Szellemileg maradt minden a régiben. Megmaradt a patriarkális rendszer is: aránylag kis fizetés, de teljes biztonság, gyengéd gondoskodás. Csak valami változott. Farkas Istvánt sokan mondták bolondnak és ő is szerette ezt mondogatni magáról. Képeiből valóban ki lehetett olvasni, hogy gyanús ellenségnek nézi a világot – embert és tájat egyaránt. Ennek képének előterében egy fehérre festett vas-szék áll. A leggonoszabb, legfélelmetesebb bestia, melyet életemben láttam… Farkas bizalmatlan volt minden és mindenki iránt. Ettől függetlenül tudta érzékelni, sőt szeretni is az embereket, segíteni rajtuk, gondoskodni róluk. Ennek ezer bizonyságát adta velem szemben is. De egész életének – és most a vállalat vezetésének is – alapja a gyanakvás és bizalmatlanság volt.”

1944. március 19-én, amikor a németek megszállják Magyarországot, figyelmeztetik Farkast, menjen, de ő nem menekül. Április 5-én saját kezűleg varrja fel a sárga csillagot. Április 15-én a Sajtókamara főtitkára ötvennégy zsidó újságíró nevét szolgáltatja ki a németeknek, a listán utolsó, kézírással, Farkas Istváné. Aki nevét odaírta, előzetesen már megkapta a Singer-Wolfner céget.

Pátzay Pál szobrász felajánlja, hogy elbújtatja, de Farkas nem akar bujkálni.

Előbb a Rökk Szilárd utcai nyilas kaszárnyába kerül, majd a kistarcsai internálótáborba. Herczeg Ferenc Horthy Miklós kormányzóhoz fordul a megmentéséért, ám Farkas ezt írja Kecskemétről, az utolsó üzenetében: „ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.”

Auschwitzban az ötvenhét éves férfi egyes visszaemlékezők szerint Mengele utasítására, más szemtanúk szerint önként áll az öregek s a gyerekek közé. A gazdag polgárcsaládból érkezett, felnőttkora teljében lévő művészember tudta, hogy neki az áldozatokkal kell közös sorsot vállalnia.

1944. július 30-án pusztult el.

www.memento70.hu

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: Farkas István

Egy 50. színházi előadás margójára

2014.07.29. 10:54 :: memento70

A Madách Színház újjászervezett társulata 1944. június 16-án Kádár Lajos és Solymosi István Ártatlanok című antiszemita színművét adta elő. A sajtóban megjelent hírekből kiderül, hogy a szerzőpáros már 1941-ben megírta, s a Falu Színpad vidéken nagy sikerrel játszotta a demagóg darabot. Budapesti bemutatóját azonban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megakadályozta. A német megszállás után Dövényi Nagy Lajos, a „kitűnő jobboldali író", a Tarnopolból indult című „rohamregény" szerzője dolgozta át a pesti színpadra a „vértelen Tiszaeszlár-drámát", a „magyar Jud Süsst".

17_Artatlanok 1.jpg

A művet a Madách Színház egész nyáron műsorán tartotta; ötvenedik előadására 1944. július 29-én került sor. A Weiss Manfréd-gyár munkásai, a Polgármesteri Hivatal dolgozói és az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt tagjai szervezetten is megtekintették az előadást, melyet az egykori debreceni színházigazgató, Kardoss Géza rendezett, de az utolsó próbákat Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház kormánybiztosa, a Színművészeti Kamara elnöke vezette. Ez volt Budapesten az egyetlen nyíltan uszító propaganda-színjáték, melyet szélsőjobboldali, nyilas színészek közreműködésével mutattak be. Az előadást a „nagy sikerre való tekintettel" 1944 októberében ismét játszották.

Az Ártatlanok írói felsorakoztatták az összes antiszemita szólamot - ez derül ki a műnek a Magyar Színpad című műsorújságban közölt tartalmi összefoglalásából. A faluhelyen játszódó cselekmény középpontjában a falusi kocsmáros és uzsorás, illetve annak kikeresztelkedett fia áll. A fiú ügyvéd lett, s képviselő aka

r lenni, ehhez szeretné megszerezni a parasztok támogatását. Egy antiszemita írnok szerencsére résen van, s terhelő adatokat gyűjt a fiúról és az apáról, így a végén a csendőrök letartóztathatják őket. A darabban felléptettek rabbit, zsidóságát tagadó, zsidózó bérlőt, a zsidók ármánykodásába belepusztuló parasztembert. Szerepelt benne váltóval való zsarolás, fenyegetés, szerelmi ármány. Az előadás a legszélsőségesebb nézeteket összesítő, nyílt uszítás volt.

A legdöbbenetesebb a darabban, annak bemutatásában és folyamatos színre tűzésében a legszörnyűbb az volt, hogy ekkor már a vidéki, falusi, kisvárosi zsidóság egyszerűen nem létezett Magyarországon. Nem létezett, mert a vidéki zsidóságot megsemmisítették, egyedül Budapesten maradtak még zsidók.

A hazai kulturális életben már ekkor régesrég megtörtént az árjásítás, megvalósult a Bosnyák Zoltán nyilas propagandista által megálmodott világ.

Mit írt Bosnyák?

„Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy méltatlanul visszaélt jóhiszeműségünkkel és azt a politikai jogegyenlőséget, amelyet megadtunk neki, arra használta fel, hogy fölibénk kerüljön, úrrá legyen felettünk és előjogokat szerezzen magának. Vádoljuk azzal hogy az idegen uralom alá került területeken a válságos órákban túlnyomó többségben hátat fordított a magyarságnak, megtagadott vele minden közösséget, egyedül és kizárólag csak a maga faji érdekeit nézte. . . . . Nem kisebbek a zsidóság bűnei szellemi életünkben sem. A korszellem, haladás és modernség nevében egész kultúréletünket alantas, az ösztönéletre spekuláló gondolatokkal telítette.”

Az is igaz, hogy a deportálások leállítása ellenére folyamatos nyomás nehezedett a kormányra, hogy a zsidókérdés megoldását igenis fejezze be.

Edmund Veesenmayer távirata Ribbentropnak, a német külügyminiszternek.

"Legutóbbi, három nappal ezelőtt folytatott tárgyalásunkon ismételten nyomatékosan követeltem Sztójaytól, haladéktalanul folytassa a zsidók deportálását a birodalomba, és figyelmeztettem, hogy ellenkező esetben nem számíthat a birodalmi kormány nagyvonalú előzékenységére (július 11-i, 2085. sz. távirati rendelkezés). Sztójay a jelenlegi kormányválságra utalt, amelynek mielőbb véget akar vetni, és ígérte, hogy újból kéri majd a kormányzót, járuljon hozzá a zsidóakció újrafelvételéhez. Reméli, néhány napon belül befejeződik az 1941. január 1-i határnappal kikeresztelkedett zsidók kiválogatása. Azt válaszoltam, további halogatást nem tűrünk, és azt javasoltam, hogy legelőbb is azonnal vigyenek 50 ezer zsidót néhány fővároson kívüli táborba, és onnan szállítsák azokat a birodalomba. Szükség van erre azért is, mert egyrészt a budapesti zsidók ismét elszemtelenednek, másrészt a zsidók kitelepítésének leállítása nagyon ártott a magyar kormány tekintélyének. Sztójay időközben megbetegedett, és üzent, hogy legkorábban holnap tájékoztathat. Megállapításom szerint ezért nem kereste fel eddig a kormányzót sem.

Endre és Baky államtitkárok ügyében félreérthetetlenül közöltem Sztójayval, a birodalmi kormány semmi esetre sem járul hozzá felmentésükhöz, vagy hogy rangjuktól megfosszák őket. Sztójay azt válaszolta, a kormányzó ragaszkodik ahhoz, hogy Baky és Endre, akik eddig a zsidókérdésben, illetve a Belügyminisztérium politikai rendőrségén tevékenykedtek, legalábbis más feladatokat kapjanak. A kormányzónak az a szándéka, mindkét urat hívatja, hogy ezt személyesen fejtse ki nekik. Sztójay megígérte, közli a kormányzóval a birodalmi kormány tiltakozását, amire Sztójay fent említett megbetegedése folytán eddig még szintén nem került sor.

Kiegészítésül megjegyzem, hogy a legfelsőbb SS és rendőrparancsnok azt javasolja, Endre kapjon megbízást Sauckel gauleiterhez hasonló feladatok ellátására. Endre vitalitása és erélye kedvező előfeltétele ilyen irányú funkciónak. Tapogatóztam is erre nézve Sztójaynál és javasoltam, hogy a kormány átalakításánál nevezze ki őt munkaügyi miniszterré különleges felhatalmazással. Dr. Boden gazdasági megbízott és Neyer, a Todt-szervezet frontvezetője ezt a megoldást bizonyos fokig aggályosnak tartják, mert annak következtében esetleg bonyodalmak várhatók a Honvédelmi Minisztériummal. Megmutatkozott azonban, hogy szükség van a hiányzó Munkaügyi Minisztériumra, és annak élére a legerősebb kezű emberek egyikét kell kinevezni. Utasítást kérek, hogy erre törekedjem-e továbbra is, vagy a birodalmi külügyminiszter úr súlyt helyez arra, hogy Endre változatlanul folytassa eddigi tevékenységét.

Mit tehettek az üldözöttek ebben a helyzetben?

Wallenberg 1944. július 29-i jelentésében írta: „Valamilyen módon a legtöbb zsidót fel kell rázni a saját sorsával szemben tanúsított apátiából. Ki kell irtani körükben azt az érzést, hogy el vannak felejtve. A svéd király üzenete ebben az irányban igen hasznos volt. Már maga az az egyszerű tény, hogy a svájci és a svéd követség fogadta a zsidókat, meghallgatta és regisztrálta őket, felélénkítette nemcsak az érdekelteket, de azokat is, akik készek voltak segíteni.”

Csak és kizárólag az élet akarása segíthetett ebben a helyzetben.

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy soha többet ne lehessen nyíltan hazudni, megmásítani a történelmet, soha többet ne lehessen uszítani.

Mert tisztán emlékezünk.

www.memento70.hu

1 komment

Címkék: színház holokauszt ártatlanok

Fenyő Miksa

2014.07.28. 15:42 :: memento70

„Szemérmetlenebb hazugsággal, mint a magyar kormány humanizmusnyilatkozata, e háború folyamán, melynek útjai hazugsággal vannak kikövezve, alig találkoztunk.”

fenyőm fiatalon.jpg

A m. kir. minisztérium 10 800/1944. M.E. számú rendelete, a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában.

A betiltottak egyike volt Fenyő Miksa is. 1877-ben született Mélykúton, egy jellegzetes vidéki zsidó családban, amely próbálkozott elfoglalni a helyét a településén, az országában.

1887-től kezdve Pesten élt, itt tanult, 1899-ben szerzett jogi diplomát. 1908-ban Fenyő Miksa a Bristol Kávéházban megalapította a Nyugat irodalmi és kulturális folyóiratot Ignotus Hugóval, aki 1929-ig a lap főszerkesztője volt, és Osvát Ernővel, aki Fenyő Miksával együtt a lap társszerkesztője volt 1929-ben bekövetkezett öngyilkosságáig. Január 1-jén megjelent a NYUGAT folyóirat első száma. A Nyugattal kapcsolatos munka oroszlán része a Szabadság Kávéházban és a New York Kávéházban zajlott. Kritikáival és esszéivel a Nyugat körüli polémiákban aktívan részt vett. A Gyáriparosok Országos Szövetségének előbb másodtitkáraként, majd ügyvezető igazgatójaként mindvégig sokat tett a lap gazdasági támogatásért, fennmaradásáért. 1931–35-ben országgyűlési képviselő. 1938-ban lemondott a gyáriparosok szövetségében viselt állásáról. A német megszállás alatt Budapesten rejtőzködött, 1944. jún. 24. és 1945. jan. 17. közt, mint egy klasszikus polgárember, aki nyomot szeretne hagyni az utókoron, naplót vezetett.

1945-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke és kereskedelmi igazgatója lett. 1948 végén külföldre távozott, előbb Rómában, Párizsban, majd 1953-tól New Yorkban élt; 1970-ben Bécsbe költözött Itt halt végül meg 1972-ben.

1944. július 28-án ezeket írta le Fenyő Miksa (Elsodort ország, Magvető Kiadó, Tények és Tanúk sorozat, 1986).

„A magyar kormány a következő kommünikét adta ki: „Azokkal az angol sajtóban az utóbbi napokban megjelent hírekkel kapcsolatban, melyek szerint német vezetéssel a magyarországi zsidók küldöttsége érkezett Isztambulba, hogy ott négyszázezer zsidó kiadásáról tárgyaljanak a szövetségesekkel, illetékes budapesti helyen ismételten rámutatnak arra, hogy ezek a rosszakaratú hírek teljesen légből kapottak. Ezeket a zsidókat az angol sajtóban megjelent hírek szerint a német véderő számára szállított teherautók és egyéb felszerelések ellenében szolgáltatták ki. A magyar kormány eltökélt szándéka, hogy a zsidókérdést véglegesen megoldja. Ezzel kapcsolatban angolszász körök teljes bizonyossággal számíthatnak arra, hogy a zsidókérdés megoldása a humanitás szellemében és oly módon fog megtörténni, amely megfelel a probléma komolyságának és jelentőségének. A nevetséges hírlapi kacsák hatása minden bizonnyal célt téveszt, és újólag csak arra a naivitásra mutat, amellyel az ellenség táborában, sajnos, a magyar viszonyokat megítélik.”

Hát lehet, hogy az amerikai hír nem igaz, viszont az is igaz, hogy ellenségeink táborában a magyar viszonyokat, helyesebben Hitler pribékkormányának cselekedeteit helyesen ítélik meg. Március 19-e óta a magyar kormány a magyar zsidóság százezreit adta, előre megfontolt szándékkal, német gyilkosok kezére. Hogy ezeket a futószalagon elkövetett gyilkosságokat a pápa őszentsége, vagy a svéd király közvetítésére függesztették fel, vagy azért, mert Budapestnek és a többi magyar városnak szétbombázásától tartott, azt nem tudom. Hogy azonban a humanizmus szó Hitler magyar pribékjeinek a szótárából törölve van, az lemérhető a következő eseten is. A Weiss Manfréd-gyár tegnapi bombázásakor az ott dolgozó zsidók nem mehettek le a légoltalmi pincékbe; a munkásöltözőkbe terelték őket, amelyet telitalálat ért, ott pusztultak….

Szemérmetlenebb hazugsággal, mint a magyar kormány humanizmusnyilatkozata, e háború folyamán, melynek útjai hazugsággal vannak kikövezve, alig találkoztunk. Vagy mégis, vitéz Imrédy Béla beszélt Pécsett, s szembeszállt azokkal a világszerte elhangzott vádakkal, hogy Magyarországon több százezer zsidót végeztek ki. „Magyar kézhez egyetlen zsidónak a vére sem tapad” – mondotta az új haza bölcse. (A régi azt mondotta: Ne hazudj!) Mikor leszállt a szónoki emelvényről, hívei gratuláltak e ragyogó reservatio mentalis-hoz.

Egyetlen zsidó vére sem tapadt magyar kézhez. Mert végül is a magyar csendőr azt a százezer vagy kétszázezer vagy háromszázezer zsidót csak a vasúti kocsikba gyömöszölte hogy a németek ezeket üdülőhelyekre vitték vagy gázkamrákba, az nem tartozik ránk. A mi kezünk nem véreződött be…

Milyen barbár frázis ez: right or wrong, my country. Vállalhatok közösséget azzal, amit ez a country ma jelent? Mondhatom, hogy ha lélekben nem is, külső cselekedeteimmel vállalom a felelősséget a szörnyűségekért? Úgy kellene, hogy én is letagadjam ezeket, mint Sztójayék? Én is hangoztassam eljárásuk humanista szellemét? Annak a magyar hazának, mely az én lelkemben él, egyetlen közös vonása nincs Hitler magyar pribékjeinek „humanista szellemű” hazájával, s ha ezt vállalnám, ha erre mondanám: „my country”, akkor árulója volnék annak a másiknak, mely bennem élt attól a perctől kezdve, hogy Petőfi rímjeiben először tűnt szemembe, szívembe ez a szó: haza…

S most vállaljam ezt a countryt, ahogy alantas szellemű és alávaló emberek a maguk képére teremtették? S ha ők Kassa német bombázóira azt hazudják, hogy oroszopk voltak, akkor hazudjak velük? Ha Újvidéken zsidókat, szerbeket gyilkolnak, akkor a gyilkos csendőrökkel együtt valljam, hogy ezek a magyar állam biztonsága ellen összeesküdtek? Ha zsidókat deportáltak, akkor mondjam, hogy ezek – úgy, mint én magam is – leadóállomásokat szereltek kályháikba, és ha zsidó munkásokat a bombák alá parancsolják, akkor hirdessem, hogy ez humanista szellem, s az ő countryjuk a szépség, jóság, igazság birodalma? Nem, ezt soha, inkább legyen a Gestapo-legényeknek igazuk, akik házmesteremnek azt mondották, hogy hazaáruló vagyok…

www.memento70.hu

 

5 komment

Címkék: betiltottak Fenyő Miksa

Akiért Kodály Zoltán is küzdött - sajnos sikertelenül

2014.07.25. 14:07 :: memento70

Weiner László

weiner lászló(1).jpg

A XIX. századtól kezdve a hazai zsidóság igyekezett elfoglalni helyét a szellemi életben. A felemelkedéshez, a beilleszkedéshez vezető út egyik formája volt ez, ugyanakkor azért jöhetett szóba ez a terület, melyet a modern szakirodalom neonomád életformának is nevez, mert nem volt más lehetőség. Az állami, köztisztviselői pályákra nem lehetett bejutni, azok – hiába az 1867-es egyenjogúsítás – a zsidók előtt szinte teljesen elzártak voltak. Ugyanakkor megvolt az igény ezekre a munkákra, így a hazai zsidóság nagy része választotta magának ezeket a pályákat. Szerepvállalásuk nem volt jelentős a mezőgazdaságban, részvételük meghatározóbb volt az iparban, a kereskedelemben, illetve a hiteléletben.

Megnyíltak számukra az egyetemek is. Leginkább az orvosi és a jogi karon tanultak jelentős számban zsidók, már a XIX. század végétől kezdve. Ezt pontosan tükrözik a vonatkozó adatok. 1867-1913 között az orvostanhallgatók között a zsidók aránya elérte az 50%-ot, ugyanez a jogi karon 30% volt. A végzettek túlnyomó többsége gyakorolta is hivatását, amit a népszámlálási adatok is igazolnak. Leginkább a magánpraxisokat végzők között voltak zsidók. Az ügyvédek között 42%, míg az orvosok között ez az arány már 62% volt. Az állami, és egyéb fenntartású kórházak szakorvosai között részvételül mértéke kisebb volt,, de így is megközelítette az 40%-ot.

Közel ilyen nagyságrendű volt az irodalomban, a képzőművészetben, a sajtóban is a zsidók szerepe, noha a súlyukat jóval jelentősebbnek vélték, főleg az I. világháború utáni egyre erősebb antiszemita közgondolkodásban. Mint azt Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról írott könyvében is megjegyzi, a polgári átalakulás egyfelől magával hozta a nyilvánosság egyre szélesebb megjelenését, ugyanakkor ez azzal is járt, hogy a kultúra is átalakult. A polgári társadalmak kultúrája, többek között az egyre szélesebb elérhetőségnek is köszönhetően tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiteljesedik, kiszélesedik, mélységében pedig a társadalom minden rétegére is kiterjed. Ennek legfőbb jellemzője a differenciálódás, a specializáció. A kutató személye elválik a szépírótól, a szaktudományok egyre jobban szétválnak, megjelennek a „szakbarbárok”. Sokak véleménye szerint, és ezt a későbbi antiszemita gondolat is felkarolta, a kultúra kiszélesedése, valamint az, hogy a társadalom minden rétege számára elérhetővé vált, magával hozta annak elsekélyesedését. A kulturális életben szereplők származása így válhatott az antiszemita közbeszéd tárgyává. Mindazok ellenére a lapszerkesztők, újságírók „csak” 42%-a, az írók, tudósok 24%-a, a képzőművészek 16%-a volt zsidó a a XX. század elején.

A zeneművészetben is feltűntek a zsidó művészek, zeneszerzők. Ők is, más művészeti ágakban tevékenykedő társaikkal egyetemben azt gondolták, Magyarországon, magyarként tudnak élni és alkotni.

Csak ez az ország nem gondolta így…

A XX. századi magyar zenetörténet egyik legígéretesebb tehetségének tartott Weiner László 1916. április 9-én született Szombathelyen, itt is kezdte meg zenei tanulmányait. 1934-ben zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, Kodály Zoltán irányításával. Kodály pontosan tudta, hogy milyen kincset is kapott Weiner személyében.

Tehetsége karmesterként, komponistaként és zongoristaként egyaránt megmutatkozott. Az ifjú Weiner kedvező sajtóvisszhangot kiváltó hangversenyeken dirigálta Händel két oratóriumát. Már ekkor felfigyeltek tudására, karmesteri, zenekarvezetői képességére. Ezen előadások alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, a mindkettőben szólót énekelő Rózsa Verával, akivel 1942-ben kötött házasságot. A már életbe lépett zsidótörvények miatt a művészházaspár fellépései az OMIKE hangversenyeire szűkültek, Weiner hamarosan megkapta munkaszolgálatos behívóját.

omikeest(1).jpg

Kodály Zoltán hasztalan igyekezett egyik legkedvesebb tanítványát megmenteni a munkaszolgálattól és a keleti front borzalmaitól, a hivatalos jelentés szerint az alig huszonnyolc éves Weiner Lászlót a lukovi munkatáborban érte a halál. Magyarország és a világ is szegényebb lett egy nagyreményű, példátlan tehetségű zeneszerzővel. Olyan emberrel, akinek a minden volt a magyar zeneművészet.

1944. július 25-én halt meg Weiner László.

Rózsa Vera 1955-től Londonban énektanárként folytatta munkáját. Számos nagyhírű tanítványa között van Sarah Walker, Kiri Te Kanawa, Karita Mattila, Tom Krause, Anne Sofie von Otter, Marie-Adele McArthur és Komlósi Ildikó is.

2 komment

Címkék: munkaszolgálat Weiner László

Egy magyar királyi tisztviselő levele egy községi elöljáróságnak

2014.07.24. 09:54 :: memento70

Internálótáborok már a német megszállás előtt is léteztek Magyarországon. Főleg politikai foglyokat és tisztázatlan állampolgárságú menekülteket (köztük sok zsidót) őriztek bennük. 1944. március 19. után a kibővített táborok a német letartóztatások áldozataival teltek meg. Prominens zsidó üzletemberek, újságírók és vasútállomásokon, nyílt utcán találomra lefogott zsidók százait hurcolták a sárvári, kistarcsai, bácstopolyai és budapesti internálótáborokba.

A volt sárvári Műselyemgyár, amely korábban munkaszolgálatos-, hadifogoly és internálótáborként funkcionált, 1944 májusától a rendőrség kisegítő toloncházaként működött, Gribovszky György rendőrfelügyelő parancsnoksága alatt.

műselyemgyár_sárvár.jpg

A toloncházba összegyűjtött, politikai szempontból veszélyesnek ítéltek – munkásmozgalmi aktivisták, szakszervezeti vezetők – mellett a selyemgyár lakóinak számát gyarapították a faji alapon zsidónak minősült személyek, a magyar kormány rendeleteivel és intézkedéseivel szembehelyezkedő viselkedést tanúsítók (például sárga csillag nem viselése, árurejtegetés, gettóból való szökés stb.) és a munkakerülőként nyilvántartott, Sárvárra szállított férfiak és nők.

A parancsnok nem igazán tétlenkedett, ezért is írta meg levelét a település vezetőségének.

"Sárvár Nagyközség Elöljáróságának

Helyben

Tisztelettel értesítem, hogy a 164.903/943. B.M. rendelet értelmében zsidó őrizeteseket, internáltakat csak oly módon adhatók ki munkára, ha azok másoktól úgy el vannak különítve, hogy senkivel sem érintkezhetnek.

Tekintettel arra, hogy a zsidó vagyon leltározásánál hatósági közegeken kívül más személyek is nyernek alkalmazást, így tehát a teljes elkülönítés nem hajtható végre, és könnyen káros propagandát fejthetnek ki.

Fentiektől eltekintve az eddig kirendelt zsidók nemzeti vagyon leltározásánál és kezelésénél segédkeztek, amikor is előfordult olyan eset, hogy a zsidók óvatlan pillanatban eltulajdonítási célzattal a nemzeti vagyonból egyes tárgyakat magukhoz vettek, s elrejtették.

Ilyen tárgyakat találtam folyó hó 17-én náluk a munka befejezte után, illetve a toloncházba való visszaérkezésük alkalmával történt motozáskor is.

Ezeket a tárgyakat a zsidó őrizetesektől elvettem és másnap a pénzügyi közegeknek vissza adattam.

Bizalmas megállapításom szerint a zsidó őrizetesek most nem hoznak magukkal külön a nemzeti vagyonból semmit sem, azonban innen rossz ruházattal mennek ki, ott ruházatukat kicserélik, és teljesen jó ruházattal térnek vissza.

Fentiek szerint tehát a zsidó őrizetesek a nemzetet nyilvánvalóan megkárosítják, a nemzeti vagyonnak furfangos módon való eltulajdonításával.

Fenti anomáliákat megszüntetni, illetve megakadályozni csak az esetben lehetne, ha minden zsidó őrizetes mellett állandóan közbiztonsági közeg, csendőr, rendőr vagy pénzügyőr állana.

Miután annyi rendőrt nem tudok kiküldeni, hogy minden zsidó őrizetesre rendőr felügyeljen, ezért egyrészt a nemzeti vagyon jogtalan eltulajdonításának megakadályozása, másrészt a káros propaganda űzésének megelőzése parancsolólag arra kényszerít, hogy a megbizhatatlan zsidó internáltakat fenti munka elvégzésére ne adjam ki. Tekintettel arra, hogy a zsidó őrizetesek őrzésére kirendelt rendőrőrszemélyzet létszáma a fent említett visszásságok megakadályozására elégtelen, ezért még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy a rendőrőrszemélyzet gyanúsításnak legyen kitéve.

Fentiek alapján tehát értesítem a községi Előljáróságot, hogy a holnapi (25-től) naptól kezdődőleg zsidó őrizeteseket a zsidó vagyon leltározásához nem adhatok ki.

Sárvár, 1944. július hó 24-én.

A toloncház vezetője: Gribovszky György m. kir, rendőrfelügyelő"

sárvári vasút.jpg

Mindeközben Budapesten július 24-én Weisz Arthur nagykereskedő fővárosi, Vadász utca 29. szám alatti házában, az Üvegházban megnyílt a svájci követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztályának kivándorlási irodája. Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7.000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet. Mentőmunkát végzett a Svéd Vöröskereszt is, melynek Valdemar Langlet által vezetett budapesti irodája május óta menlevelet (Schutzbrief) adott az üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett. A Svéd Királyi Követség – már korábbi elhatározás alapján – svéd rokonokkal, közelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa “védettséghez” jutott. Július 9-én Budapestre érkezett Raoul Wallenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította. A svéd követség “C” osztálya lista alapján a svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak svéd védlevelet, mentesítő igazolványt (Schutzpass) bocsátott ki. Kiállítói azon fáradoztak, hogy megkísérlik az “útleveleseket” Svédországba kiutaztatni.

üvegház1.jpg

A magyar közigazgatás egy jelentős része a német megszállás előtt és utána is teljes természetességgel nem tett mást, mint „munkáját végezte”. Ha ez a munka azt jelentette, hogy egykori polgártársait kellett vegzálni, elpusztításukat előkészíteni, akkor azt.

A Memento70 összefogás célja, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy Magyarországon megtanuljunk időnként kétségbe vonni a mindenkori hatalom döntéseit.

Mert tisztán emlékezünk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: üvegház Sárvár Carl Lutz

1944. júliusának vége

2014.07.22. 23:44 :: memento70

Hogyan lehetett élni abban az országban, amely megtagadta saját polgárainak egy részét.

zsidók csillaggal.jpg

Egy még kiadatlan visszaemlékezés, egy fennmaradt napló és egy vers mutatja meg.

„Édesapám úgy gondolta, hogy elkerülheti az újabb behívást, ha egy hadiüzembe megy dolgozni. Ezért állást vállalt a Magyar Acélárugyárban, de ez se mentette meg attól, hogy áprilisban behívják. Utólag kiderült, hogy ezzel voltaképp szerencséje volt, mert priuszos emberként joggal számíthatott volna hosszabb internálásra, majd 1944 novemberében, amikor a börtönöket és internálótáborokat kiürítették, egy dachaui „kirándulásra”. Ehelyett 1944. április végén sokadmagával a szerbiai Borba került, ahol útépítéseken foglalkoztatták.

A növekvő pánikhangulatot jelezte, hogy a mi csillagos házunkban, ahol egyébként egy görög katolikus lelkészi hivatal is működött az I. emeleten, a lépcsőház egy részét kitöltő sorok álltak. A várakozók nem tudom, mit remélhettek, de a sorok napokig nem csökkentek. Talán ez a látvány indított el a nagyapámat, hogy elvigyen engem a Szent István körút és a Honvéd utca sarkán levő étterem pincehelyiségébe, ahol a szociális nővérek tartottak előadást az áttérni szándékozóknak. A helyszín megmaradt az emlékezetemben, de a kedves nővér mondandójára nem emlékszem. Annál élesebben maradt meg bennem egy másik, az előbbivel kapcsolatos élmény. Egyik reggel hallottam, hogy a nagyapám valamit olvas, s a szöveget igyekszik megtanulni. Odamentem hozzá és láttam, hogy a katekizmust memorizálja. Ezt a helyzetet megalázónak tartottam. Kérdeztem, hogy ezt miért teszi? Érted, érettetek kisfiam – volt a válasz. Ma talán hihetetlennek tűnik, s őt is meghökkentette, amit neki mondtam. Kértem, miattam ezt ne tegye, és megmondtam, többé nem megyek el az apácák előadásaira. Nem valamilyen felekezeti öntudat ágaskodott fel bennem, de szégyelltem, hogy a nagyapám, aki a szememben abszolút tekintély volt, egy elemi iskolai tankönyvet magol valamilyen kétséges mentségért. Biztosan érthető volt a nővérek magatartása is, hisz ők komolyan téríteni akartak, de akik eljöttek hozzájuk, többnyire nem önként kívántak megtérni, csak túlélni akartak. Nem tudom, a térítők tisztában voltak-e ezzel? Talán több lelket nyertek volna utóbb, ha akkor előföltételek nélkül adják a köréjük gyülekezőknek a keresztlevelet, amitől mentséget reméltek a további megpróbáltatásoktól. Akkor ezt a térítési akciót lélekvásárlásnak, s a részvételt árulásnak éreztem, bár ezt nyilván így nem tudtam megfogalmazni. Részben épp a megélt események miatt nem vagyok hívő, de az áttérést sosem láttam megengedhetőnek a számomra. Tudom, nem helyes, hogy máig fenntartásom van az egyébként derék nővérek 1944. évi tevékenységével kapcsolatban.”

 

Radnóti Miklós

Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július

hetedik ecloga.jpg

 

Weinmann Éva naplója

Július 23. 1944

Sajnos nagyon szomorú idő késztet arra, hogy ismét lapjaidra írjak, kicsi naplóm. A háború 5 esztendejébe ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdődött itt is, mint minden más európai országba a zsidóüldözés. Már 5 hónapja tart. Egész Magyarországon csak mi vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátaimat. Egyiket közülük internálták, eddig is volt a Páva utcában, de most sajnos el is vitték. Kistarcsán voltak, de állítólag onnan is elvitték őket. Istenem mentsd meg őket a legrosszabbtól, a haláltól! Úgy fáj a szívem értük. Mi nekünk most 2 szobás (ill. 1 szobás lakásunk van.) A Juliska nagynénimmel lakunk együtt. Övé a nagyobbik szoba. A mienk valamivel kisebb. Hála Isten aránylag jól vagyunk. 11-1-ig lehet bevásárolni, 11-5-ig lehet az utcán lenni. Közelünkbe lakik a Gyöngyi és mindig hozzá szoktam átjárni. Pista Csepelen van. A múlt vasárnap haza is jött. Szegény kispesti fiúkat mind Szerbiába vitték. Nem tudom, hogy viszontlátom-e valaha is őket. Frédi (jelenlegi ide-oda álom) nem tudom hol, és hogy van. A héten elkövettek a disznó H. ellen egy merényletet , de sajnos nem sikerült. Már azt is hallottam, hogy megdöglött, de nem hiszem. Remélem hamarosan vége lesz ennek a helyzetnek. Itt, ahol lakunk a Rákóczi út 57 alatt van egy ronda nyilas. Már tegnap el akarta vitetni az egész házat. Majd eljön az ideje, mikor majd holttá lesz verve. Bárcsak megérném. A budapesti zsidók között kitérési láz tört ki. Sajnos mi is közöttük vagyunk. Én nem akarok, de Apuka akar, hát mit csináljak? Az vigasztal, hogy eltart a kitérés 3 hónapig is, addig meg sok minden történhet. Itt a házba nincs valami jó társaság, 2 db 17 éves ronda fiú van. 3 csinos gaj fiú, de azok fütyülnek rám. 2 db 17 éves lány. 1 db 22 éves lány. 1 db 12 éves fiú és egy 9 éves lány. Ez a készlet. Szegény Robit behívta a Népmozgalmi és most a zsidókkal együtt őt is deportálták. Szegényke csak 15 éves. Borzasztóan sajnálom. Már befejezem soraim. Remélem mire újra írhatok, csak csupa szépet és jót írok majd lapjaidra.

Gyerekként, fiatal kamaszként, felnőttként egyaránt szörnyű volt a kitaszítottság.

A Memento70 nem hazug emlékművekkel, hanem ezekkel a sorokkal kíván emlékezni az áldozatokra.

 

2 komment

Címkék: holokauszt Radnóti Miklós

Megépítették a Szabadság téri emlékművet

2014.07.21. 08:20 :: memento70

Ugyan egy másik szoborról írta Márai Sándor: „Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt.”

Ám szavai akár a már is vonatkozhatnak.

Mit is jelent ez a szobor?

Erre a választ nem a Memento70 összefogásnak kell megadnia. A mi feladatunk az, hogy tisztán emlékezzünk.

Ezért idézzük Scheiber Sándornak nagy mestere, Lőw Immánuel sírja felett elmondott gyászbeszédét.

Lőw Immánuel a szegedi főrabbi, a nagyszerű orientalista, a Magyar Királyság felsőházának tagja, a hazai zsidóság egyik legkiválóbb képviselője, a magyar tudomány egyik legnevesebb művelője.

Lőw Immánuel így fogalmazta meg ars poeticáját: "A nemzet hű fiává nem a származás, nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés, s a csatlakozó önfeláldozat avat. Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése."

low_immanuel.jpg

A szíve verése megállt, mert szeretett városa és szeretett országa, az általa szeretett nyelven tagadta meg, tagadta ki őt, végül el is pusztította.

Scheiber Sándor, a felszabadulás utáni korszak legnagyobb zsidó tudósa és tanára búcsúztatta mesterét, 70 évvel ezelőtt.

Búcsúszavak Lőw Immánuel koporsójánál (Farkasréti temető 1944. július 21.)

Egy ragyogó kor utolsó képviselője, nagy ősök nagy utóda, a zsidó tudomány egyik óriása, Lőw Immánuel befejezte pályáját.

Érzem a történelmi levegő érintését a sírnál, amely ennek a korszakos fordulókat megélt, hatalmas ívelést elért pályának utolsó állomása.

Ábrahám hajlott korba jutott és az Örökkévaló megáldotta őt mindennel.

A „minden” szó értelmét régi írásmagyarázók különböző utakon keresik.

Az első vélekedés szerint Ábrahámot Isten természettudományi ismerettel áldotta meg, fejedelmek keresték fel Keletről és Nyugatról. Lőw Immánuel a zsidó növény-, állat-, és ásványvilágnak legkiválóbb kutatója volt a föld kerekségén. Ezt az eddig járatlan területet felfedezte, titkait a keleti nyelvészet segítségével megfejtette az emberi művelődéstörténet számára. Egy vidéki rabbi, akit a keleti nyelvészet legelső tekintélyének tisztelték külföldön, s akinek véleményét lesték e tudomány fejedelmei az öt világrészről. Neve eljutott az emberiség minden kultúrközösségébe, fényt árasztva országára, amelyet csábító szóra sem tudott elhagyni soha.

  2.

A második írásfejtő vélekedéssel Ábrahámnak drágakő volt a nyakában, amely a sínylődőknek gyógyulást hozott. Lőw Immánuel beszédei hét évtizeden keresztül formálták, gyógyították, emelték, irányították híveit és az ország zsidóságát a maga tervezte gyönyörű szegedi zsinagóga szószékéről. A régi zsidó drását a legszebb magyarsággal éltette tovább. Beszédeinek tartalma külön fejezet lesz a zsidó teológiának, nyelve a magyar prózának történetében.

A drágakövet – Ábrahám halála után – a napba helyezte át. Lőw Immánuel beszédeinek értékei is tovább fognak ragyogni töretlen fényükkel.

  3.

A harmadik vélekedés szerint Isten azzal tette tökéletessé Ábrahám pályáját, hogy megízleltette vele már életében a halhatatlanságot. A halhatatlanság útja és az örökkévalóságé szenvedéseken és fájdalmakon visz keresztül. Az örök boldogságért keserűséggel kell fizetni idelent. Lőw Immánuel 90 évével, elhomályosult szemmel a halhatatlanság kapujában megfizette a belépés árát. Pestre érkeztekor az volt az első szava: „Ein tragisches Ende für Lőw.”

A tökéletesség emlék és remény. Emléke annak, hogy egyszer Istennél voltunk és reménye annak, hogy egyszer ismét hozzá jutunk.

Lőw Immánuel tökéletes pályája Istenhez ért.

A Te szavaiddal köszönünk el Tőled.

lowimmanuel4.jpg

Elköltözött főpapunk! Vedd tőlünk immár a földnek végső búcsúját. Búcsúzik Tőled feleséged, 62 esztendőn át hűséges osztályosa; éretted rajongó gyermekeid: Eszti és Sándor, Lipót és Vera; szerető unokáid: Terike és Gábor, a távolban élő Anti és Klárija, Karcsi és Dicije; az egyetlen dédunokád: Zsuzsika. Búcsúzik a 13 testvér két utolsója: Mózsi és a távollevő Janka. Búcsúznak a nagy gyászban osztályos véreid: Máli és Rózaés a családdal együtt érző Cilike.

Búcsúzik Tőled az elárvult templom, a Lőwök százéves hitközsége, az elhurcolt hívők serege, a Hozzád hűtlenné lett városod.

Várnak Rád odatúl nagy mestereid, tudós barátaid és gyermekeid: a Te édes Terkád és Goldikád.

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy Magyarország minden megalkuvás nélkül tudjon saját múltjával szembenézni.

Hisszük, hogy ez egyszer meg is történik.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: megemlékezés Lőw Immánuel

Egy növekvő, majd eltűnő közösség – Szentes

2014.07.16. 09:26 :: memento70

1944. július 16-án a szentesi gettó lakosait vasúton Szegedre szállították a Cserzy Mihály utcai téglagyárba felállított gyűjtőtáborba. A mintegy 2000 fő elhelyezésére alkalmas táborban kb. 8-9000 embert zsúfoltak össze. A téglagyár foglyait június 24-én, 27-én és 28-án három transzporttal szállították el. Az első vonat Auschwitzba érkezett meg, a másik két vonatot a Bécshez közeli Strasshoffba irányították, ahonnan a foglyokat különböző ausztriai táborokba szállították.

szentesi zsinagóga.jpg

Ez lett a szentesi zsidók történetének a vége. Honnan is indult ez a történet?

A XVIII. század második felében tűntek fel először zsidó kereskedők a városban. Letelepedésük is ebben az időszakban indult meg, az első temető 1790-ben létesült. Már 1809-ben egy pici közösség élt itt, akkor még csak 11-en, de innentől kezdve folyamatosan nőtt a szentesi zsidók lélekszáma. 1817-ben alakult meg a hitközség és a szentegylet. 1818-ban a Sarkadi Sámuel-féle házban létesítették az első imaházukat, és akkor került ide legelőször rabbi.

A városban 1828-ban már 76 zsidó élt és dolgozott. Legtöbben Pest vármegyéből és Közép-Magyarország területéről érkeztek. A fejlődésnek köszönhetően, Szentesen lett a XIX. század felétől a második legnagyobb közösség a megyében. A zsidó közösség 1868–1870-ben Knabe Ignác mérnök tervei alapján impozáns zsinagógát épített.

A XIX. század végére a szentesi zsidó közösség lélekszáma elérte az 1023 főt, a város lakosságának 3,5 %-át tették ki. Többségükben kereskedők, iparosok, vendéglősök, de szép számmal akadtak közöttük értelmiségi foglalkozásúak is, elsősorban ügyvédek és orvosok. Egyleteket alapítottak, iskolát működtettek, az 1870-es évek elejére felépítették a környék legszebb és legnagyobb zsinagógáját.

Magyarország egyik legnevesebb orvosdinasztiája, a Purjeszek is Szentesen és környékén születtek, innen indultak. Purjesz Zsigmond, aki 1846-ban született Szentesen, később a kolozsvári egyetem tanszékvezetője lett. Testvére Purjesz Ignác, fülorvos volt. De Purjesz Gyula is orvos lett Gyulán.

A századforduló után az arányuk rohamosan csökkent: sokan elvándoroltak, de a többségük asszimilálódott, kikeresztelkedett, nevüket magyarosították. Ennek számos előnye és hátránya is származott. A Városi Szemle 1913-as kiadásában Pikler Gyula így ír erről a folyamatról: „Míg egyrészt a tömeg nagyságával és a mind nagyobb munkamegosztással nem egyenletesen nő, hanem hatványozódik a teljesítő- és termelőképesség és egyúttal a fogyasztóknak nagyobb tömege kifizetődővé és lehetővé teszi oly testi és szellemi szükségleteknek is oly árban való termelését, amilyenről kisebb alakulatoknál szó sem lehet, amely termelés közvetve a vidéknek is javára válik, addig másrészt a perifériát még is gyengíti a fővárosba való vándorlás, tovább redukálja annak anyagi, szellemi életét.”

Az 1941-es népszámláláskor már csak 510-en vallották magukat izraelita vallásúnak. A zsidó közösség tagjai, vezetői kezdettől fogva részt vettek a város közéletében. táborokba való telepítése, fizikai megsemmisítése.

Az Anschlusst, Ausztria német megszállását követően Szentesre is megérkeztek az első menekültek, így dr. Károlyi Mór európai hírű bécsi fogorvos, szentesi születésű földbirtokos és háztulajdonos, valamint özv. Engel Jánosné született Pollák Julianna, a műszaki szakközépiskola névadójának, Pollák Antalnak a leszármazottja. Az idők változását jelezte, hogy a város vezetése nem fogadta vissza őket a közéletébe, bár visszatelepedésüket sem akadályozták meg.

Egy 1944. március 29-én kelt rendelet megszüntette a zsidók közszolgálati, köztestületi, ügyvédi működését; március 31-től pedig minden 6. életévét betöltött zsidó köteles volt viselni a hatágú sárga csillagot. A rendeleteket a helyi hatóságok mindenütt, így Szentesen is végrehajtották: a hivatásuk gyakorlásától eltiltott kereskedők, iparosok üzleteit, ingatlanait zár alá vették, a készleteket felleltározták. A legismertebb zsidó személyiségeket - dr. Czukkermann Andort, Grünstein Jenőt, Gunst Sándort, Havas Józsefet, Kálmán Gézát, Lusztig Zsigmondot, Plager Ferencet és Willisch Istvánt - 1944. április 5. és május 10. között a szentesi rendőrség letartóztatta és internálta.

Az 1944. április 28-án kelt 1610/1944. ME. sz. rendelet a helyi önkormányzatok vezetőinek "lehetőséget teremtett" a gettók felállítására. Megjegyzendő, hogy alig volt az országban vezető tisztviselő, aki ezt a "lehetőséget" nem végrehajtandó parancsként értelmezte volna. Szentesen 1944. május 6-án döntött a város vezetése a helyi zsidók kitelepítéséről, vagyis gettóba zárásáról. A helyi gettó a zsidó templom (ma könyvtár) mögötti részt, a Vecseri utca páros oldalát, a Nagyvölgy sort és e két utca között az Apponyi tér házait foglalta magába.

Szentesen született a magyar szobrászat egyik kiválósága, a tragikusan fiatalon, 33 évesen elpusztított Örkényi Strasszer István is.

orkenyi_strasszer_istvan.jpg

Már gyermekkorában feltűnik a tehetsége, így tanárai biztatására tovább dolgozik. Strasszer István a nyolc osztályos gimnázium alsó négy osztályát végzi el, majd kereskedőnek tanul. Ám közben – alig 18 évesen – Attila szobrával megnyeri a szentesi múzeum akkori igazgatója, a Csallány Gábor által meghirdetett pályázatot. Indulását támogatják a város akkori vezető személyiségei: Sima László hirlapíró, Csallány Gábor, dr. Bugyi Antal országgyűlési képviselő, dr. Lakos István városi főjegyző, dr. Csergő Károly alispán.

A Képzőművészeti Akadémiára kerül, ahol Sidló Ferenc tanítványa lesz. Már a tanulmányai során megtalálja egyéni hangját, amelyben korának legjobb művészi és szellemi áramlatai összegezve és letisztultan jelentkezik. Így vall erről: "…az igazi alkotóművész önmaga teremti meg kifejezési formáit." A 40-es években erőteljesebb formákkal dolgozik. Az ősi, keleti és afrikai szobrászat hagyományaihoz fordul. Ebből az időből nagyerejű az "Ülő anya gyermekével" című munkája. Az ülő anya – mint valami ősanya – robosztus formáival védelmet nyújt az ölébe hajló gyermeknek. Az anyaság egyébként is visszatérő témája, s mintegy a háború által fenyegetett örök emberi értékek szimbólumának érezzük ezeket a megjelenítéseket.

Ezt követően a művészt körülvevő világ fokozódó értékzavara disszonáns formákban, portréinak deformáltságában is kifejezésre jut. Mégis a klasszikus szobrászat formavilágának eszközeivel mintázza meg Mózes alakját. A szobor modellje Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház színpadáról származása miatt leparancsolt színész – korábban a férfiideál megtestesítője. A Goldmark teremben Madách Mózeseként látta őt a szobrász, utóbb a másfélszeres életnagyságú szobor is a Goldmark terem előcsarnokában volt látható. Ma a Zsidó Múzeum őrzi.

Örkényi Strasszer István jelen volt a magyar művészeti életben, 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság tavaszi szalonjának kitüntetettje, 1940-ben a Műcsarnok mutatja be szobrait. Márffy Ödönnel és Bernáth Auréllal szabadiskolát szervez, itt ő tanítja a formázást.

De a magyar ég egyre "tajtékosabb", jelzik ezt a zsidótörvények is, melyek a zsidó vagy zsidó származású művészeket kiparancsolják a művészeti életből, és másodrendű állampolgárokká degradálják őket. 1939-ben már ő is „csak” az OMIKE rendezvényein tűnhet fel, itt december 16-án nyílik meg a kiállítása.

Örkényi Strasszer Istvánt is eléri a végzet, hiába az alkotó lét, hiába minden, munkaszolgálatra hívják be. Aztán a művész sorsa tragikus véget ér. Újvidékről 1944. október 11-én a déli órákban érkeznek a munkaszolgálatosokkal zsúfolt tehervagonok Kiskunhalasra. Itt SS-egyenruhás, de magyarul jól beszélő katonák felrántják az egyik vagon ajtaját, kézigránátot dobnak be. A menekülőket gépfegyverek terítik a földre.

A halasi tömegsírban 196 holttestet találtak, közülük az egyik Örkényi Strasszer Istváné volt.

Sorsa beteljesedett, mint annyi társáé. Annak a tragikus művésznemzedéknek, amelyet az irodalomban elsősorban Radnóti Miklós, a festészetben Ámos Imre neve fémjelez, a szobrászatban Örkényi Strasszer István az egyik legjobb képviselője.

A Memento70 összefogás a szentesi zsidóságra, a magyarságukra büszke emberekre és az áldozatokra kíván emlékezni.

 

Szólj hozzá!

Címkék: holokauszt Szentes

Adalékok a magyar film történetéhez – egy filmrendező életén keresztül

2014.07.15. 08:49 :: memento70

A magyar film története majdnem egy időben született a nemezetközivel. Megszületett egy új kultúra, a filmé.

Magyarországon a filmbemutatás első tíz évének eredménye 270 állandó mozi, köztük néhány nagy befogadó-képességű mozipalota (például a Royal Apollo). A filmbemutatás rendszerének kiépülése alapján, az évtized végén, napirendre kerül a filmforgalmazás megszervezése. Az első kölcsönző cég Ungerleider Mór 1908-ban alapított Projectograph vállalata. Minthogy az Osztrák-magyar Monarchia immobilitása nem tette lehetővé a filmipar amerikai típusú felfuttatásához szükséges tőkekoncentrációt, előbb mozinéző nemzetként léptünk be a filmkultúra történetébe.

A kölcsönzésből nő ki a filmgyártás, a filmkereskedelemből az alkotás. Ungerleider Mór Projectograph vállalata 1908-tól folytatott rendszeres filmgyártást, elsőként dokumentáris képeket és rekonstruált híradókat kínálva.

Magyarországon, az európai hagyományoknak megfelelően a film nem kizárólag a tömegkultúra, kezdetben sokkal inkább ennek egyfajta emelkedettebb, művészi formájaként hódít, a kávéházi kultúra részeként. A filmszakma a "kultúrfilm" eszméjét írja zászlajára, a film nevelési, tájékoztatási, népművelési jelentőségét hangsúlyozzák.

1912. október 14-én mutatták be Kertész Mihály Ma és holnap című filmjét, az első teljes műsort kitöltő magyar játékfilmet. Megindult a rendszeres filmgyártás. Egymás után alakultak meg a filmgyártó cégek (1912-ben az Uher, 1914-ben a Kinoriport, 1916-ban a Star, 1917-ben az Astra stb.), fellendült a forgalmazás, dolgozni kezdett a magyar filmkészítők első generációja, akik közül sokan néhány év múlva a nemzetközi filmvilág kiemelkedő szereplőivé nőtték ki magukat.

A tízes évek közepén közel két tucat magyar filmműhely működött, s a fővárosi mellett jelentékeny filmgyártás folyt Janovics Jenő irányításával, Kolozsváron. A kolozsvári filmgyártás, a budapesti film nagy alternatívája volt. A kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója új mértéket állított. Janovics rájött, hogy nem az amerikai film utánzása, hanem a lokálkolorit és a saját témák segítségével lehet meghódítani a világpiacot. A kolozsváriak első filmje a Sárga csikó, Csepreghy Ferenc sikeres népszínművének filmváltozata, melyet 1913-ban készítettek, a Pathé cég közreműködésével, Félix Vanyl rendezésében. Ez volt az első magyar film, amely világsikert aratott. Külföldön a Vak ember titka címen forgalmazták. Százharminchét kópiát adtak el belőle a világon, még Japánban is bemutatták.

Az első sikersorozat egészen az 1920-as évekig tartott, ekkor vette kezdetét az első hanyatlás a magyar film történetében. De még a hanyatlás időszakában is megjelenik néhány jelentős név, mint például Gaál Béla, akinek alkotói célja az amerikai stílusú sikerfilm volt.

Az európai hatásokat közvetítve realista miliőábrázolásra törekvő Székely István mellett hamarosan a korszak másik sztárrendezőjévé vált a hollywoodi mintákat követő Gaál Béla, aki 1934-ben rendezett nagysikerű filmjével A meseautóval a magyar glamúrkomédia megteremtője lett. A vezérigazgató és a titkárnő szerelmét középpontba állító történet a harmincas évek magyar vígjátékainak modelljévé vált, de még külföldön is hatott - Car of My Dreams címmel - angol remake készült belőle.

kabos_meseautó.jpg

A hangos film rövid idő alatt kitermelte sztárrendszerét. Megismerte a közönség Ágay Irén, Tolnay Klári, Perczel Zita, Muráti Lili nevét. A férfiak közül az úriember prototípusát megteremtő Jávor Pál, az életrevaló plebejus figurákat és élhetetlen dekadens intellektueleket egyaránt kitűnően alakító Páger Antal, s a szeretetreméltó szélhámos típusokat megformáló Ráday Imre emelkedik ki. A komikusok közül a sztárokéhoz hasonló népszerűséget ért el ügyetlenül csetlő-botló, mégis boldoguló kispolgár figuráival Kabos Gyula.

meseautó.jpg

1937-ben megindul a tömeggyártás. Míg 1933-ban csak 9, 1938-ban már 33 játékfilmet forgattak. A magyar filmek két hét alatt készültek. A gyártók által támasztott követelmények közül első, hogy a film minél kevesebbe kerüljön. Bár a magyar filmek abban az időben rendkívül népszerűek voltak a hazai közönség körében, a szűk piacról befolyt bevételek nem tettek lehetővé nagyobb költségvetést.

Ezt a fellendülést számos magyar alkotó, így Gaál Béla sem élvezhette sokáig, hiszen zsidóként kiszorult a hazai közéletből.

A gazdasági életben vállalt szerepük mellett a következő lépés az volt, amikor is a hazai zsidóság igyekezett elfoglalni helyét a szellemi életben. A felemelkedéshez, a beilleszkedéshez vezető út egyik formája volt ez, ugyanakkor azért jöhetett szóba ez a terület, mert nem volt más lehetőség. Az állami, köztisztviselői pályákra nem lehetett bejutni, azok – hiába az 1867-es egyenjogúsítás – a zsidók előtt szinte teljesen elzártak voltak. Ugyanakkor megvolt az igény ezekre a munkákra, így a hazai zsidóság nagy része választotta magának ezeket a pályákat.

Közel ilyen nagyságrendű volt az irodalomban, a képzőművészetben, a sajtóban is a zsidók szerepe, noha a súlyukat jóval jelentősebbnek vélték, főleg az I. világháború utáni egyre erősebb antiszemita közgondolkodásban. Mint azt Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról írott könyvében is megjegyzi, a polgári átalakulás egyfelől magával hozta a nyilvánosság egyre szélesebb megjelenését, ugyanakkor ez azzal is járt, hogy a kultúra is átalakult. A polgári társadalmak kultúrája, többek között az egyre szélesebb elérhetőségnek is köszönhetően tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiteljesedik, kiszélesedik, mélységében pedig a társadalom minden rétegére is kiterjed. Ennek legfőbb jellemzője a differenciálódás, a specializáció. A kutató személye elválik a szépírótól, a szaktudományok egyre jobban szétválnak, megjelennek a „szakbarbárok”. Sokak véleménye szerint, és ezt a későbbi antiszemita gondolat is felkarolta, a kultúra kiszélesedése, valamint az, hogy a társadalom minden rétege számára elérhetővé vált, magával hozta annak elsekélyesedését. A kulturális életben szereplők származása így válhatott az antiszemita közbeszéd tárgyává. Mindazok ellenére a lapszerkesztők, újságírók „csak” 42%-a, az írók, tudósok 24%-a, a képzőművészek 16%-a volt zsidó a már említett időszakban.

A magyar filmgyártás, főként a hangosfilm megjelenése után egymás után készítette el a sikerfilmeket, melyek – a kor általános hangulatának, valamint egyfajta, a későbbiek folyamán bebizonyosodottan hazug kiegyezésnek az értelmében – egy más, szerethető, élhető világot igyekeztek ábrázolni. Ezért nem az alkotókat kell hibáztatni, hiszen ugyanezt lehetett érzékelni például azon a találkozón, mely a hazai zsidó vezetés és Horthy Miklós között zajlott le 1937-ben. Stern Samu emlékirataiban idézte vissza a beszélgetést. Ebben Horthy kifejtette, hogy a magyar zsidóság ipart teremtő munkája milyen nagyszerű, nem beszélve például a filmiparról, Zukorról és másokról, ami nem zsidó kezekben van, hanem magyar zsidók irányítják, akik az egész világon a legnagyobb elismerésnek örvendenek.

Az első zsidótörvény, az 1938. évi XV. törvénycikk, amelyik „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.

Éppen azoknál a foglalkozásoknál alkalmazta a törvény a megszorításokat, ahol a hazai zsidóság nem jelentéktelen része dolgozott. Hiábavalóak voltak a már említett történelmi hagyományok, hiába jelentett a zsidók számára szinte az egyetlen kitörési pontot a szabadfoglalkozásokban való tevékenység, a jogszabály szerint innen is elkezdtek kiszorulni.

Az 1939. évi IV. törvény, amelyik „ A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról ” címet viselte már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt.

A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára.

Komlós Aladár 1939-ben írta meg a Magyar zsidó író útjai című írásában, az Ararát Évkönyvben: „ A háború óta… egyre fokozódó mértékben bénítja meg a zsidó írót egy újabb akadály: nem szólhat többé hozzá ahhoz, ami a magyarságot, mint közösséget foglalkoztatja. Ha hozzászólna, nem hallgatnák meg. De még valószínűbb, hogy betörnék a fejét és csak ártalmára lenne az ügynek, amelynek használni akar.”

Ugyanez lehetett igaz, bármelyik más alkotóra is egyaránt.

Ekkor már Gaál Béla sem dolgozhatott többé.

gaal_bela_2.jpg

Ő is a jellegzetes, a fővárosba költöző zsidó polgár volt. 1893. január 2-án született Dombrádon. Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1913-ban a Vígszínház iskolájának növendéke, majd Szatmáron színész és Győrben rendező. Az I. világháború idején katona, azután tűnt fel mint színész. 1918-ban a Zeneakadémia épületében megnyílt Madách Színház igazgatója. 1920-ban kezdett filmet rendezni a Star filmgyárnál. 1927-ben a Belvárosi Színház főrendezője. A hangosfilmgyártás kezdetétől visszatért a filmhez. Évekig az Országos Filmegyesület elnöke volt, majd önálló filmiskolát nyitott.

Azonban azt már ő is tudta, érezte, hogy ez az ország, amelyben ő egykor sikeres filmrendező volt, kitaszítja magából, mindennel megvádolva őt és sorstársait.

Mit is írt Bosnyák Zoltán 1944. júniusában, a Harc című nyilas lapban?

„. . . Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy politikai életünkben meghonosította a nemzeti értékek és eszmények lebecsülését, történelmünk, hagyományaink és nemzeti múltunk megvetését. Vádoljuk azzal, hogy behozta hozzánk a társadalmi forradalom, az osztályharc, a marxizmus és a bolsevizmus eszméit, ellentétet, gyűlöletet szított az egyes néprétegek között, vádoljuk azzal, hogy rendszeresen és következetesen kiélezte a politikai ellentéteket, hogy így saját magáról és rohamos térhódításáról elterelje a figyelmet. A nemzetietlenség és a hitetlenség szellemét terjesztette közöttünk, a haladás, a kultúra és a felvilágosodás eszméi mögé bújva.

Meghamisította saját fajtatudatunkat és kisebbrendűségi érzést formált ki bennünk. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a szellemi életünkben megszerzett hatalmát és befolyását arra használta fel, hogy valóságos magyarellenes faji kontraszelekciót gyakoroljon. Ennek következményeként hírnévhez, érvényesüléshez juthattak, pénzt, vagyont szerezhettek értéktelen, selejtes zsidó áltehetségek, de hallgatásra voltak ítélve az igazi magyar tehetségek, akik legfeljebb csak akkor juthattak szóhoz, ha hozzáigazodtak a zsidó érdekekhez és törekvésekhez. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a művészet különböző területein, a zenében, a képzőművészetben bevezették a dilettantizmust, a kontárságot, a giccset, lejáratták az igazi művészetet és zavaros, egzaltált és beteges agyvelők torz, értelmetlen kifejezésformáit, mint modern művészetet csempészték be kultúréletünkbe.”

Innen már nem vezethetett Gaál Béla életében máshova az út, mint Dachauba, ahol 1945. február 18-án meghalt.

Rá és minden alkotó emberre is emlékezni kíván a Memento70 összefogás.

 

Szólj hozzá!

Címkék: holokauszt Gaál Béla Meseautó Dachau