Mit is jelent a szó?

Bibliofilia (görög): annyi mint könyvek szeretete, könyvkedvelés, általános értelemben: könyvgyűjtés. Nem minden könyvgyűjtés bibliofília; ahol a gyakorlati cél irányadó, ahol tehát a könyveket használat céljából gyűjtik (például közkönyvtárakban), ott nem lehet bibliofíliáról beszélni. A bibliofíliának legfőbb jellemvonása a könyvnek nem (vagy nem csupán) tartalmáért, hanem egyéb, külső tulajdonságaiért való megbecsülése. Amióta könyv van, van bibliofília is. Mindig voltak és lesznek kiadók és könyvnyomtatók, akik a tipográfiára, a papiros megválasztására, az illusztrálásra, a kötésre stb. olyan gondot fordítanak, hogy ezáltal a kiadvány – irodalmi mondanivalóján túl – mint művészi termék is jelentőséghez jut; és mindig voltak és lesznek emberek, akik az ilyen könyvekért nem sajnálták és nem sajnálják a pénzt. A könyv történeti fejlődésének során az eszközből cél lett: a tartalom háttérbe szorult s a legfőbb értékelési szempontnak a különleges, művészi kiállítást tekintették.

Ilyen ember volt Bíró Miklós is, aki Heves vármegyében, Erdőtelken született.

Egy manapság is alig több mint háromezres község Erdőtelek, Heves városától 14 km-re. Első írásos említése 1215-ben történik Erdev névalakban, a hozzá tartozó Hanyipuszta pedig 1278-ban Honi alakban. A pápai tizedjegyzék felsorolásában Erdőtelek plébániáját Egyházaserdőtelek, Kápolnáserdőtelek, majd 1473-tól Erdőtelek néven említi. A falu és Hanyi a török hódoltság idején a gyakori járványok, főként a kolera és a pestis pusztítása következtében többször elnéptelenedik, s Erdőtelek csak 1464-ben kezd felépülni. A XVI. század végén Alsó- és Felsőerdőtelek nevű falurészekre különül.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc bukása, majd a kiegyezés után a jobbágyok helyzete egyre rosszabb, a lakosság nagy része ismét elvándorol. Akik helyben maradnak cselédnek, napszámosnak szegődnek, vagy távoli uradalmakban summásként dolgoznak. Ekkor telepedhetett meg a községben a Blau család, ahol 1886. március 2-án megszületett Miklós.

Miután kitanulta a nyomdászmesterséget, Budapestre került, ahol a Riegler és Károlyi Nyomdában dolgozott. 1905-ben vándorútra indult, ahogy a korban mondani szokták, valcolni. Az USA-ban kötött ki, ahol hamarosan a New York-i Népakarat nyomdavezetője, s az akkor alakult Amerikai Magyar Nyomdászszervezet titkára. Szerkesztette a New York-i Amerikai Tipographia című szaklapot.

A valcolás a XIX. század második felétől kezdve lett az ipari dolgozók egyik legfontosabb intézménye, amikor is lehetőséget kaptak arra, hogy kinyíljon előttük a világ. A Nyomdász Évkönyv és Utikalauz 1943-as kiadása írt erről az intézményről:

„Egyik legszebb intézményünk volt a „valc“ , amely a nemzetközi nyomdász kölcsönösségi szerződések alapján napi segélyt nyújtva, biztosította a szerény megélhetést a valcolónák s így lehetővé tette a nyomdászfiatalságnak, hogy beutazhassa Európát, szakmai tudást és tapasztalatokat gyűjtve, valamint megismerve idegen országok népét, szokásait, kultúráját.

De az 1914 - 1918-i világháború utáni valután és útlevélviszonyok, a beutazási korlátozások mindig szűkebb területre szorították a valcolás lehetőségét, úgyhogy az 1933-ban Neuchatelben megtartott nemzetközi nyomdászkongresszus felfüggesztette a valcolást......"

Bíró Miklós a század elején úgy gondolta, hogy elég volt neki a világból, a megszerzett tapasztalatokat itthon kell kamatoztatnia, hiszen ő egy magyar nyomdász, akinek az a feladata, hogy magyar emberek kezébe, magyar nyelvű olvasnivalót adjon a kezébe. 1908-ban visszatért Budapestre, a Nyomdász Szakkör választmányi tagja s az Ipariskola grafikus növendéke lett.

1910–1921-ben önálló kisiparos, nyomdáját eladta a Globus Rt.-nak, amelynek azután igazgatója volt. 1927-ben saját nyomdát alapított, 1931-1936-ban a Hungária Nyomda igazgatója. Szerkesztette a Magyar Grafikai Almanachot, Kertész Árpáddal és Novák Lászlóval a Nyomdászati Lexikont, társszerkesztője volt a Magyar Grafika című szaklapnak. Könyvek és kiadványok tucatjait gondozta.

Azonban a magyar nyelv egyik művelőjét egyik napról a másikra lehetlenítették el, hiszen ő sem lett más, mint egy zsidó.

Sorsa beteljesedett, hiszen koncentrációs táborban pusztult el, 1944 nyarán. Talán élete utolsó pillanatában sem bánta meg, hogy nem Amerikában, hanem Európában, Magyarországon akarta leélni életét, ami nem lehetett teljes.

A betű mestereire is emlékezni kíván a Memento70 összefogás.

www.memento70.hu

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!”

Ezt a mondást Vilmos császárnak tulajdonítják, aki ezzel a mondattal küldte a harctérre katonáit. Ebben a háborúban vett részt az Osztrák-Magyar Monarchia is, a maga soknemzetiségű katonáival.

1914. június 28-án Szarajevóban lett merénylet áldozata Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös és felesége, ami adta a casus bellit a hadüzenethez. Igaz az is, hogy ekkor már egy ideje a háborúra készült Európa, mindenki tudta, hogy ez rövidesen bekövetkezik.

A háború minden borzalmát átélték a hadviselő felek, szinte alig akadt olyan család, bárhol is éltek, bármely országban, ahol ne gyászoltak volna hősi halottat.

A háború kitörésekor mindenhol, minden országban kitörő lelkesedéssel vették a hadbalépést, szinte mindenki úgy érezte, hogy ebben az ütközetben képesek megmutatni, hogy mennyire hű fiai a hazájuknak.

Ám a hűségnek súlyos ára volt, hiszen a háborúnak 19 769 102 halottja volt, katonák és civilek egyaránt. A háború teljesen átrajzolta Európa politikai térképét, országok szűntek meg, születtek, a közgondolkodás is teljesen átalakult.

A haza iránti hűség volt az iránymutató az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában, így többek között az alig pár éve teljes jogú állampolgárok, a magyarországi zsidók számára is. Volt lehetőségük arra, hogy bebizonyítsák, érdemes voltak a befogadásra, még akkor is, ha ez a befogadás megkésett volt és furcsa skizofrén helyzetbe hozta az országot és annak zsidó polgárait is egyaránt.

Az I. világháborúban tehát a teljes ország, minden polgár szerepet vállalt, a rengeteg áldozat között számos zsidó polgár akadt. Ők voltak azok, akik a harcban teljes jogú tagjai voltak a hadseregnek, ugyanakkor az is igaz, hogy azért nem lehetett teljes a katonai karrierjük, az előmeneteleknél igenis számított, hogy ki honnan jött. A világháború után, amikor elkezdték a számos hősi emlékművet felépíteni, voltak olyan helyek, ahol „lemaradtak” a zsidók neve. Mindezek mellett az is igaz, hogy Budapesten a Kozma utcai zsidó temetőben több mint 300 síremlék van, ahol I. világháborús zsidó származású zsidó katonák nyugszanak.

Egyébként egészen fantasztikus, műemlékileg, temetőtörténetileg érdekes, hiszen a héber nevek mellett Nagy-Magyarország térképe, s a Hiszekegy és a Pro Patria felirat is szerepel ezeken a síremlékeken. Egészen érdekes síremlékek vannak a Farkasréti zsidó temetőben, de a Salgótarján úti temetőben is akadnak háborús síremlékek. Ahogy a Hősök temploma is az I. világháború zsidó katonáinak emlékére épült meg.

Tehát, amennyire kiszorultak a világháború utáni mindennapos megemlékezésekből a magyarországi zsidók, a saját közösségükön belül megemlékeztek a hősi halottakról.

Különösen érdekes, hogy zsidó írók mit gondoltak a háborúról, annak eseményeiről, még akkor is, ha Szomory regényének a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről címűnek, éppen az adja az érdekességét, hogy írója egyáltalán nem vett részt a háborúban. Ugyanakkor Molnár Ferenc, még ha „csak” közel egy éven át volt tudósító, pontosan adta vissza a háború értelmetlenségét:

„Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam az erdőben. Szétrobbantott házakat, beteg huszárokat, fenyőlom alatt a háború szemétjét, ami most a fél világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot, alsóruhát… és megint kereszteket a hóban.”

Érdemes megemlíteni Markovits Rodiont is, aki a harmincas évek egyik legnagyobb hazai és külföldi könyvsikerét érte el a Szibériai garnizon című művével.

Molnár Ferencnek külföldön, Markovits Rodionnak Romániában, míg Szomory Dezsőnek Budapesten, a csillagos házban kellett megélnie, hogy műveiket betiltsák. A m. kir. minisztérium 10 800/1944. M.E. számú rendelete, a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában címet viselte.

A Memento70 program azért jött létre, hogy felhívja mindenki figyelmét közös értékeinkre!

www.memento70.hu

Kalocsa érseki székhely már a honfoglalás után Árpád fejedelem szálláshelye volt, egyes kutatások azt igazolják, hogy Gézáig ez a település volt a fejedelmek székhelye. Később az uralkodói központ Fehérvárba és Esztergomba költözött, de első felkent királyunk számára Kalocsa továbbra is fontos maradt. Ennek bizonyítéka, hogy az elsők között hozott itt létre magyar püspökséget és a közeli Halom dombján királyi kúria is volt. Az első egyházfő Asztrik volt, aki a koronát hozta Istvánnak. A nemes feladat véghezvitele után az egyházmegye érseki rangra emelkedett, ezzel Esztergommal azonos, nagy hatalmú érsekséggé vált, természetesen tiszteletben tartva, hogy a magyar egyház központja az előbbi városban van.

Az egyházmegye fejlődésével párhuzamosan Kalocsa is az ország egyik vezető városává nőtte ki magát. Felépült az első székesegyház és a növekvő állam hódításain létrehozott új egyházmegyék is Kalocsa érseki tartományához kerültek, így tovább gyarapítva a helyi metropolita hatalmát és tekintélyét. A város a korabeli Fejér megye területén feküdt, ez volt az egyetlen egyházi központ, mely nem volt egy külön megye központja is, ennek ellenére a 12. századtól a kalocsai érsekek Bács és Bodrog vármegye állandó ispánjai lettek.

A városban több mint valószínűleg már az alapításakor is éltek zsidók, hiszen ők már a rómaiak uralkodása alatt jöttek be először az országba, majd az államalapító Szent István uralkodásakor is érkeztek Magyarországra. Ezekről a közösségekről semmit nem lehet tudni, a török kiűzetésekor eltűntek, elpusztultak.

Legközelebb a XIX. század elején kezdtek ismét feltűnni a nagyobb városok mellett lévő kisebb falvakban, ez történt Kalocsa esetében is. Az 1800-as évek elején a környező falvakban már szerepelnek zsidók az összeírásokban, igaz az is, hogy még nagyon kevesen. Lakni nem is, de kereskedni már megengedték egy-egy zsidónak, hogy a városban megjelenhessen. 1840-től kezdve azonban a be- és letelepedést már engedélyezni kellett. 1845-ben már 70 zsidó élt Kalocsán.

A falvakból a városokba történő költözés indokairól az 1910-es népszámlálási adatokban lehet indoklást olvasni: „Az izraeliták aránya, bár országos eredményben némileg növekedett, általában véve csak a városokban ment feljebb, a vármegyék összességében csökkent az arányszámuk, jeléül annak, hogy a városokba tódulás a zsidóknál oly nagy mértékű, hogy a falusi zsidóság a hiányt már nem képes pótolni. Egész sora van a vármegyéknek, különösen az ország nyugati részein és az Alföldön, ahol a zsidók száma nemcsak relatíve, hanem abszolút számban is megfogyott.”

A XIX-XX. század fordulójától kezdve vált a zsidóság jelentős erővé Kalocsán is. Mit is jelentett ez? Pikler Gyula, a Városi Szemle 1913-as számában adja meg erre a választ: „Az izraelitáknak ez a tömörülése a városokba, mint a kereskedelmi és hiteli élet központjaiba világszerte ismert jelenség, amely nálunk két okból még kifejezettebb, mint máshol; egyrészt mert hazánk kifejezetten agrár állam, vidéki ipara, kereskedelme és hitelüzlete csekély és másrészt mert az ország iparnak, kereskedelemnek és hitelüzletnek csak egy nagy gócpontjával bír, Budapesttel…”

Megjelentek a közepes és a kisebb vállalatok, vállalkozások, ezek nem elhanyagolható része zsidó kézben. A kor Magyarországán – ahogy azt később is meg lehetett tapasztalni – a kezdeményezőkészség, képesség a német polgárságban és a zsidóságban volt jelen. Mindkét csoportot más és más indokok vezették. A hazai zsidók számára ez a kezdeményezőképesség volt az egyetlen út a felemelkedéshez és az előbbre jutáshoz.

Az évről évre megjelent kimutatásokban 1912-től kezdve szerepel dr. Gara Benő, a Kereskedelmi és Gazdasági Bank Rt. vezérigazgatója.

A gazdasági élet szereplői között sokan azt gondolták, hogy az asszimiláció egyik útja a kikeresztelkedés.

Dr. Gara Benő is ezt az utat választotta, hiszen úgy vélte, keresztényként sokkal jobban tud élni, dolgozni egy érseki székhelyen. Fel sem merült benne, hogy lakhelyét elhagyja, hiszen ő úgy gondolta, ő kalocsai polgár, teljes joggal bíró és élő szakember.

A zsidótörvények megjelenéséig az ország, a város igazolta is ebben a hitében.

Azonban a törvények kihirdetése után dr. Gara Benő számára is nyilvánvalóvá vált, ő ugyanolyan zsidónak számít, mint az ortodox hívő sarki fűszeres, vagy a vallását nem gyakorló újságíró.

1944. júniusában Auschwitzban halt meg dr. Gara Benő, sorstársaival együtt.

A Memento70 összefogás neki is emléket kíván állítani.

www.memento70.hu

A budapesti Vadász utca 29. szám alatt álló egykori üzletházban 1944. július 24-én nyílt meg a Svájci Nagykövetség Idegenérdek-képviseletének Kivándorlási Osztálya. Carl Lutz követ ettől kezdve kollektív családi kivándorló-védlevelek kiadásával igyekezett segíteni az üldözötteken. A házban több mint 2000 ember zsúfolódott össze, az itteni életet a cionista mozgalom szervezte meg.

A modern magyar építészet úttörője, Kozma Lajos, tervezte a házat, amelyben az ország legnagyobb üvegkereskedelmi cége működött. Ez látszott is a házon, nem takarékoskodtak az üveggel kívül-belül.

1944-ben Weisz Arthur - aki itt is lakott - felajánlotta a házat a Palesztinai Kivándorlási Hivatal székháza céljára, akik a svájci követség védelmét élvező házba szállásolták el a kivándorlást kérelmezőket.

Ki volt Carl Lutz, aki az egész akciót szervezte?

Carl Lutz 1895-ben született a svájci Walzenhausenben. 1935 és 1941 között svájci alkonzul volt az akkor Palesztinához tartozó Jaffában. 1942 és 1945 között a budapesti svájci követség külföldi érdekeket képviselő osztályának vezetője. A háború után 1954-ig Bernben és Zürichben dolgozott.

A II. világháború kitörése után Svájc látta el a Magyarországgal hadiállapotba került 14 ország, köztük Nagy-Britannia képviseletét. A svájci mentőakció alapját a Palesztina Hivatalba érkezett beutazási engedélyek adták. A hivatalt 1944-ben bezáratták, vezetőjét, Krausz Miklóst munkaszolgálatba hurcolták. Lutz jól ismerte Krauszt, akinél 7 ezer beutazási engedély volt.

Carl Lutz elgondolása az volt, hogy az üldözötteknek vasútra szóló kollektív útlevelet állítanak ki, ez feltételezi, hogy svájci állampolgárokról van szó. Minden kollektív útlevélbe mintegy ezer ember neve került be. A kollektív útlevelek kiadásához nagyobb hivatal kellett, így a cionista fiatalok megszerezték Weiss Artúr üvegkereskedő Üvegház nevű raktár- és bemutatótermét a Vadász utcában, ez lett a svájci nagykövetség idegen érdekek képviseletének kivándorlási osztálya. Itt működött az illegális cionista mozgalom is, amely segített összeállítani a listákat és kiadni a kollektív útleveleket.

A cionista mozgalom az ellenállók egyike volt, azok a zsidó csoportok, amely szervezetten szembe szálltak a népirtás programjával, az ellenállás más útját választották: a tárgyalás, megvesztegetés, papírhamisítás, bujkálás és bujtatás módszereit alkalmazták.

A cionizmus a két világháború közötti Magyarországon jelentéktelen, befolyással Ennek több oka is volt, ezek egyike, hogy nem rendelkező, alig néhány ezer embert vonzó politikai és eszmei irányzat volt. Ennek több oka volt, ezek egyike, hogy Magyarországon a zsidóság sokkal gyorsabban asszimilálódott, mint a többi, szintén idegennek mondott népcsoport, társadalmi megkülönböztetése mégis a leghosszabban maradt fent. Ezért az asszimiláció „sikeres”, vagy fényesnek gondolt korszakaiban a kölcsönös képmutatás tagadta, takarta el a feszültségeket, míg a sikertelen helyzetben a görcsös, kompenzatív magatartásformák nőttek meg. Egy ilyen sikertelen korszak egyik eleme volt a numerus clausussal kezdődő korszak, ami a Holcaustban végződött.

1938-tól kezdve a magyar cionista csoportok két forrásból kaptak jelentős erősítést. Az 1938 és 1941 között visszacsatolt területek egy részén (például Észak-Erdélyben) erős cionista mozgalmak léteztek, amelyeknek tagjai közül sokan magyar állampolgársághoz jutva Budapestre költöztek. Másrészt 1939 és 1944 között sok ezer szlovák és lengyel zsidó szökött illegálisan Magyarországra. A menekülthullámmal érkező sok száz fiatal, de már tapasztalt cionista gyorsan átvette az irányítást a munkaszolgálatos behívások miatt meggyengült magyar csoportokban. Ez a két "vérfrissítés" ugyan nem járt jelentős létszámnövekedéssel, az újonnan érkezettek mégis revitalizálták a hazai cionista mozgalmat. Precíz információik voltak, illúzióik viszont egyáltalán nem: pontosan tudták, hogy mire számíthatnak a német megszállás után. Mentalitásuk eltért az átlagos magyar zsidókétól, azaz eszükbe sem jutott engedelmeskedni a parancsoknak. Mint egyikük elmondta: "Nem az a vágyam, hogy egy palesztinai kibuc névadója legyek, én magam szeretnék ott élni", azaz nem a néha értelmetlennek tűnő fegyveres ellenállásra helyezték a hangsúlyt. A cionista mozgalom egyik központja lett az Üvegház.

Miként is zajlott a munka a menlevelekkel? Az egyik cionista ellenálló visszaemlékezése szerint: "úgy csináltuk a dolgot, hogy a hamisítványokat behoztuk a követségre, és ott adtuk ki azoknak, akik a 7800-as listán nem voltak rajta, vagy másképpen nem tudtak hozzájutni. Később ez nem volt elég és így kénytelenek voltunk a blöffnek a blöffjét felállítani. Perczell Mór utca 4. szám alatt felállítottunk egy teljesen hamis követséget, ahol most már jó hamisítványokat adtunk a jelentkezőknek. A Vadász utca azonban nemcsak mint Schutzpassz-gyár működött, de asyluma volt a tisztviselők és hozzátartozóiknak, továbbá szökött munkatáborosok nagy tömege is itt talált menedéket, ezenkívül sok politikai üldözött, vezető szociáldemokrata, kommunista".

Ezután a lett a svájci kivándorlási osztály a budapesti zsidók menedékháza lett, először nyolcszázan költöztek be, decemberben már kétezer ember zsúfolódott össze ott pincében, padláson. Carl Lutz a cionistákkal együtt kitalálta, hogy a betiltott Palesztina Hivatal 7800-ra nőtt beutazási engedélyét a brit mandátum területére fölhasználja és védlevelet, Schutzpasst ad ki az üldözötteknek.Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7 000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet.

A védlevelet tízezer számra hamisították is, ebből alakultak ki a "védett házak", a nemzetközi gettó, ahol összeköltöztették a családokat és hatalmas volt a zsúfoltság, de sok életet megmentett Carl Lutz akciója.

Egy visszaemlékező szerint: „Emberek ezrei, talán tízezrei álltak a Vadász utca 29. számú ház bejárata előtt, valamikor az egész Vadász utcát elfoglalva és annak forgalmát lehetetlenné téve, hogy megkapják a védlevelet. Nagyon sokan, vagy legtöbben tulajdonképpen életüket tették kockára, mert olyan órákban is eljártak, amikor zsidóknak tilos volt a kijárás és sokszor csillag nélkül álltak a kapu előtt.”

A követségi mentőmunka kapcsán Budapesten augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságok által engedélyezettnél jóval több védlevél került kibocsátásra. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoztak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat.

Az egykori tulajdonos felesége is megemlékezett az embert próbáló, veszélyes időkről: „Állandó rettegésben éltünk, mert hiszen csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a ház nemcsak követség, hanem tömegek búvóhelye. A sok kijáró ember közül sokan lebuktak, a hatóságok figyelme csakhamar a követség épületére terelődött.”

A menedékhelyül szolgáló Üvegház szálka lett a nyilasok szemében. 1944 utolsó napján benyomuló pártszolgálatosok hat embert (köztük a nagyhírű tudós Scheiber Sándor édesanyját) a helyszínen agyonlőttek, a többit a Duna partra irányították, csak Weisz Arthur határozott fellépése, követségre, német tábornokra való hivatkozása mentette meg életüket - nem először. A nyilasok nem bocsátottak meg neki: pár óra múlva kicsalták az Üvegházból, ahová nem tért többé vissza.

A Memento70 összefogás emléket kíván állítani mindazoknak, akik mentették az embereket az embertelenségben.

www.memento70.hu

Különös korszaka volt Magyarországnak a XIX. század második fele, a hazai zsidóság igyekezett elfoglalni helyét az országban, frissen kivívott elismertségét kihasználva, így többek között a szellemi életben. A felemelkedéshez, a beilleszkedéshez vezető út egyik formája volt ez, ugyanakkor azért jöhetett szóba ez a terület, mert nem volt más lehetőség. Az állami, köztisztviselői pályákra nem lehetett bejutni, azok – hiába az 1867-es egyenjogúsítás – a zsidók előtt szinte teljesen elzártak voltak. Ugyanakkor megvolt az igény ezekre a munkákra, így a hazai zsidóság nagy része választotta magának ezeket a pályákat. Szerepvállalásuk nem volt jelentős a mezőgazdaságban, részvételük meghatározóbb volt az iparban, a kereskedelemben, illetve a hiteléletben.

Megnyíltak számukra az egyetemek is. Leginkább az orvosi és a jogi karon tanultak jelentős számban zsidók, már a XIX. század végétől kezdve. Ezt pontosan tükrözik a vonatkozó adatok. 1867-1913 között az orvostanhallgatók között a zsidók aránya elérte az 50%-ot, ugyanez a jogi karon 30% volt. A végzettek túlnyomó többsége gyakorolta is hivatását, amit a népszámlálási adatok is igazolnak. Leginkább a magánpraxisokat végzők között voltak zsidók. Az ügyvédek között 42%, míg az orvosok között ez az arány már 62% volt. Az állami, és egyéb fenntartású kórházak szakorvosai között részvételük mértéke kisebb volt, de így is megközelítette az 40%-ot. Az orvosok mellett megjelentek a gyógyszerészek is. Ezek egyike volt a kiváló MAGYAR patikus, aki semmi mást nem akart, mint szülőföldjének az elősegítését.

Frankl Antal szegényes körülmények között nőtt fel Kisteleken, azon a településen, melyet és környékét, az ott folyamatosan növekvő nyomort Kovács Imre is megírt a Néma forradalom című könyvében.

Frankl a szülőhelyén Keresztes Nagy Antal Szentlélek gyógyszertárában volt gyakornok. Majd Szegeden és Szolnokon volt segéd. A Budapesti Tudományegyetemen 1893-ban szerzett gyógyszerészi oklevelet. Katonai szolgálatát követően a szegedi Megváltó gyógyszertárban kezdte a pályáját. Megvásárolta 1899-ben a szegedi Szent György gyógyszertárat, amelynek 1939-ig tulajdonosa volt. Hamar bekapcsolódott a szakmai közéletbe. Előbb a Szegedi Gyógyszerész Testület titkára, majd a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület járási igazgatója volt.

Szegeden az 1720-as évektõl működött a helyőrségben katonai gyógyszertár, ebben volt segéd Graff Mátyás, aki 1738-ban megnyitotta a város első polgári patikáját a Megváltóhoz néven. Több mint harminc év után fia, Graff Antal vette át a gyógyszertár vezetését. A Palánkban lévő (a későbbi Belváros) patikát 1784-ben a Székesfehérvárról származó gyógyszerész, Prezetska Vencel vásárolta meg, majd Prezetska János lett a tulajdonosa, aki 1816-ban eladta a szegedi Bauernfeind Ferdinándnak. Ekkor már működött a város második gyógyszertára is, amely az Isteni gondviselés nevet kapta. Helye a Palánkban a Fő piac téren volt, ugyanúgy mint a Megváltóhoz címzett gyógyszertár. A Megváltó bérlője 1850-tõl Khudy József gyógyszerész. A Bauernfeind örökösök a patikát 1871-ben eladták Bauer Józsefnek (1877-tõl Harcz János a bérlő), aki az árvíz után 1883-ban a Palánkban új helyre költöztette a patikát, mivel a patikának helyt adó Bauernfeind-ház helyére épült a későbbi Európa Szálloda épülete. 1887-tõl Bokor Adolf a bérlő, a következő évben ismét új helyen található a patika: a Deák Ferenc u. 28 - Híd u. 4. számú sarokhelyiségben.A XIX. század folyamán nyolc másik gyógyszertárat alapítottak a városban, a Palánkon kívül az egyes városrészekben is működtek patikák. Alapításuk sorrendjében a Palánkban: az Isteni Gondviseléshez, a Szentháromsághoz, a Segítő Boldogasszony (később Segítő Mária néven), Rókuson a Szent Rókushoz, Fölsővároson a Szent Györgyhöz, Alsóváros ellátására a Szent Istvánhoz címzett gyógyszertár. A Szent György patika tulajdonosa és vezetője volt Frankl Antal.

Frankl Antal, Borbély József testületi titkárral kidolgozta a hivatalos árszabást. A Tanácsköztársaság idején, Szeged francia megszállásakor Párizsból biztosította a város gyógyszerellátását. Tagja volt a városi tövényhatóságnak. Egész életében a szegény, nincstelen emberek felemelkedéséért küzdött.

A vizes pincelakások megszűntetését és a gyermekintézmények létrehozását szorgalmazta. Az 1890-es évek elejétől publikált. Több mint 300 cikke jelent meg a szaklapokban és napilapokban. Gyakorlati gyógyszerészeti témák mellett sokat értekezett a gyógyszerészet történetéről.

Ahogy azt a XIX. század második feléből való kifejezéssel élve, ezt a DERÉK MAGYAR embert, aki Szeged városának egyik elismert polgára volt, Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem jött vissza, 1944 júniusában pusztult el.

1944. június 25-én a pápa intézett személyes kérést Horthyhoz, melyet június 26-án követett Roosevelt elnök figyelmeztetése, majd június 30-án Gusztáv svéd királyé.

A nyugati zsidó és politikai vezetőkhöz hasonlóan a Vatikán is tudott az európai zsidók kiirtásáról. Az auschwitzi jegyzőkönyvek Vrba-Wetzler-féle változatából Burzio nuncius révén szintén kapott egy példányt, nem sokkal azután, hogy a pozsonyi Mentőbizottság 1944 áprilisának végén elkészítette a dokumentumot. Mindamellett a Vatikán - a többi politikai és nem politikai vezetőhöz hasonlóan, beleértve a magyar zsidóság és a világ zsidóságának vezetőit is - sokáig a hallgatás mellett döntött, mialatt a vidéki zsidókat deportálták Magyarországról. A Vatikán először június 20-a körül reagált nyíltan, feltehetően azután, hogy megkapta a Rosin és Mordowicz szökésén alapuló újabb jegyzőkönyveket. Monsignore Mario, a Vatikán legátusa Pozsonyba utazott, hogy személyesen beszéljen az auschwitzi szökevényekkel, és ellenőrizze beszámolóik hitelét. Krasznyansky, akivel e célból kapcsolatba lépett Mikulás (Miklós) Stemfelddel a pozsonyi Mentőbizottságtól, a Pozsony közelében fekvő Svaty Jur kolostorba kísérte a két szökevény, Vrbát és Mordowiczot, itt egy francia tolmács segítségével öt órán át igen alaposan elbeszélgettek velük. A pápai legátus nyilván igen alaposan meggyőződött a beszámolók hitelességéről, és röviddel később Horthy admirálist kérésekkel kezdte ostromolni a világ számos vezetője, hogy vessen véget a zsidóellenes intézkedéseknek és deportálásoknak. (forrás: Braham, Randolph L. : A népirtás politikája)

V. Gusztáv svéd király táviratban kéri Horthy kormányzót a zsidóüldözések beszüntetésére.

„Értesülvén azokról a rendkívül szigorú intézkedésekről, melyeket az Ön kormánya a magyarországi zsidó lakossággal szemben alkalmaz, fordulok személyesen Főméltóságodhoz, hogy az emberiesség nevében kérjem közbelépését azok javára, akik e szerencsétlenek közül még menthetők. Ezt az Ön jó szívére intézett felhívásomat az a régi, baráti érzés diktálja, amellyel az Ön országával szemben viseltettem, s az az őszinte kívánságom, hogy Magyarország őrizze meg a nemzetek összessége előtt a jó hírnevét.
Gusztáv király.”

A levél, amely későn érkezett, de legalább megérkezett Horthyhoz, nem érte el azt az eredményt, amelyet szeretett volna.

Támogasd a tiszta emlékezést!

1887. november 11-én született Székesfehérváron, itt végezte iskoláit és itt tanulta ki a fényképészmesterséget is. 1898-ban nyitotta meg műtermét, majd 1909-ben Münchenben mestervizsgát tett. A műterem fő profilja - a megrendelésre készített portré- és csoportképek mellett a városkép készítés mesterévé vált: évtizedeken keresztül módszeresen fotózta Győr város utcáit, tereit, nevezetes épületeit. Képei rendszeresen szerepeltek az országos kiállításokon.

Győr utcáiról, tereiről, a város változásairól művészi fényképfelvételeket készített. A Xántus János Múzeum őrzi 24x30 cm-es üvegnegatívjait és több pozitív nagyítását. Ezekről a lemezekről készültek azok a képek, amelyek a századforduló és a 30-as évek Győrét ábrázolják. Legalább 200 pótolhatatlan győri városkép megörökítése fűződik nevéhez. A korabeli fényképkiállítások majdnem mindegyikéről elismeréssel tért haza. 1926-tól a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének elnöke. 1935-től a győri ipartestület gazdasági bizottságának elnöke, a fotószakosztály vezetőségi tagja.

Nem csak a fényképész szakma, hanem a város közéletének is tevékeny és köztiszteletben álló résztvevője volt. Tisztséget viselt többek a Győri Ének- és Zeneegyletben, a Tűzoltó Egyesületben, a Mentő Egyesületben, az Izraelita Hitközség iskolabizottságában. Évtizedekig tagja volt a város törvényhatósági bizottságának.Innen származása miatt 1939-ben kizárták. Egy évvel később a városi ipartestület a felügyelőbizottságába választotta. Mint klasszikus polgárember pontosan tisztában volt azzal, hogy ő is tartozik városának, Győr közéletének. Nem „díszzsidóként”, hanem felelős városi, közösségi emberként tevékenykedett, minden tőle telhetőt megtett városa, közössége, felekezete fejlődéséért. Azonban egykori „polgártársai”, talán barátai, képviselőtársai úgy döntöttek, mindezek ellenére Glück Józsefet is meg kell fosztani állampolgári jogaitól.

Iparát 1942. május 1-jével megszüntették. 1944 májusában családjával együtt gettóba kényszerült, majd Auschwitzba deportálták. A vagonba felszállva talán már tudta, hogy nem tud visszatérni. Sem ő, sem pedig a családja.

A Memento70 összefogás emlékezni kíván az áldozatokra, alkotókra, tudósokra, művészemberekre, de az iparosokra, alkalmazottakra, egykor volt szomszédainkra.

„Vajjon a most elért eredmények még mindig csak átmeneti állomást jelentenek-e egy még magasabban fekvő tetőpont felé? Erre a kérdésre érdeklődéssel várjuk a feleletet.”

A feleletet a történelem adta meg.

Asszimilált, vagyonos zsidó családban született. Édesapja, Basch Gyula neves festőművész volt, anyja, Krausz Róza, az ugyancsak dúsgazdag, 1882-ben nemesített megyeri Krausz családból származott. Basch Gyula (1851-1928)az édesapa korának egyik elismert arcképfestője volt. Nem mellékesen a XIX. század második felében ez a műfaj, az arcképfestészet volt a legnépszerűbb, főként a magát kereső magyar nemzeti festőművészetben, ahol – akkoriban – még elfértek a zsidó alkotók is.

Basch Andor a katolikus főgimnáziumban érettségizett, 1914-ben kikeresztelkedett. Művészeti tanu1mányait 1904-ben a budapesti Mintarajziskolában kezdte, majd Párizsban, a Julian Akadémián folytatta, ezután egy évig Henri Matisse magániskoláját látogatta. 1908-tól a nagybányai festőiskolában dolgozott, Ferenczy Károly mellett.

Eleinte klasszicizáló aktkompozíciókat festett. Az I. világháborúban a sajtóhadiszálláson mint hadifestő működött. Első kollektív kiállítását Ernst Múzeumban rendezte 1919-ben. Később 1922-ben, 1924-ben és 1933-ban is tartott itt kiállításokat.

1925-1931 között Franciaországban dolgozott, majd Budapesten telepedett le, ahol tájképeket, aktokat és csendéleteket festett.

Basch Andor művészetére döntő hatással volt az a csaknem két évtized, amelyet Párizsban töltött. Itthoni tanulmányait követően édesapja, az elismert arcképfestő Basch Gyula tanácsára indul 1904-ben a “művészetek fővárosába”. A modernizmusok kibontakozásának időszaka ez, és Basch az akadémikus Julian festőiskolát hamarosan Matisse műhelyével cseréli fel. A háborús évek után 1925-ben érkezik újra Párizsba, “hol akkoriban legnagyobb a forgatag a modern festők körül, - legnagyobb a ’hausse’ Picasso-ban, Dufy-ben, Sécognac-ban, Rouault-ban, Utrillo-ban. Kiállít a modern ’Salon’-okban, díszhelyet s jó kritikát kap és magas árakon adja el képeit. De idegennek nehéz a párizsi terrénum, sok esztendeig kell ott harcolni az igazi elismerésért. Mire révbe jutott volna 1931-es párisi, majd zürichi gyüjteményes kiállításával, addigra beállott a ’crise’” - foglalja össze az itt eltöltött éveket festőbarátja, Herman Lipót 1936-ban.

1935 körül, utolsó korszakában vált igazán jeles festővé, amikor szálkás technikájú, izgatott hangulatú szobabelsőit és csendéleteit festette. Alapító tagja volt a Szinyei Merse Pál Társaságnak. 1925-1931 között Párizsban élt majd Budapesten telepedett le. Munkáival sűrűn szerepelt hazai és külföldi kiállításokon, jelentős anyagi és erkölcsi sikereket ért el.

Mit is jelentett a művészete?

Egy 1943-ban megjelent kritika szerint:

„Basch Andor a lassan kiérlelődő tehetségek közé tartozik. Meglehetősen hosszú útat járt be művészetének kialakulásában, míg a Tamás-galériában legalább látható értékes eredményeihez eljutott. Fejlődésének menete örvendetes volt, évről évre jobban és jobban megszabadult külsőséges hatásoktól, amelyek magára öltésére inkább értelmessége, műveltsége, mint hajlamai csábították. Ezek az ösztönös hajlamok ma lágyan és bőven omló festőiségre csábítják, amelyben sötétes színek halk és mély hangú változatossága szövődik egybe.

Megelevenednek a holt tárgyak abban a gyönyörködő szeretetben, amellyel szeme végigsimogatja őket. Szobabelsőibe nem kell embereket ültetnie, ha betölti azt a tárgyak eleven élete. De éppen így élnek és virulnak gyümölcsei is. Porcellánfigurája egy megfestett Andersen mese.

Vajjon a most elért eredmények még mindig csak átmeneti állomást jelentenek-e egy még magasabban fekvő tetőpont felé? Erre a kérdésre érdeklődéssel várjuk a feleletet.”

Magyarország német megszállása után, 1944. június 24-én Budapesten öngyilkos lett. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mi vár rá a kikeresztelkedett világhírű alkotóra, akit a kor már csak egy egyszerű elpusztítandó zsidónak tartott.

A Memento70 minden áldozatnak emléket kíván állítani.

A történtek mélyen ellentétesek a klub "Erkölcs, Erő, Egyetértés" hármas jelszavával, "hiszen a Ferencváros minden időben együtt érzett az üldözöttekkel". – idézet a 2013. augusztus 21-én megjelent nyilatkozatból, miután a klub szurkolói ismételten rasszista, antiszemita megnyilvánulásokkal hívták fel magukra a figyelmet, szurkolás helyett. Vajon tudták, hogy az FTC egyik örökös bajnoka ki volt?

Bródy Sándor, az FTC labdarúgója egy korabeli nyilatkozata: „1900-ban eljött hozzám régi barátom, akivel a Pannónia ifjúsági csapatában már 1896-tól együtt rúgtuk a labdát, és kért, hogy lépjek be az FTC-be. A IX. kerületben, a Ferencvárosban laktam, és azt hiszem, hogy senkinek az életében még döntőbb szerepe nem volt a kerületnek, ahol lakott, mint az enyémben. Beléptem az FTC-be, amelynek azon a vasárnapon csapatot kellett kiállítania. Betettek szépen a harmadik csapatba. Játszottam, ahogy akkor Isten tudnom engedte. Délutánra már egy másik játékos helyére kerültem a második csapatba. Még azon a héten az első csapatban játszottam! Később megválasztottak - szegény korán elhunyt Berán helyére - csapatkapitánynak. Az maradtam egészen a háború kitöréséig. Az én időmben nyolc magyar bajnokságot nyertünk! A klubban nagy szeretetben éltünk, úgy, mint a testvérek. Aztán 1914-ben elmentem egy kicsit a háborúba... Fogságba estem és csak évek múltán láttam meg ismét a Franzstadtot.”

Bródy Sándor az FTC középfedezete, 1902-1914 között, 307 mérkőzésen szerepelt. 1906-1913 között 17 alkalommal játszott a válogatottban. Szorgalmával, fáradhatatlan küzdőképességével, mindenkor a csapat érdekeit szolgáló játékmodorával emelkedett a legjobbak közé. Nyolc bajnoki aranyérmet nyert 1903,1905,1906-07,1908-09,1909-10,1910-11,1911-12,1912-13. Hétszeres kupagyőztes 1903,1904,1906,1908,1909 (ezüst labda), 1913 Magyar Kupa,1909 Challenge kupa. Edzőként is ért el jelentős sikert; 1926-ban az FTC az ő szakmai irányításával vívta ki bajnoki címet.

1944-ben ismeretlen helyen, nem sokszoros magyar bajnokként, nem egykori válogatott labdarúgóként, nem a csapatával bajnoki címet szerző szakvezetőként, nem az FTC örökös bajnokaként, hanem zsidóként pusztult el 60 évesen. Nem mentette meg, sem az erkölcs, sem az erő, sem az egyetértés.

A Memento70 összefogás Bródy Sándornak és a magyar sport áldozatainak is emléket állít, mert tisztán emlékezünk.

Beck Ö. Fülöp, szobrász, éremművész Pápán született, 1873. június 23-án.

Tehetsége szerencsére már korán megmutatkozott, így 1888 és 1893 között a budapesti Iparművészeti Iskola ötvös szakán tanult, miközben a mintázást Loránfi Antalnál sajátította el.

Beck Ö. Fülöp életútja is jellemző a XIX. század végének Magyarországán, a korszak zsidóságán is.

A zsidók számára is megnyíltak az egyetemek. Leginkább az orvosi és a jogi karon tanultak jelentős számban zsidók, már a XIX. század végétől kezdve. Ezt pontosan tükrözik a vonatkozó adatok. 1867-1913 között az orvostanhallgatók között a zsidók aránya elérte az 50%-ot, ugyanez a jogi karon 30% volt. A végzettek túlnyomó többsége gyakorolta is hivatását, amit a népszámlálási adatok is igazolnak. Leginkább a magánpraxisokat végzők között voltak zsidók. Az ügyvédek között 42%, míg az orvosok között ez az arány már 62% volt. Az állami, és egyéb fenntartású kórházak szakorvosai között részvételül mértéke kisebb volt,, de így is megközelítette az 40%-ot.

Közel ilyen nagyságrendű volt az irodalomban, a képzőművészetben, a sajtóban is a zsidók szerepe, noha a súlyukat jóval jelentősebbnek vélték, főleg az I. világháború utáni egyre erősebb antiszemita közgondolkodásban. Mint az a XX. században az egész világon egyértelművé vált, a polgári átalakulás egyfelől magával hozta a nyilvánosság egyre szélesebb megjelenését, ugyanakkor ez azzal is járt, hogy a kultúra is átalakult. A polgári társadalmak kultúrája, többek között az egyre szélesebb elérhetőségnek is köszönhetően tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiteljesedik, kiszélesedik, mélységében pedig a társadalom minden rétegére is kiterjed. Ennek legfőbb jellemzője a differenciálódás, a specializáció. A kutató személye elválik a szépírótól, a szaktudományok egyre jobban szétválnak, megjelennek a „szakbarbárok”. Sokak véleménye szerint, és ezt a későbbi antiszemita gondolat is felkarolta, a kultúra kiszélesedése, valamint az, hogy a társadalom minden rétege számára elérhetővé vált, magával hozta annak elsekélyesedését. A kulturális életben szereplők származása így válhatott az antiszemita közbeszéd tárgyává. Mindazok ellenére a lapszerkesztők, újságírók „csak” 42%-a, az írók, tudósok 24%-a, a képzőművészek 16%-a volt zsidó a már említett időszakban.

Beck Ö. Fülöp 1893-ban néhány hónapra Bécsbe utazott. 1894-ben ösztöndíjjal Párizsba került, 1894–1895-ben az „École des Beaux-Arts”-on François Joseph Hubert Ponscarme növendéke volt. Mesterét a francia éremművészet megújítójaként tisztelik, a tanítványt pedig az önálló magyar emlékérem megteremtőjeként tartják számon.

Párizsból pályázott a 1896-os millenniumi kiállítási emlékérmek megalkotására, ahol mindhárom első díjat megnyerte, ezzel is megteremtve a magyar éremművészet későbbi sikereit.

1897-ben Münchenben újra az ötvösség került érdeklődése középpontjába. Ötvöstárgyaival ezüstérmet nyert 1900-ban a párizsi világkiállításon, majd Grand Prix-t 1906-ban Milánóban. Az Iparművészeti Múzeumban 1898-ban bemutatott első gyűjteményes éremkiállításán először szerepelt hazánkban az érem önálló műfajként. Időközben Olaszországban és Németországban járt tanulmányutakon, és többször visszatért Münchenbe. Itáliai útja nyomán figyelme egyre inkább a szobrászat felé fordult, a Firenzében élő Vedres Márkkal való találkozás pedig az Adolf Hildebrand képviselte új szellemiség felé terelte. Müncheni tartózkodásai során megismerkedett a hildebrandi technikával, s az új elvek majd 1912-es görögországi utazásával teljesedtek ki.

Hazatérése után baráti viszonyba került a Nyugat körének vezető publicistáival. 1907-ben és 1908-ban kétféle változatban készült Mikes Kelemen-érme a folyóirat emblémája lett. Később ő készítette a Nyugat számára az Osvát- (1923), az Ady-, (1928) és a Babits- (1933) érmet.

Mit is jelentett ez a korszak?

A Nyugat 1923-ban Osvát Ernő számában (11-12. szám) az egyik írásban, melynek a címe Beck Ö. Fülöp plakettje ezt írja: „1900-ban, mikor Budapestre jöttem, az itteni irodalmi életet a Prém József neve karakterizálta, mellette költők voltak Lampérth Géza s Jakab Ödön...Irodalmi nívó az Új Idők, szerkesztette Herczeg Ferenc...Jókai, Mikszáth s Gárdonyi, mint az utolsó bölények a kiirtásra ítélt rengetegben, valami egészen magányos jelenségek voltak. Szürkék és tehetségtelenek iskolakönyv poézise a színen, önképzőköri vers élmények, március 15-i ódák, soha egyetlen új hang, Petőfi-társaság ülést tart minden hónap első vasárnapján, Kisfaludy-Társaság minden hónap második szerdáján, ingyen, de üres teremben...S kint, az élet rétjén lebunkózottak véres tetemei, Reviczky hullája, Vajda János erdei ágakra kifeszített bőre, Tolnai Lajos börtönből alig menthetett rosszhírű cégére... s pláne a bélyegesek, az újságok által felfalt talentumok külön szektája, Ignotus izzása, a Bródy Sándor új utakon csapázó, hallatlan erőfeszítése, valami új Szépért, jóért s igazért, aminek jönnie kellett, a nagyszerűen elvetélt s befulladt Kóbor Tamás, a pusztában elpendülő rímek Makai Emilje, a nekünk idegen mámorban felvillanó kedves Heltai Jenő...felszikrázó fényfoltok egy rothadó világ színén, amely még nem érett meg arra, hogy megteremje s kidajkálja az újat.”

Egy öccsénél, Fémes Beck Vilmosnál tett látogatás során 1908-ban Münchenben találkozott a Hildebrand-tanítvány Georg Roemerrel, aki érmeit gipsznegatívba véste. Hazatérése után baráti viszonyba került a Nyugat íróival, s Mikes Kelemen-érme a folyóirat emblémája lett. 1910-től Gödön épített műtermében maga faragta szobrait melyekkel 1914 elején mutatkozott be először az Ernst Múzeumban. A tanácsköztársaság alatt Beck Ö. Fülöp a művész szakszervezet elnöke, és a Képzőművészeti Főiskola rendes tanára volt, ő készítette továbbá a tervezett új 10 koronás pénz mintáját is. Több éves mellőzés után, 1922-ben és 1925-ben ismét gyűjteményes anyaggal jelentkezett az Ernst Múzeumban. 1927-ben neki ítélték a Szinyei Merse Pál Társaság szobrászati nagydíját. 1932-ben a Tamás Galériában volt kiállítása. Köztéri szobrokat, síremlékeket, szoborportrékat és épületplasztikai munkákat is készített. Budapest ostroma alatt nyomtalanul eltűnt.

Sorsát ő sem kerülhette el, hiszen 1944-ben, sorstársaihoz hasonlóan, Beck Ö. Fülöpöt is sárga-csillagos házba költöztették, ahonnan megszökött. A nyilas uralom idején feleségével együtt bujkálni kényszerült, egy barátja házának pincéjében húzódott meg. 1945. január 31-én onnan tűnt el nyomtalanul.

Gyermekei Beck András és Beck Judit folytatták apjuk munkásságát.

A Memento70 összefogás emléket kíván állítani minden egykori üldözöttnek.