Jaross Andor nyilatkozatáról ír a Pesti Hírlap 1944. június 20-án:

„A legelső megoldásra váró probléma a zsidókérdés volt. Közel egymillió inficiáló elemet kellett a nemzet vérkeringéséből eltávolítani. Sokan beszélnek humanitárius szempontok figyelembevételéről a zsidókérdés megoldása kapcsán. Arra semmi szükség nincsen, hogy bárki bárhol egyéni kegyetlenkedéseket kövessen el azokkal szemben, akiknek a nemzeti életből való végleges eltávolítása amúgy is elhatározott dolog. A problémát azonban a mellékes szempontok figyelmen kívül hagyásával a maga teljességében kell megoldanunk, mert nem lehet háborút viselni úgy, hogy magában az országban egymillió főnyi ellenség tartózkodjék. A zsidók sohasem mondották azt, hogy ellenségei a magyarságnak, de józan ésszel feltételezhető-e az, hogy a zsidóság együtt érezzen és együtt haladjon azzal a Magyarországgal, amely Hitler Németországának hű szövetségese? Eltávolításuk a nemzet életéből parancsoló szükségesség.”

Miközben a Magyar Királyság belügyminisztere ezt mondta, Svájcba jutottak az Auschwitz Jegyzőkönyvek, amelyek pontosan rögzítették, hogy mi is történik a megsemmisítő táborokban.

1944. április 7-én a náci Németország legtitkosabb, legjobban őrzött haláltáborából, Auschwitz-Birkenauból megszökött két fogoly, a szlovákiai Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. A két fogoly hosszas előkészület után szökött meg, elsősorban azért, hogy tájékoztassák a világot a szörnyűségekről.

A két fogoly egyébként még a magyar zsidók deportálása előtt szökött meg, de így is hírt adtak az első magyarokról, akik a szlovákiai szállítmányokból kerültek gázkamrákba. Az Auschwitz-jegyzőkönyvet annak pozsonyi megszerkesztői, a debreceni születésű Michael Weiszmandl és Oscar Krasnansky, a Munkacsoport fedőnevű szlovákiai zsidó szervezet vezetői utóbb kiegészítették két további szökevény, Czesław Mondowicz és Arnost Rosin június 6-án ugyancsak Szlovákiában felvett vallomásával, amelyben már utaltak az Auschwitzba érkező magyar deportáltak tragikus sorsára is.

Mindaz, ami előzőleg történt, előrevetítette, mi történik Magyarországon a zsidókkal, ha a németek megszállják az országot. 1944. március 19-én a hadosztályokkal egyidejűleg érkezett Budapestre Adolf Eichmann, aki mögött akkor már Európa megszállt országaiban deportálási akciók sora állt. Kis stábbal érkezett, magyarországi segítői azonban mindenben kiszolgálták: az akciót Endre László és Baky László államtitkár, valamint csendőri vezetők irányították. Fenn­maradtak az Eichmann-kommandó értékelései arról, hogy sehol Európában nem sikerült ennyi embert ilyen rövid idő alatt elhurcolni. Május 14-től július 9-ig 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról – írta jelentésében Ferenczy László csendőr alezredes.

1944 nyarától kezdve egyre nyilvánvalóbbá váltak a magyarországi zsidóság tragédiájának méretei. Horthy Miklós kormányzó nem volt hajlandó cselekedni, noha közvetlen környezete – Miklós fia, valamint István fiának özvegye – és némely hozzá közel álló vezető közszereplő – így Bethlen István – igyekeztek közbenjárni. A katolikus és protestáns egyházak is szót emeltek – igaz, elsősorban a keresztény vallású zsidó származásúak érdekében. Horthy csak akkor határozta el magát, amikor hírét vette, hogy Baky „csendőrpuccsot” tervez ellene: július 6-án a hozzá lojális erőkkel, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével megakadályozta a tervezett puccsot, és megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását. Máig élő kérdés, hogy ha az Auschwitz-jegyzőkönyv adatai korábban válnak ismertté Magyarországon, akkor Horthy esetleg rávehető lett volna erre előbb is.

A jegyzőkönyv egyik példánya eljutott Budapestre is. Kasztner Rezső, magyarországi cionista vezető, a Budapesti Mentőbizottság tagja április 28-án Pozsonyban kapta meg németül. A deportálások leállítása szempontjából kulcsjelentőségű volt az abban foglaltak mielőbbi eljuttatása a kormányzóhoz és egyidejűleg a budapesti semleges diplomatákhoz. Április utolsó, vagy május legelső napjaiban Soós Géza külügyminiszteri tanácsos német nyelvű példányt kapott Kasztnertől, ezt lefordíttatta, és – május 10. körül – eljuttatta a keresztény egyházak vezetőihez, így Serédi Jusztinián hercegprímáshoz és Ravasz László református püspökhöz is.Soós az ismert írót, Török Sándort kérte meg arra, hogy a kormányzóhoz juttassa el a jegyzőkönyvet. Az író először egy külügyminisztériumi államtitkár útján próbálta meg eljuttatni a dokumentumot a kormányzóhoz. Elutasításra talált, az államtitkár a dokumentumot szimpla zsidó hisztériának minősítette. Török Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének, Gyulai-Edelsheim Ilonának a segítségével végül július 3-án sikerrel járt.

Szembesülni kellett az Auschwitz-jegyzőkönyvekben foglaltakkal.

„Május 15-től május 27-ig naponta mintegy 14 000-15 000 zsidó érkezett Magyarországról az újonnan létesített birkenaui szelektáló állomásokra. Ott az orvosok a gyanútlan deportáltak 90 százalékát egyenesen a gázkamrába küldték… Birkenau létesítése óta még soha sem gázosítottak el (egyszerre) ilyen sok zsidó embert.”

Ahogy azt Ormos Mária írta egyik cikkében, az Auschwitz-jegyzőkönyveket elolvasva azt érezte, hogy a holokauszt ősgesztáját tartja a kezében.

www.memento70.hu

Kisvárda

A hármashatárnál fekvő mezőváros, a holokauszt előtt a környék zsidóságának egyik központja volt. A kisvárdai gettó a Deák Ferenc, Petőfi, Horthy Miklós, Bessenyey és Mátyás király utcák között terült el. 7000 zsidó élt benne, felerészt magából a városból. A többieket a szomszédos községekből - Ajak, Anarcs, Dombrád, Gyulaháza, Jéke, Mándok, Nyírkárász, Nyírtas, Pátroha, Szabolcsbaka és Tornyospálca - hozták be. A gettóba tömörítés néhány faluban már április 8-án megkezdődött. A kisvárdai zsidók átköltöztetése április 15-én kezdődött. A gettó lakóit két menetben deportálták: május 29-én, illetve május 31 -én.

Kisvárdán sosem volt színház, de az idén már 26. alkalommal rendezik meg a most Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának nevezett rendezvényt, a határon túli magyar színházak seregszemléjét.

A „...vagy nem lenni” – zsidó színész sorsok a hálátlan hazában, a magyar holokauszt színházi áldozatait bemutató vándorkiállítás, most a fesztivál résztvevőit és látogatóit szembesíti a múlttal a Művészetek Házában.

A kiállítást Néző István helytörténész nyitja meg, 2014. június 21-én 18.30-kor.

A magyar színháztörténet szégyenletes korszaka az első zsidótörvénnyel kezdődött. Az 1939-es évad végétől a zsidó színi direktorokat, színészeket, rendezőket, írókat száműzték a magyar színházi életből. A kirekesztett művészek nem adták fel, s mindenáron megpróbálták túlélni a vészkorszak félelmetes éveit. Nem sok esélyük maradt az életben maradásra. A német megszállása után megszaporodtak a munkaszolgálatra való behívások, megkezdődtek a kilakoltatások, a gettóba költöztetés, mindennapossá váltak a megaláztatások, a deportálások. Budapest ostromának végnapjaiban ártatlan embereket gyilkoltak nyilas keretlegények.

A kiállítás az emberiség történetének legnagyobb tragédiájában elveszített magyar színészek, színházi szakemberek alakját idézi fel.

Nem tért vissza a munkaszolgálatból a Vígszínház komikusa, Gárdonyi Lajos; a Vígszínház epizodistája, Bondy István; a színész-író, Nagy György és a felejthetetlen nevettető, Radó Sándor. Deportálták Sziklai Jenőt, aki a szegedi színtársulatot, majd a Fővárosi Operettszínházat vezette. Örökre nyoma veszett Lakner Artúrnak, akit gyerekszínháza tett halhatatlanná. Elpusztult Steinhardt Géza, a kabarészínpad meghatározó alakja. Komlóssy Emma éhen halt az ostrom alatt. A fővárosban tomboló nyilasterror végzett a Vígszínház vezérigazgatójával, Roboz Imrével, Feld Irén színésznővel, a színháztörténetíró-ügyelővel, Erődi Jenővel. A Thália Társaság legendás alakja, Forgács Rózsi a német megszállás után önkezével vetett véget életének.

Bővebben a Magyar Színházi Társaság programjáról itt olvashatsz.

Támogasd a tiszta emlékezést, a holokauszt színházi áldozatainak méltó megemlékezéséért is.

A Pesti Hírlap így köszöntötte Horthy Miklóst születésnapján, 1944. június 18-án.

„A szeretet áramaival telik meg a magyar levegő. Sokmilliónyi magyar szív változik át megannyi apró rádióleadóvá, amelyek mindegyike egy irányba sugározza a szeretet hullámait a budai várpalota felé, ahol vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, az első magyar ember ünnepli 76. születésnapját. Ezek a rádióhullámok nem ismerik a légköri zavart, a csengésük egyformán tiszta és erős, és mindenen áthatoló. A férfiúnak, aki felé áramolnak, éreznie kell ezt, a vállaira nehezedő ezernyi gond és szörnyű felelősség közepette is. Tudnia kell, hogy ezen a napon egy ütemre dobban minden szív ebben az országban és elsimulnak azok az ellentétek, amelyek különben a haza szolgálatának mikéntjét illetőleg az önzetlen, tiszta szándékú magyarokat is a mindennapi életben elválaszthatják vagy legalább is különböző utakra késztethetik.”

Azonban az újságban ezen a „jeles” napon más cikkek is megjelentek.

"A zsidó munkaszolgálatosok részére ruhatartalmú csomagok küldhetők a harctérre.

A honvéd vezérkar főnöke a tábori postaszámon levelező zsidó munkaszolgálatosok részére június 20-30 között egy darab 2 kilogrammos, kizárólag alsó- vagy felső ruhaneműt tartalmazó csomag feladását engedélyezte. A csomag bármely polgári postahivatalnál feladható. Feladásához bélyeg nem szükséges. A csomagban ruhaneműn kívül egyéb dolgot, vagy levelet elhelyezni tilos. Egy egyén részére csak egy darab ilyen csomag küldhető. Amennyiben ugyanazon címzett részére több ilyen csomag érkeznék, úgy valamennyi csomagot visszaküldik a feladónak.”

„Szegeden befejezték a zsidók elkülönítését

A szegedi zsidók összeköltöztetése a megállapított területen befejeződött. Az elhatárolt terület falain belül a zsidó-tanács állandó ellenőrzése alatt álló házőrségek felelnek a belső rendért. A zsidók valamennyien katonás fegyelem alatt állanak s a kijelölt rendőri közegeknek, valamint a kijelölt zsidó elöljáróknak feltétlen engedelmességgel tartoznak. Az ébresztő reggel 6 órakor van, a takarodók pedig este 9 órakor. A kijelölt területet csakis csoportosan, rendőri ellenőrzéssel és rendőri kísérettel szabad elhagyni. Az elkülönített résznek külön orvosai, kórháza és gyengélkedőszobái vannak.”

Magyarország kormányzója egy korábbi levelében ezt írta: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.”

Horthy Miklós születésnapján hurcolják el Kalocsa és környéke zsidóságát. 977 embert szállítottak át a kecskeméti gettóba, ahonnan rövidesen deportálták őket. 1941-ben a város zsidóságának létszáma 360 fő, az összlakosság alig 3%-a. Két kis gettó volt a településen, az egyik a Tomori és a Híd utcában, a másikat a Búzapiac téren alakították ki a paprikamalomban. Az előbbiben 617 zsidót szállásoltak el, ezek között voltak a városiak és a dunavecsei járásból valók egyaránt. A paprikamalomban gyűjtötték össze a környező falvak, települések - Bátya, Drágszél, Dunaszentbenedek, Dusnok, Érsekcsanád, Foktő, Géderlak, Hajós, Miske, Nemesnádudvar, Sükösd, Szakmár - zsidóit.

Ezen a napon a karcagi gettó lakosságát átvitték a szolnoki cukorgyárba, és nem sokkal később bevagonírozták. A Szolnok és Debrecen közt fekvő város, Karcag gettóját április 24-én hozták létre a temető és a Vágóhíd utca között.
Csaknem 1300 zsidót tereltek ide. Közülük mintegy 800 helybéli zsidó volt, a többieket a szomszédos településekről hozták, beleértve Kunmadarast és Tiszaszentimrét. Mielőtt a deportálások megkezdődtek, a szolnoki cukorgyárban 4666 zsidót tartottak fogva, akiknek mintegy fele Szolnokról került ki. A többiek olyan településekről jöttek, mint Abádszalók, Dévaványa, Endrőd, Gyoma, Karcag, Kisújszállás, Kőrösladány, Kunhegyes, Kunmadaras, Mezőtúr, Szarvas, Szeghalom, Tiszaszentimre, Törökszentmiklós, Túrkeve és Vésztő. Mialatt Szolnokon tartózkodtak, 29 zsidó halt meg a gettóban és a cukorgyárban. Két transzportban deportálták a zsidókat: az első, majdnem 2700 zsidóval, június 25-én indult, a másiknak három nappal később kellett indulnia. Az egyik transzportot Strasshofba, a másikat Auschwitzba irányították. A Strasshofba irányítottaknak viszonylag magas százaléka túlélte a háborút.

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy emléket állítson az áldozatoknak, akik közül nyilvánvalóan nem kevesen azt gondolták, hogy a születésnapját ünneplő Horthy Miklós „majd megvédi őket”.

Súlyos csalódás, emberek tíz és százezreinek életébe kerülő tévedés volt.

Mi tisztán emlékezünk.

A csanádi püspök 1944. június közepén kelt levele Szeged főispánjához, Magyary-Kossa Aladárhoz:

„Méltóságos Főispán Úr!

Megdöbbenve értesültem arról, hogy a szegedi gettó lakóit minden isteni és emberi jog félre tételével még ma elszállítják. Az emberi szenvedések tengerében, melyet az elháríthatatlan elemi csapásként sújtó háború zúdít a világra, a faji gyűlölet okozta ezen újabb szenvedések özönét elhárítani próbálni keresztényi kötelesség, mely kötelességet elsősorban a püspök tartozik képviselni és teljesíteni. Isten előtt való felelősségem tudatában és lelkiismeretem szavára hallgatva emelem fel szavamat azon igazságtalanságok ellen, mellyel a bírói ítélettel bűnösnek el nem ítélt, tehát ártatlan emberek tömegét, szegedi lakókat tisztán faji származásuk miatt szabadságuktól, vagyonuktól megfosztva bizonytalan végű deportálásnak kitesznek és így magyar népünket is isten és világ ítélőszéke előtt terhelik. Kétszeresen fájdalmasan érzem azoknak szenvedését, akiket a keresztség szentsége híveimmé tett. Ezeknek megmentését megkísérelni az általános emberi kötelességen kívül főpásztori kötelességem is.

Nagyon kérem Méltóságodat, hogy átérezve a mindnyájunkat kötelező örök erkölcsi törvények erejét, azt, ami Méltóságodtól és a szegedi hatóságoktól telik, a szerencsétlenek megmentésére megtenni kegyeskedjék. Ami pedig a megkeresztelkedetteket illeti, azok számára mint főpásztoruk határozottan kérem és kívánom, hogy itt maradhassanak és minden további sanyargatástól mentesüljenek.

Fogadja Főispán Úr kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását.

Dr. Hamvas Endre s. k. csanádi püspök.”

A levélnek nem lett foganatja.

Elhurcolták Szeged zsidóságát, köztük Lőw Immánuelt, aki 1878. szeptember 8-án lett a szegedi hitközségre rabbija.

Egyik beszédében, 1935-ben mondta ezt: „És idegenbe hívó szóval szemben a szószékhez kötötte korán kelt bizalmatokért a szív hálája, nem hagyta távozni a sok évtizedes összhang vezérlőitekkel, itt marasztalta a szülőföld szeretete és anyanyelvünk varázsa, a néplélek nyelvtermő áldott anyaméhe…”

Vele és sorstársaival is az a haza végzett, amelyet nagyon szeretett.

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy emléket állítsunk mindenkinek, akit szeretett hazája ítélt pusztulásra.

1885. június 16-án, a főváros szomszédságában lévő településen megalakult az Újpesti Torna Egylet, amelyik a lila-fehér színeket választotta a klub sportolói számára.

Eleinte a tornasport volt az egyetlen szakág, később kiegészült az egyre népszerűbb atlétikával, majd 1900-ban összeolvadt az Újpesti Atlétikai Clubbal és az Újpesti Football Clubbal.

Ekkor már ötödik éve volt az egyesület titkára Aschner Lipót. Aschner Ármin kocsmáros és Wertheimer Emma gyermeke, aki 1872-ben született Assakürtön, majd Budapestre kerülve 1896-ban belépett az Egger Béla és Tsa. Huszár utcai cégéhez, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. elődjéhez. A szorgalmas, több nyelvet beszélő fiatalember kistisztviselőként kezdte, 1904-ben aligazgató, néhány év múlva lámpaértékesítési igazgató, 1918-ban kereskedelmi igazgató, majd 1921-ben a cég első vezérigazgatója lett.

1907-től kezdve a város tanácsában képviselő lett, természetesen a gyárban és a klubban végzett munkája mellett.

1895-től kezdve vett részt az újpesti klub munkájában, 1921-34 között az Újpesti Torna Egylet elnöke lett. Figyelemmel kísérte az UTE mind a tizenhat szakosztályának munkáját. A klub legfőbb mecénása volt, az UTE neki köszönhette stadionját és csónakházát.

Rögtön az első évben felkérte a korszak leghíresebb építészét Hajós Alfrédot, híres építészt, az első magyar olimpiai aranyérem birtokosát, hogy tervezzen egy stadiont a gyár területére. Az építkezéshez az újpesti Mauthner és Wolfner gyár is jelentős anyagi segítséget nyújtott.

1922-ben épült fel az újpesti stadion, ami a kor egyik legmodernebb sportlétesítménye volt. A fociklub hosszú éveken át Aschner Lipótnak köszönhette létét, számos nagyszerű játékost adva Magyarországnak.

Az 1912-es bajnoki évtől számítva az Újpest folyamatosan az élvonalban szerepel. A klub első bajnoki címére 1930-ig kellett várni. Ez az év azonban egy hosszú sikerszéria kezdetét is jelentette. A ’30-as években öt bajnoki cím fémjelezte az Újpest szereplését. Nemzetközi színtéren két KK-győzelem mellett az 1930-ban a Nemzetek Tornáján történt újpesti diadal jelenti talán a mai napig is a legnagyobb sikert. Bár a klub legtöbb szurkolóját a ’70-es években elért sikersorozatnak köszönhette, már a ’30-as években egész Európa ismerte az UTE nevét.

„Természetesen” Aschner Lipót sem kerülhette el sorsát. Az Apostol utca 13-ban lakott, villáját Alpár Ignác tervezte. Hírhedt épület lett. 1944. március 19-én, a Gestapo innen hurcolta el a híres nagyiparost egyenesen Mauthausenbe. A házába pedig a magyar zsidóság deportálását irányító Adolf Eichmann költözött, ezt az épületet hívták Eichmann-villának. Elhurcolása után, komoly alkufolyamat és töménytelen mennyiségű pénz kifizetése után mentették ki a Tungsram Rt. tulajdonosai.

A felszabadulás után eleinte Genfben élt, majd hazajött és 1947-től, 1952-ben bekövetkezett haláláig maradt a Tungsram ügyvezető igazgatója.

Ashner Lipót nem csak szeretett klubját és szeretett városát támogatta. Bőkezűséggel adakozott a zsidó közintézményeknek, iskoláknak, és egyéb kulturális programokat is támogatott. Ő volt a mintapéldája annak a polgárnak, aki tudta, hogy értékes programokra, értékes ötletekre érdemes adakozni, mert az viszi előbbre a világot. Lakótelepet építtetett a dolgozóknak, klubházat, kultúrházat, sportpályákat, teniszkomplexumot, hétvégi üdülőt és a máig ismert Tungsram uszodát a munkásoknak. Kitüntetés volt nála dolgozni. Emellett vallási közösségének is egyik legbőkezűbb tagja volt. Feljegyezték, hogy minden évben az akkori éves átlagfizetés kétszerese volt az egyházi adománya, emellett zsinagógák építését vagy felújítását is szívesen támogatta, mint ahogy nagyrészt az ő pénzéből tartották fent a budai árvaházat is.

Adományait mindig egy kísérőszöveggel együtt küldte el: „Arra kérném Önöket, hogy a fenti adományokat diszkréten kezelni és azoknak a templomban a nyilvánosság előtt való megemlítésétől eltekinteni szíveskedjenek.”

Manapság, amikor a futballpályákon mindennapos eseménnyé váltak a rasszista, antiszemita rigmusok kiabálásai, amikor az erőszak váltotta fel a futball szeretetét, az üvöltözők tudják-e, ha nincsen a zsidó Aschner, akkor nincsen UTE, nincsen Egység, Épség, legfőként Egyetértés!

A Memento70 összefogás azért jött létre, hogy tisztán emlékezzünk azokra, akik egykor az országukért, a városukért, a klubjukért éltek.

1944. június 13-án a Pesti Hírlap, az MTI információi alapján közölte, hogy Budapest polgármestere elrendelte a zsidók összeköltöztetését. A rendelet megjelenését a közeli napokban várták. Utána, a zsidók lakhelyéül kijelölt házakat sárga csillaggal kívánták megjelölni. „A zsidóknak a nemzsidók házából való kiköltözése "záros határidőn belül" megkezdődik, a "nemzsidók átköltöztetése iránt később történik intézkedés.”

Eszerint a zsidóknak június 21-éig össze kell költözniük az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe, összesen 2.600 épületbe. A polgármester nyilvánosságra hozta a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51×36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint “állandóan ép és tiszta állapotban” kellett tartani. A sárga csillag jelzés az adókerületi adószámviteli osztálynál volt beszerezhető.

A csillagos házak kijelölése nagy izgalmat keltett, számukat a hatóságok napok alatt 1840-re csökkentették. A pokoli feladatot az Eichmann által vezetett Judenkommando parancsára alakult Zsidó Tanács végezte el, legalább 170.000 zsidót összeköltöztetésével. Egy család-egy szoba jutott az embereknek. Az összeköltöztetés, kényszerű lakáselhagyás okozta megrázkódtatás több tucat – főleg idősebb – zsidó, köztük házaspárok öngyilkosságához vezetett.

A Pesti Hírlap szerint a zsidók elköltözésével megürült lakások juttatását részletesen szabályozza a polgármesteri rendelet. „A székesfőváros polgármesterének ezzel az intézkedésével egyrészt megtörtént a zsidó lakosságnak a nemzsidóktól való elkülönitése, másrészt lehetővé válik nagyszámú lakás felszabaditása és a lakásnélküliek részére való kiutalása. A zsidók új elhelyezése folytán a zsidók számarányuknak és társadalmi értéküknek megfelelő lakásokba fognak kerülni, megszünik tehát az az állapot, hogy amíg a magyar dolgozók lakás nélkül vannak, a zsidók anyagi erejük folytán őket meg nem illető túlzott lakásviszonyok között éltek."

Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: “A Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280.000-re tehető. Zsidó lakásokban 170.000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100.000 zsidó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20.000-re tehető.” Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy “ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani”.

 Emlékezzünk tisztán!

http://www.memento70.hu/

1969. június 12-én halt meg Tersánszky Józsi Jenő a nagyszerű magyar író.

1910-ben a Nyugat közölte Firona című novelláját, 1911-ben jelent meg első novelláskötete. 1914 és 1918 között katona, 1918 szeptemberétől hadifogoly; 1919 augusztusában tért haza. Ekkor már, a Viszontlátásra, drága… című regényének köszönhetően, elismert író.Molnár Sárit 1921. szeptember 8-án feleségül vett. Ebben az évben jelent meg fő műve, a Kakuk Marci első kötete. 1922 nyarától a Nyugat főmunkatársa. 1923-ban mutatkozott be színházi szerzőként. 1927-ben, a három évvel korábban írt A céda és a szűz című kisregényének „szeméremsértő” voltáért két hónap börtönbüntetésre ítélték, ennek egy részét le is töltötte. 1930 táján saját regös együttesével lépett föl, 1932-ben megalakította sajátságos „színházát”, a Képeskönyv Kabaré társulatát, majd fellépett zenehumoristaként is.

Mindenki elismerte munkásságát. Móricz Zsigmond ezt írta róla: “Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky.”

1940-től a Híd című hetilap munkatársa. Budapest ostroma alatt tevékenyen bújtatta és mentette az üldözötteket. Minden tőle lehetséges eszközzel igyekezett segíteni azokon, akiket kivetett magából ez az ország.

1944 végén, amikor a saját feleségét igyekezett menteni írta meg végrendeletét,. Soraiban minden benne van, amit egy EMBER gondolt az embertelenségről.

"Nincs kizárva, hogy a mai törvénytelen magyar kormány elvetemültségében még a kapcabetyárságot is fölülmúló pribékjei megölnek. Ürügyük van rá. Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató munkában, a szégyenteljes és törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. márc. 22-ike után keresztelkedett ki róm. kat. vallásúvá zsidóból. Eddig a Horthy-kormány 570 000 sz. alatt kiadott mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig.

Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem védett árja-párokat hova szándékszanak dugni!

Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek viszont nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat.

Hogy miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal éljek. Azonfelül a bujdoklás állapotát csak előzetes puhatolózások után is oly undorítónak és megalázónak tapasztaltam, hogy le kell mondanom róla, mint erkölcsi és testi erőmet meghaladó teljesítményről. (...)

Jelen sorokkal azonban tiszta tudattal és ép értelemmel másként végrendelkezem hagyatékom felől, mintsem érdemteleneknek jusson. Maradjon hagyatékom a svéd Vöröskeresztre azzal a kikötéssel, hogy jövedelméből mindenha csakis nyomorgó és bárhol élő magyar gyermekeket támogasson, nem véve ki soraikból a magyar zsidókat sem.

Ez a végrendelkezésem akkor is teljes érvényű marad, ha netán én és feleségem a mai magyar szörnyűségeket átvészelnénk. Vagyis halálom és feleségem halála után minden vagyonom a svéd Vöröskereszté a fönt kikötött céllal.

Szokás ilyen levelet bizonyos ünnepélyes szólamokkal kezdeni és fejezni be. Magam részéről bár életemben nem formaságokkal, hanem Istenben soha meg nem tántorodott hittel maradtam igazi jó keresztény, jelen sorokat mégis átokkal végzem az áldás helyett, éspedig következőképpen.

Legyenek átkozottak örökre ennek az árnyékvilágnak urai, az Egyesült Nemzetek, Anglia, Amerika, és a Szovjet, ha valaha is, politikai vagy hasznossági okokból megtántorodnak, vagy kifáradnak ennek a mérhetetlen tömegű gonosztettnek a megtorlásában, amit a német nácik, ezek a dühöngő őrültek és a magyaroknak hozzájuk méltó és rajtuk csüggő, másik végletben, az elme- és akaratgyöngeségben, meg szolgai pribékeskedésben buzgólkodó hitvány töredéke, a magyar nácik elkövettek. Ámen!

(1944.) december 4. "

Emlékezzünk tisztán!

http://www.memento70.hu

Voltak EMBEREK, akik az embertelenségben is azon igyekeztek, hogy mentsék azokat, akiket pusztulásra ítélt országuk. Minden tőlük telhető eszközt bevetettek, hogy védelmet biztosítsanak, bújtassanak. Nem tettek különöset, csak annyit, hogy EMBEREK voltak.

1944. június 11-én Carl Ivan Danielsson, a budapesti svéd nagykövet azzal a kéréssel fordult a magyar kormányhoz, hogy engedélyezze a Svéd Vöröskereszt csatlakozását a Magyar Vöröskereszthez, hogy elárvult zsidó gyermekek ezreinek tudjanak élelmet és szállást adni.

Carl Ivan Danielsson volt 1944-45-ben Svédország magyarországi nagykövete. Jogi diplomájának megszerzése után külügyi szolgálatba lépett. Több országban volt nagykövet, 1923-24-ben bécsi állomáshelyéről a magyarországi követ tisztét is betöltötte. 1942-ben nevezték ki a Svéd Királyság állandó budapesti követévé. Bár személyesen nem vett részt az akciókban, de szervezőmunkájának és állhatatosságának köszönhető a svéd követség embermentő tevékenységének megszervezése és fenntartása a zsidó vészkorszak idején. Munkatársaival, például Wallenberggel és Angerrel együtt az ostrom idején is a fővárosban maradt, és tovább dolgozott. A háborút követően hamarosan nyugalomba vonult. Olaszországi otthonában hunyt el 1963-ban. Munkásságát Izrael a Világ Igaza kitüntetéssel hálálta meg.

A nagykövet levelében is megemlített Svéd Vöröskereszt magyarországi küldötte Dr. Valdemar Langlet volt. A levél elküldése után Dr. Langlet azon nyomban humanitárius kampányba kezdett, együttműködve a Magyar Vöröskereszttel. Langlet doktor és felesége svéd menleveleket adott ki és osztott szét magyar zsidóknak, ami lehetővé tette, hogy megmeneküljenek a náci vagy nyilaskeresztes deportálástól és a haláltáboroktól.

Ki is volt Langlet?

Langlet Magyarország híve volt, 1932-ben hosszú időre Budapesten telepedett le, ahol 1932-45 között először az Eötvös Kollégiumban, később a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán svéd nyelvet tanított. Később a svéd konzulátuson, illetve követségen vállalt megbízatást, mint sajtóattasé. Felesége, Nina zongoraleckéket adott.Magyarországon töltött tizenhárom év alatt svéd, orosz, eszperantó, német, angol és francia nyelvtudásuk mellett alkalmuk volt a nehéznek tartott magyar nyelvet is elsajátítani. Langlet mindenhová bejáratos szabadúszó újságíróként naprakészen ismerte az ország helyzetét és személyesen ismert szinte minden fontos személyt. Magyar szépirodalmi műveket fordított svédre, svéd kulturális esteket szervezett és összefogta a Magyarországon élő skandinávokat. Eleinte szimpatizált az irredenta gondolatokkal, azonban a harmincas évek vége felé azt tapasztalta, hogy az irredentizmus antiszemitizmusba és háborús politikába torkollt. A németül is kiválóan beszélő Langlet már 72 éves volt, amikor a németek megszállták Magyarországot, és a magyar hatóságokkal karöltve az első naptól, 1944. március 19-től kezdve tömegesen tartóztatták le azokat, akik ellenezték a háborús politikát. A Svéd Vöröskereszt képviselőjének ismeretségi köréből sokan már aznap menekülni kényszerültek. Langleték Lónyai utcai lakása zsúfolásig megtelt menekülőkkel. Ők pedig eszperantistaként nyelvi, nemzetiségi, vallási, állampolgári hovatartozásra tekintet nélkül mindenkit befogadtak.

1944 áprilisától már annyi szökevényt, bujkálót fogadtak be a lakásába, hogy Valdemár Langletnek a szó legszorosabb értelmében nem jutott hely, és barátoknál kellett aludnia. A folyamatosan érkező menekült-áradat biztonságára törekedve elérte azt, hogy a Svéd Vöröskereszt budapesti főmegbízottjának nyilvánítsák. Ez ugyan őt úgyszólván semmire sem jogosította fel, de a Vöröskereszt égisze alatt dolgozhatott. Határozott fellépése, nyelvtudása és kiváló kapcsolatai révén tízezrek életét mentette meg. Kitalálta a Svéd Vöröskereszt és a Svéd Követség által „védett házak” intézményét, amelynek ugyan semmiféle nemzetközi jogi alapja nem volt, de a magyar hatóságok általában respektálták, és így védencei viszonylagos biztonságban voltak.

1944 májusától úgy akadályozta a deportálásokat, hogy a Svéd Vöröskereszt oltalomlevelét (Schutzbrief) kiadva segített több ezer üldözöttet, szervezte elrejtésüket. Ennek az oltalomleveleknek sem volt semmiféle nemzetközi jogi értéke. Azért működött, mert Langlet kiváló kapcsolatai révén kijárta, hogy a csendőrség és a német járőrök is elfogadják, sőt, később még a nyilas hatóságok is. Négyszáz oltalomlevél kiadásáról állapodott meg a hatóságokkal, de legalább négyezret adott ki. Volt, akit menetszázadból emelt ki, máskor egy egész munkaszolgálatos századnak osztott ki oltalomleveleket. Az egyszerű papírra nyomott iratot nagy számban hamisították is. Langlet csak önkéntesekkel dolgozott. Hálózata csakhamar akkorára nőtt, hogy békeidőben is a legnagyobb civil szerveződésnek számított volna. Önkéntesei 16 részlegben dolgoztak, 12 autóval, köztük 2 teherautóval, és volt egy szerelőműhelye, sőt egy benzinkútja is.

Beszervezett 2 szerzetes és 7 apácakolostort, ahová főleg gyermekeket és csecsemőket rejtett el anyákkal együtt. Bár a vidéki zsidóság sorsa már megpecsételődött, vidéki „fiókok” létrehozásával is próbálkozott és különösen Pécsett ért el sikereket. Feleségével, Ninával együtt hihetetlen munkabírással és találékonysággal dolgoztak.

Budapesti embermentő munkájuk nem csak a legeredményesebb volt, hanem a legtovább tartott. Sokszor életüket kockáztatták, hogy a segítségre szorultakat megmentsék. A hozzájuk menekültek között egyaránt voltak keresztények és zsidók, katonatisztek, tanárok csakúgy, mint munkások – gyermekek, felnőttek és aggok. Hogy hány ember életét mentette meg energikus fellépésével, vagy barátságos szavakkal Valdemar Langlet és felesége, nem tudjuk, de hogy sokezer a számuk, az bizonyos. Halála után öt évvel kapta meg a Világ Igaza kitüntetést 1965-ben.

Rájuk is emlékezzünk!

http://www.memento70.hu/

70 évvel ezelőtt nyílt meg a nyugati front, amikor is a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában.

Dél- és Délkelet-Anglia 1944 első felében roppant katonai táborrá és hadianyagraktárrá változott. Az amerikaiak járművek, felszerelési tárgyak, harckocsik és egyéb harcieszközök tízezreit szállították át Angliába, és megkezdték hadseregük áthajóztatását is. Végül 1944 júniusára készen állt minden a partraszállásra. Közel 3 millió szövetséges katona várta, hogy partra tehesse lábát Franciaországban. Aztán 1944. június 6–án megindult a hadművelet: több ezer hajó, szállító és harci repülőgép kezdte meg útját a Csatornán át a francia partok felé. A nevezetes D-day 24 órájában nagyjából 170 ezer szövetséges katona szállt partra Normandiában, majd az elkövetkező öt napban további 156 ezer katona tette lábát Észak-Franciaország földjére.

Robert Capa, Friedman Endre néven született Budapesten. Zsidó származása miatt volt kénytelen az emigrációt választani. Így lett ő a világ leghíresebb haditudósítója, ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az egyik asszisztens állítólag annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak. Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet "slightly out of focus" ("enyhén életlen") magyarázkodó képaláírással.

Az épen és az életlenül megmaradt képek is visszaadják azt a heroikus küzdelmet, amit a szövetséges csapatok folytattak a nácizmus legyőzésére.

Nekik és egyben Robert Capanak, azaz Friedman Endrének is emléket állít a Memento70 összefogás.

Mert tisztán emlékezünk.

Bővebb információ

"Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám... Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris képességgel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, éppannyira boldog is voltam a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió." Szomory Dezső: A párizsi regény

Szomory Dezső, akiről egyszer Molnár Ferenc mondta, mikor Herman Lipót a portréját festette: Tudod, Lipi, mi zsidó művészek, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory Dezső vagy én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet nagy erőfeszítéseket teszünk, képességünk teljesét nyújtva, éppen csak a kerítésig tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak, a Danték, a Goethék, a Balzacok és, nem bánom, az Adyk is. A zsenik! S akkor jön Szomory, ott sétál a kerítés tetején, ugrásra készen, erőlködik, el akarja hitetni, hogy ott bent a helye.

Szomory könyvei nagy sikert arattak. Darabjait a Vígszínház, a Nemzeti Színház is játszotta, sikeres szerző volt. Azonban élete alkonyán – bármennyire is tiltakozott ellene – megélte, hogy már „csak” az OMIKE színpadán mutatták be a Takáts Alice-t. Nem volt könnyű az OMIKE szervezőinek segíteni ezen az arisztokratikus emberen, ám végül sikerült.

Nagy magyar író volt, aki zsidóként pusztult el egy pozsonyi úti védett házban. Egyesek szerint éhen halt, de az is lehet, hogy a szomorúság ölte meg.

Az 1909-ben létrehozott Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) egyike volt azoknak a szervezeteknek, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek a már ekkor nehéz helyzetbe hozott zsidó állampolgárok egy speciális csoportjának, a művészeknek megsegítésére. Ennek szellemében indították el a „Művészakciót” 1939 októberében. A „Művészakció” kettős céllal jött létre:

• Egyrészt, hogy a magyar zsidóságot megtartsa azon a kulturális színvonalon ahová addig eljutott.
• Másrészt azokat a zsidó színészeket, írókat, festőket, zenészeket kívánta munkához és jövedelemhez - és ami legalább ilyen fontos e művészek önmegbecsülése szempontjából - fellépési, megjelenési lehetőséghez juttatni, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitott intézményekből.

A „Művészakciót” és az Egyesület minden tevékenységét Magyarország német megszállását (1944. március 19) követően – más zsidó egyesületekével együtt – betiltották.

Az OMIKE Művészakció számos más nagyszerű magyar alkotót is segített a vész idején. Ha szeretnél többet tudni erről, támogasd a Művészakciót feldolgozó könyv megjelenését, és a Memento70 szövetséget!

Bővebben